Napkorong

A küzdősport királya kénytelen használni a tudományát...

Donald Pratt volt gyermekkorában a környék réme. Iszákos apja volt, aki ha kellett, ha nem, verte a családját, az anyja meg gyenge volt, csak sírt és dolgozott állandóan, nem mert ellentmondani.
Így aztán szeretetet nem kapott és bármelyik évfolyamba járt is, mindig ő volt a legkisebb a társai között, amiért állandóan gúnyolták.
Verekedett, kisebb lopásokat követett el a boltban, még az állatokat is kínozta, ha lehetősége volt rá.

Amilyen kicsi volt, olyan agresszív, így akik ismerték felnőttek vagy gyermekek, mind féltek, de legalábbis tartottak tőle. Többen megjósolták neki, hogy börtönben fogja végezni, a merészebbek akasztófát jósoltak.

14 éves korában elkerült kollégiumba, ahol a tornatanár a városka fiataljai részére shotokan karate edzést tartott heti három alkalommal. Jó oktató volt az iskolában is és a sportban is, biztos megállta volna a helyét pszichológusként is. A tanítványai imádták. A testalkata nem volt ideális, de a szíve az igazi karatés szív volt. Az iskola „angol” hagyományai közé tartozott, hogy minden diáknak sportolnia kellett valamit.
Donald úgy gondolta, hogy ezt próbálja meg, s akkor már nem kell félnie senkitől.

Az Úr azt mondta, láss csodát s lőn csoda.
Donald Pratt mire 18 éves lett, érettségizett ember is lett. Kistermetű maradt, csak 160 cm magasságra sikerült a földet elhagynia, de megvolt az egy danja. Sokszor vért izzadt az edzéseken, de a szíve átsegítette a nehézségeken. A tornatanár embersége átragadt rá és ő is „ember” lett. Most, mint karatés már igazán tudott verekedni, a heti háromszor három óra megtette a hatását. A tornatanárnak ilyen jó tanítványa még nem volt.

Harmadikos volt, mikor kapta a hírt utazzon haza, apja meghalt, állítólag meggyulladt benne a szesz. Ez bizony nagy megkönnyebbülést hozott a családnak s mire ismét hazaköltözött, anyja is megnyugodott már. Bár nem álltak érzelmileg egymás mellett, csendesen éltek egy fedél alatt.

Donald most már nem tudott lemondani a karatéról, gyakorlatilag ez töltötte ki a az életét. Szerencséjére jó állást talált magának. Mivel kiegészítő sportként a kollégiumban úszott, így a városi sportkombinátban úszómester lett belőle. Onnan rohant mindennap, edzésre. Már volt egy könyvtárra való szakirodalma a budó sportokról. Mindent tanulmányozott és a zen buddhizmust is, hogy ezzel közelebb kerüljön a tökéleteshez. Az edzéseken ha kumite közben keményen eltalálták, soha nem élt vissza azzal, hogy tudott. Nem törlesztett. Készült a második dan vizsgára, mert az edzője javasolta. Ő maga is sokszor elcsodálkozott, hogy meg tudott változni, már nem kívánt verekedni, nem élt benne az állandó bizonyítási vágy, az utcán is mindenkivel szemben. Az edzéseken mindet megkapott, ami a lelki életét egyensúlyban tartotta. A fizikai fáradtság meg nem volt neki teher, mert egy örök mozgó volt, mint a kisemberek többsége. Mikor hazament, akkor sokszor megállt a szobája falára erősített kétszer két méteres tükör előtt és „Strong” gyakorlatokat csinált. Elemezte a saját mozdulatait. Mivel kicsi volt, igyekezett a rúgásokban tökéletesíteni magát. Rengeteget guggolt, hogy a combizmait erősítse. Terpeszguggolásban, sarokra százszor is lement anélkül, hogy a pulzusa száz fölé ment volna. Nagy súlyt fektetet a gyorsasági gyakorlatokra is. Magáévá tette a régen meghalt szamuráj mondását: „Ha erős vagy győzhetsz, ha gyors, akkor mindig győzöl”.

Az edzésen volt egy lány –tizenhat- éves, aki szerinte is tehetséges volt, így sokat gyakorolt vele. Bár kettőjükről soha nem beszéltek, de mégis kialakult köztük valami. Azon az estén erőt gyűjtött és megkérdezte Anettet, hogy hazakísérheti-e. A lány, csillogó szemmel mondott igent és arra kérte őt, mivel nem lakik messze, sétáljanak.
A járda egy részénél nem volt ház, hanem fás-ligetes kis játszótér, ki padokkal. Az úttest világítása csak homályos körvonalakat engedett látni.

Kivételesen jobb idő volt, mint szokott lenni esténként ezen a vidéken, így bementem és leültek egy padra. A fiú bátortalanul megfogta Anett kezét, amikor mögöttük megcsörrent a kavics. Első oktatója gyakorlati módszereinek és szakirodalmi műveltségének hála, beindult benne a karatés automatika.

Már nem volt ideje megfordulni, egy kar fonódott az áll alá, míg egy kéz a tarkóját nyomta előre. Azonnal légzési nehézségei támadtak s mivel közben a testét lefelé is nyomták, így arra koncentrált, hogy a nyakizmai kibírják a terhelést. Észlelte, hogy mellette dulakodás kezdődik s, hogy több támadójuk lehet. Nem hallotta a lány hangját, feltételezte, hogy őt is fojtogatják vagy befogták a száját. Már kezdtek a sötét karikák a szeme elé kerülni, amikor egy nagydarab alak állt elé.

- Na, Donald Pratt most törlesztek neked a barátaim segítségével. Gondolom, ezt nem nehezményezed. Ugye megismersz? Általánosban mindig megvertél, de én nem felejtek. Most én vagyok a környéken az úr. A barátaim meg segítenek nekem. Még arra is lesz gondom, hogy a jótékony félhomályban végignézd, amit a barátaim fognak csinálni, utána jön majd a Te kivégzésed. Már régen figyellek. Ne aggódj, mindent jól kiterveltem, még a yard sem fog rájönni ki tette. Nem érsz semmit, a hülye sportoddal.

Donald nyakán a szorítás nem erősödött, ettől megnyugodott egy kicsit, a nagydarab, meg mint a magabiztos emberek –akinek nincs mire- óvatlanul közelebb lépett.

A shotokan karaténak győznie kell, emlékezett Donald az első oktatójára. A nagydarab már rugótávolságba ért, amikor a kezében lévő rugós tőr kattant. Egy pillanattal később érte a rúgás. Pratt a feneke feldobásával, csípő fordítással, yoko gerit vitt be a nagydarab torkára. Az leejtette a tőrt a torkához kapott és hang nélkül kezdett zuhanni. A torkán a szorítás hirtelen ellazult, így kirántotta a fejét az alkarból. Ugyan ezzel a mozdulattal megfordult és közben indította a tsukit. Az egyenes ökölütés úgy sikerült, ahogy tanítják. Az ellenfele orrnyergét érte.
Hirtelen a dulakodók felé fordult, ahogy három alak a lány felett és mellett térdelt. A hozzá közelebb térdelő tarkójára elhelyezett egy gedan kekomit, amitől az ráesett a lányra. Ekkor figyelt fel a másik kettő.
Ketten háromfelé ugrottak. Nem volt már bennük semmi, csak a menekülési szándék.
Donald a lányhoz ugrott, lelökte a hasáról a magatehetetlen testet. Óvatosan felemelte a lányt, letépte a szájáról a széles ragasztószalagot. Egyszerre ölelték át egymást. Mindketten érezték, szeretik egymást.

Leporolták a lány ruháját és megigazították, mert egy helyen beszakadt. Szerencsére még más baja nem történt. Felvették a sporttáskájukat és elindultak.
- Ki gondolta volna, hogy az első randevúnk ilyen lesz- szipogta Anett.
- Szerencsénkre, részünkre jól végződött, hála a shotokannak- mondta neki Donald, - nem is volt akkora ügy egyébként sem. De mekkora ügy lesz az, mire erről az éjszakás rendőröket meggyőzőm.
VÉGE.

Vecsés, 1998. július 21. – Kustra Ferenc