Napkorong

És mégis, mégis minden szenvedés, kín, megpróbáltatás, gond, bánat mellett is csak írok, és írok....
Írni, mert ez a legjobb, ez vigasztal, feledtet, hűsítő balzsamként cseppen a sajgó sebre. Írni írni, mert ez megnyugtat.

Ülök a szobámban, kinn alkonyodik, s valahogy egy eltévedt sugár betáncol az ablakon; fénye végig szalad vékony csíkban a falon, ott ragyog, csillog kacéran, mint egy szál ezüsthaj. Egy szál ezüsthaj, melynek gondolata hirtelen eltereli figyelmemet a magányról, egyedüllétről, csalódásról, s már feledteti mindazt, amit szürkén, ólomsúllyal nehezedett reám, már nem tudok az unalmas hétköznapi, az életemen rágódó kedvetlenségről, nézem a fénycsíkot ott a falon - s lassan-lassan felmelegszik az ereimben az élet...
Eszembe jut egy feledhetetlen nyárutói délután, s valaki, aki akkor messze ment..s ezüstben játszott haja...

S mindez a szomorúság, ami most bennem lassan-lassan szétfolyik, ez már nem az előbbi keserves gyötrődés. Ez valami szépséges könnyes bánat, mely szívemre hull, mely az enyém egészen és senki nem osztozhat rajta. Mert a bánat is szép, finom és törékeny. S vigyázni kell reá, óvni, félteni, hogy profán kezek valahogy hozzá ne férjenek...
Mert sok drága, értékes emléket szétromboltak már durva, avatatlan kezek.

Most ezen a forró, nyári estén, mikor a fotelben ülök, s a szobában valami képes újságot vagy könyvet forgatok szórakozottan, egyszerre rádöbbenek arra, hogy az egyik oldalon ismerős szempár néz velem szemközt; az arc idegen, soha nem látott egyéné, de a szemek! Ezeket a szemeket láttam százszor, ezerszer simogató pillantással reám tekinteni csodálatos együttlétünk közben, mikor egymás mellett feküdtünk, s ezer apró dolgot fecsegtünk össze-vissza, s jó volt tréfálkozni, kacagni, csacsiságokat mondani, mert csodálatosan szép órák voltak azok. S ezen a forró, nyári estén érzem, hogy csakugyan minden mindegy most már. Valahogy szeretnék olvasni, figyelmemet másfelé fordítani, de ujjaim megint csak visszalapoznak tizedszer is ahhoz a képhez, melyről azok az ismerős pillantású szemek reám tekintenek. Csak az arc idegen, teljesen más, mint az tiéd. Mert sokkal kedvesebb vonásaid voltak. S egy nyárutói kora délután elmentél.

Hogy tud félni a bánat egy-egy ilyen csendes magányos estén. Hogy tud sajogni, égetni, szinte összeszorítom bele a fogamat, s felsóhajtok- Isten, küldj ma valakit, bárkit, csak hangot halljak, csak beszéljenek hozzám! Bárkit. Mindegy, mert nem bírom tovább.

És így a langymeleg nyári estén keresztül , minden gondolatom üzenetként száll feléd, a nagy távolságon át. Vajon megérzed-e? Megrezzen e szívedben hirtelen egy finom idegszál, mely minden elfoglaltsága mellett is arra kényszerít, gondolj vissza arra a nyárutói délutánra, mikor szerelmes szavakkal halkan búcsúztál, s messze, nagyon messze mentél...
S azóta kétszer elhervadtak már a virágok, levelek.. Pajkosan táncoló szellő rohan át a mezőkön, üde zöld levelekkel teletűzdelt ágakkal ölelkeznek a forró napsugártól elcsigázott fák kétfelől az utak mellett. S az útjelzőtáblák átforrósodva állnak sorfalat, amerre az autód elhaladt, s csak gondolatban lehet követni az útját fel egészen a zajos, zsibogó folyóparton túlra, ahol kitárul a nagyváros örökké éhes torka, mely elnyelt téged örökre...