Napkorong

Műfaj: horror, gótikus novella

Az őrület mezsgyéjén járok talán, igen. Igen, most is. Megfertőz és belém költözik ez az égető érzés, és nem enged el, egészen addig, még nem cselekszem. Lelkem mélységeit járom be azokon a napokon, amikor ama határon állok s nézek a túloldalára. Csak arra a személyre gondolva, aki miatt ott kell lennem és bámulnom abba a végeláthatatlan szomorúságba és magányba. Sokan azt mondják, negatívan szemlélem a világot, és hogy a kisugárzásom felér magával a fekete szín legmélyebb árnyalatával. Ám én erre csak annyit mondok, hogy aki egy teljesen véletlen dologra gondolván szinte csak pozitív tulajdonságokra asszociál, az vagy nem akarja, vagy nem tudja észrevenni azt a tényt, mely szerint ezen "dolgok" mögött ott rejlik a negatívumok raja. Hogy őrültnek tartom-e magam? Nem. De mindenki tisztában van vele, hogy egy őrült ember nem tudná megmondani magáról, hogy valóban elmebajos-e, avagy sem, így hát feleslegesen kérditek tőlem mindezt. Régebben sokat elmélkedtem azon, hogy a zavarodott emberek vajon mennyire emlékeznek tetteikre, mennyire lehetnek büszkék rájuk és hogy mennyire furdalja őket lelkük hangja. Azon az estén is ezen töprengtem, ezen borzongtam és próbáltam nyugtatni magam, de nem ment. De tán, ha tébolyodott vagyok, már minderre megkaptam a választ. Figyeljetek hát, elmondok mindent s ti majd eldöntitek, hogy eszement vagyok-e, vagy csak a bosszú és a düh vezérelt azon az éjen. Döntsetek hát, mit kapok, kivégzést vagy zárt szobát!
Falsul hittem, hogy a nyár kezdetével megszabadulok ezektől a depresszív elborulásoktól, hiszen végre távolabb kerültem attól a rengeteg félkegyelműtől, akik az életem apró darabjait képezték. Ó, ezek a kötözni való marhák. Ha rajtam múlna, mindet beterelném a legelső vágóhíd pengéi elé, izgatottan tort ülve levágásuk lobbanó látványán. Az élet vicce volt, hogy mind közül a legvisszataszítóbb és legantipatikusabb példány volt a legközelebbi ismerősöm és egyetlen társam. A nevét azóta sem tudom kiejteni anélkül, hogy azon mezsgye határán ne találjam magam, ezen okból csak úgy hivatkozom rá, mint "T". T, abból a szánalomra méltó csordából a kolompra legérdemesebb lény. Úgy tartotta, én a barátja vagyok, de másra nem vágyott, pusztán hogy "kimossam a vérből" minden egyes alkalommal, ha olyan helyzetbe került. Minél több időt töltöttem mellette, annál közelebb éreztem magam azon határvonalhoz, de egy másikhoz is. Időről időre és dialógusról dialógusra egyre inkább elkívánkoztam a földi élettől s annak peremén táncoltam estéről estére. Megannyi sértő szóval illetett s nem egyszer estem áldozatául hazugságainak, így aztán nem volt meglepő, hogy próbáltam elkerülni mindennemű találkozást vele.
Eztán esett meg, hogy a semmiből toppant ajtóm küszöbe elé, azon okból kifolyólag, hogy átnyújtsa a sajátos baráti jobbját. Baráti jobb... Számára ez egy újabb kéréssel ért fel s nem restellte megkérdezni : "Itt tölthetem a mai éjszakát?". Tettét azzal a nevetséges okkal indokolta, hogy mivel már régóta - egészen pontosan majdnem két hónapja - nem találkoztunk, ideje lenne egy kis időt eltöltenünk, hogy az úgynevezett "barátságunk" ki ne hűljön.
Szívemhez kaptam, amikor megláttam. Nem tudtam eldönteni, mitévő legyek, így kényelmetlen helyzetemben beleegyeztem álságos ötletébe. A vérnyomásom olyan magas volt látván bejövetelét, hogy csak csodával határos módon nem törtek elő cseppek a bőröm alól. Szemem sarkából láttam csupán, ahogy lepakolja táskáját és holmijait a nappaliba. "Miért jött? Tán ő akar tort ülni rajtam? Miért pont most? " - tettem fel ezen kérdéseket magamban. Hiába minden, semmi nem jutott az eszembe. Mellette a percek olimpiászokká váltak, időérzékemet pedig elvesztettem.
Egyet ütött az óra kisebbik mutatója s T aludni tért. A vendégszobába vezetett az útja, majd szót sem szólván lefeküdt. Tulajdonait szétdobálta, az ajtót maga mögött bevágta s zajt többet nem csapott. Ennyi lenne hát a barátság-ápolás?
Meglepettségem delíriumából még ki sem léptem, de ő már befúrta magát a házamba. Fáradtan dőltem neki az ajtófélfának.

-Nyugtató! - nyögtem. Ez kellett, hogy szívemet lehűtsem. A fürdőszobába még időben betértem, bár "dobogómat" majd kiköptem. Lassan mentem, mert nem tudtam a lépéseimre koncentrálni teljes mértékben. Feszültség majd hektikus gesztusok kísértek utamon, minden lépésemnél egyre nagyobbat dobbanva szívem. Kapkodva mostam meg az arcom, mindennél jobban kívánva parázsló bőrömre a jéghideg vizet. Felnyitottam a mosdó alatti szekrényem első fiókját, amelyet igyekezve téptem ki, majd a következőt és az azutánit. Végre! Megtaláltam. Rápillantottam a tablettákat tartalmazó dobozra, de nem érte nyúltam. Közvetlen amellett foglalt helyet a fiókban egy ezüst kisolló. Rég halott bátyám vágóeszköze volt az, mit már évek óta nem láttam s nem is kerestem. Megmondani sem tudom miért, de az a szerszám megbabonázott. Egyszerűen képtelen voltam levenni a szemeimet róla, mintha hozzám súgna. Percekig csak álltam ott egy helyben, megfeledkezve az időről és a helyzetemről. Nem fogtam meg, hozzá sem értem, csak mereven néztem. Ekkor fogant meg fejemben a gondolat: "Ma itt van. Itt alszik. Ő, akit annyira gyűlölök, itt fekszik a házam egyik szobájában. Megbízik bennem. Gyengének tart."
A fürdőből apró neszt sem csapja kitértem, majd ötleteket szőttem. Nem, ne izguljatok, az ollót nem vittem magammal. Gondoljátok, hogy holt testvérem régi tulajdonát bemocskoltam volna annak a félkegyelműnek a deklasszált vérével? Puszta kéz... erre volt csak szükség. Eldönthetetlen volt számomra, hogy a szívem verése, vagy a parketta zörgése volt hangosabb. Ahányszor lában leért a földre, halálfélelmem támadt. Ha felébred, vagy meghall, mindennek vége. Nekem is. Sötétség verte le táborát minden helyiségben. Fény engem lopakodás közben ne érjen. Egyedül vagyunk, más nem fog megzavarni. Nem. Ezt biztosan tudom. A hold fénye visszatükröződött, ahogy befordultam a sarkon. Ezek szerint felnyitotta az üveges ajtót. Azt amelyik a bátyám volt szobáját zárta. Ott pihent éppen. Lassan betoltam a negyedéig nyitott ajtót levegőt is alig véve már minutumok óta. Alvó ember nem hallhatta azt a neszt, amit ama fadarab csapott erőm hatására, így T sem. Úgy feküdt, mintha csak megpihenvén egy diadalmas harc után álomba ringatta volna a fáradtság, nem is sejtvén, hogy a harca csak most kezdődik. Alig álltam meg, hogy el ne nevessem magam, csak vigyorogtam az ágya fölött állva. Minden egyes horkantása után a duplájára nőtt mosolyom. A hold zord fénye egyetlen pontot világított meg a szobában: az ádámcsutkáját. Azt az irreálisan kiálló ádámcsutkát, mely céltáblaként feszült testén. Nem bírtam tovább. Rátettem két kezem s oly erősen szorítottam, hogy még fel sem ébredt mély álmából, már fuldoklott. Köhögött, köpött, próbált kiszabadulni, de már a markomban volt. Az ágyrugója egyszerre zengett halk nevetésemmel, még ő gyengének bizonyult. Erősebbnek éreztem magam, mint addig valaha, s magasabban voltam, mint célszemélyem valaha is. Én voltam Gavrilo Princip, ki meghúzta a ravaszt s Guy de Vere, ki nem könnyezett. Addig rengeteget, de azután, máig egy cseppet sem. Minden egyes lépésére nekem kettő volt a válasz. Nem tudott kitörni kígyóként rátekeredő markom elől, kiabálni pedig esélye sem volt. Még ma is beleborzongok a gondolatba s ma is fülig ér a szám ha elképzelem magam előtt a látványát. Még tán a nyelve is kiállt, de ebben már nem vagyok biztos. Nem halál-kék hideg volt a szeme, hanem vörös. Az izzadságcseppek drágakőként ragyogtak a hold éles fényében. Nem adta olcsón magát, de mint legtöbbször, a vadász felülkerekedett a vadon. Vége volt, halott volt, érdektelen volt. Több percig küzdött, de most már csak egy lelketlen báb volt, egy "vesztes féreg". Pedig én igazán nem akartam így tenni, de az olló ezt súgta nekem. Végül visszamentem a fürdőszobába, majd egészen a nap első fénysugaráig azt a vágószerszámot bámultam. Ő vett rá minderre. Gondoltam, hogy elrejtem a testet feldarabolom, ledarálom vagy bebetonozom, befalazom, de egyszerűen T nem volt arra méltó, hogy ennyit foglalkozzak vele. Így - merő gőgből - hamar itt találtam magam előttetek. Ez hát az én históriám. Hogy megbántam? Természetesen nem. Ki bánna meg egy ilyesfajta diadalt? Mindeddig úgy táncoltam a normák füttyszavára, mint a patkányok a hamelni patkányfogó dallamára, most pedig elítéltek, mert egyszer letértem erről az útról.
Szerintetek őrült lennék? Igen? Igazatok lehet. Talán magamnak beszéltem be mindent, s nem is hallottam egyéb hangot. Ez lehetett a gyűlöletem hangja, mely már régóta forrt, hisz a bölcs olló azóta sem szólt.