|
 Vendég: 6
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_
Ziu… fűűűű… zz… zz….
A lövedékek, sivítottak, zizegtek, gellert kapva ki tudja merre mentek. Csak úgy belecsavarodtak az életbe, emberek testébe… Váratlanul jöttek, mindig…
1942. január 9. –e volt és már esteledett, sötétedni is kezdett, amikor a bunkerben meghozta a döntést vitéz Beregfalvy Edömér főhadnagy, a századparancsnok.
- Akkor ma éjjel ki kell menni és két „nyelvet” hozni. Magának mondom, Horváth zászlós, hogy ez két élő személyt, lehetőleg tisztet jelent. Már négy napja, hogy az utolsót hoztuk. A hadosztálytól telefonáltak, hogy az orosz szerint, valami nagy támadás várható, de mivel még nem történt meg, hát talán közeleg az idő. Mi vagyunk elől, hát kellene tudni róla.
Ott volt a felderítő szakaszból, Bercsényi Gáspár karpaszományos őrmester, valamint a beásott géppuskás szakasz parancsnoka Horváth Aladár zászlós. Azért csak hárman voltak, mert a tisztek és a tiszthelyettesek lassan elfogytak, az utóbbi 10 napban. Az orosz, valahogy aktívabb lett és a mesterlövészeit vetette be, aki meg nagyon jól lőttek.
Még a beszélgetés elején, bejött egy karnyi fával, és rakott a tűzre Rosenberg Mihály, aki a munkásszázadból volt a bunker fűtésére és karbantartására odavezényelve. Ahogy ott vacakolt, végighallgatta a beszélgetést, a többiek meg valahogy nem figyeltek rá.
Sokkal jobban lekötötte a figyelmüket, a felderítés és az életfontosságú nyelvek szerzése.
Az őrmestert két hete vezényelték ide és még nem volt bevetés parancsnok. A szakaszparancsok viszont az utolsó bevetésen elesett, valahogy egy kósza orosz lövedék, a sötétben is a sisakját találta el... Mivel „nyelv” volt velük, még a holtestét is otthagyták a senki földjén.
Az őrmesternek még nem volt gyakorlata, hogy egy bevetést vezessen.
A felderítő szakaszban eredetileg kilencen voltak, de a létszám, fogyóban volt. Most a két nyelv elfogásához, legyűréséhez, behozatalához összesen hat ember kell. De az őrmesterrel együtt nem voltak, már csak öten.
Ahogy beszélgettek, Rosenberg felállt a tűztől, odaállt a százados elé és kérte, hogy szólhasson, mert ő nem volt katona.
- Főhadnagy úr, ha már itt voltam és végig hallgattam, amit beszéltek, mondanék egy javaslatot.
A főhadnagy, akkor eszmélt fel, hogy egy létfontosságú megbeszélésen illetéktelen is jelen volt. De, gondolta, innen úgysem lehet elvinni az információt és most minden tanács, jól jöhet.
- Mondja, mit akar, de remélem használható a hozzászólása.
- Főhadnagy úr alázatosan jelentem én tudnék segíteni, ha elfogadják tőlem.
- Mit tudna maga segíteni nyelvek hozatalában?
- Főhadnagy úr! Az én húgom egy spanyol nemeshez ment férjhez 1935. –ben. Én kimentem meglátogatni 1937. elején, de kitört a polgárháború és ott ragadtam. Több mint egy évig katonaként és felderítőként szolgáltam a kormány hadseregében. Voltam 23 bevetésen, ebből 11 alkalommal, mint parancsnok. Mi is minden esetben nyelveket fogtunk és hoztunk is. Én is magyar ember vagyok, és hát Önökkel szolgálok itt az oroszok ellen.
A főhadnagy először csak nézte, majd fölállt és elgondolkodva sétálni kezdett a bunkerben, két lépést előre, kettőt hátra.
Rosenberg meg forgott utána.
- Mondja fiam, maga zsidó?
- Alázatosan jelentem, igen, részben, mert az apám az volt, Isten nyugosztalja, az anyám, meg katolikus, ő még él. Engem a magyar haza szeretetére neveltek és, ha elfogadják a segítségemet, és megbíznak bennem, akkor elvállalom a vezetést… - mondta, olyan hangsúllyal, hogy a hazaszeretete felől nem lehetett kétsége senkinek.
A főhadnagy azt hitte rosszul hall, megállt és csak nézte a munkaszolgálatost, aki valahogy szimpatikus volt neki és nem is kételkedett a szavaiban. Minden eshetőséget végigvett egy pillanat alatt. Azonban még időre volt szüksége és így megkérdezte a két emberét:
- Hallották? Van valami hozzászólni valójuk?
A zászlós csak hümmögött, de az őrmester felállt és jelentett:
- Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem én jó ötletnek tartom, ha ez az ember igazat mondott, mert itt most a gyakorlat sokat számít. Én elmennék a parancsnoksága alatt a bevetésre. Főleg, mert ott is főleg az oroszok ellen harcolt. Megbízok benne. Itt szoktam őt egyébként is figyelni és még semmi kivetnivalót nem találtam benne.
- Zászlós úr?
- Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem, sok választásunk nincsen, mert már este 7 óra van és éjfélkor a csapatnak indulnia, kell. Én megbízok benne. Aki egy ilyen bevetésre önként je-lentkezik, az csak rendes, hazaszerető magyar ember lehet. Engem ettől fogva nem érdekel, hogy csak munkaszolgálatos.
A főhadnagy megint elkezdett járkálni, két lépést előre, kettőt hátra…
Hirtelen megállt a munkaszolgálatos előtt.
- Jól van fiam, mondja, hogy hány éves is maga?
- Alázatosan jelentem –mondta katonásan Rosenberg- 34 voltam decemberben. Egyébként egészséges vagyok –tette hozzá.
A főhadnagy villámgyorsan még egyszer végiggondolta a feladatot. Itt most nem csak arról van szó, hogy a hadosztálynak kell a nyelv. Ők meg itt vannak az első vonalban. A saját életük is van olyan fontos, mint a magasabb érdek.
- Rendben van Rosenberg. Menjen és hívja ide a szakasz tagjait, mondja, hogy az én paran-csomra jöjjenek.
Három perc alatt még négy ember zsúfolódott be a bunkerba, de örültek, hogy itt lehetnek, itt jó meleg volt. A kis vaskályha, csak úgy ontotta a meleget.
Közben a zászlós kapta a feladatot, hogy tájékoztassa az embereket.
Mikor elmondta, hogy hogyan fognak bevetésre menni, rögtön meg is kérdezte:
- Van valakinek valami ellenérzése? Mert úgy nem lehet bevetésre menni!
A négy felderítő összepusmogott és így a nevükben Békési Csanád tizedes szólt:
- Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem, hogy mi mind ismerjük ezt az embert. Nekünk nem volt vele, soha semmi bajunk, ha igaz, amit mond, akkor mehetünk.
A főhadnagynak nagy kő esett le a szívéről, mert a bevetésre menni kell. Azzal most nem foglalkozott, hogy szabályosan járt-e el, -majd megoldódik ez a probléma is- gondolta.
Kiadta a végső parancsot:
- Parancsok: Rosenberg. Helyettese az őrmester. Indulás éjfélkor. Feladat: kér nyelv elfogása és idehozása. Isten legyen önökkel. Lelépni!
Még utánunk szólt:
- Őrmester szerezzen fegyvert és ruhát Rosenbergnek, a felderítő bunkerben kezdjék meg a felkészülést és várom, hogy mindenki visszajöjjön.
- Zászlós úr, maga meg intézkedjen a munkaszolgálatosok parancsnokánál, hogy egyelőre, idevezényeltem Rosenberget szolgálatra.
A fronton nincs sok idő semmire. Az emberek majdnem öt óra alatt, összebarátkoztak, meg-ismerték egymást. Rosenberg kézbe vette az ügyet és rövid eligazítást is tartott, ami tetszett az embereknek. Gyakoroltatta velük pár percet, hogyan kell a fegyvert tűzkész helyzetbe hozni és célra tartani. Ez még jól jöhet és egyébként is mindig, gyakorolni kell. Gyakorolták a kézigránát gyors kioldásának és eldobásának a mozdulatát is.
Nem volt sok idő rá, de talán még össze is barátkoztak. Meg lett a csapa egysége.
Éjfél előtt 25 perccel öltöztek és Rosenberg, még kiadta az utolsó, bevetési előtti utasítását.
- Emberek! Kint 37 fok hideg van, mindenki vegyen föl két kapcát.
Éjfél előtt 10 perccel indultak. Jobbra és balra az állásokba az őrszemeket értesítették, hogy a járőr kimegy és vissza is fog jönni.
Mindent fehér hó és jég borított, de a vastag felhőzet miatt mégis majdnem vaksötét volt. Még a vakítóan fehér hó is alig adott valami fényt… A katonákon volt fehér álcázó köpeny, amit már az oroszoktól szereztek, hasonló bevetések alkalmával. Lassan, araszolva mentek és ez a lassú mozgás szinte észrevétlenné tett őket.
Az orosz állások úgy 300 m-re voltak és az út oda, ha nem jön közbe semmi, lehet fél óra is.
15 perce mentek el, amikor egyszerre két sztalingyertya röppent az égre és a fehér mindenséget vakító fény töltötte ki.
Még eltelt 1 óra csendben. Az oroszok már nem világítottak többet. Akkor azonban a jéghideg szélcsendes, süket csendben az orosz állások felől valamilyen kiabálások zaja hallatszott, de fegyverzaj nem volt.
A járőr nem jelentkezett és lassan reggel lett. Eljött a január 12. –e és a 9 óra is. Akkor aztán a teljes orosz tüzérség, pergő tűzet lőtt! Majd nem sokkal később megindult a gyalogsági roham, harckocsikkal kisérve… Megkezdődőt a nagy urivi ellentámadás…
A főhadnagy parancsára lassan elkezdtek visszahúzódni a második vonalban. Ő tudta, hogy járőr már soha többet nem jön meg és ezekbe az állásokba ők meg nem jönnek vissza…
Vége
Vecsés, 2014. december 7.
Kustra Ferenc |
|
|
- december 13 2014 00:32:13
Kedves Feri!
A békét jobban szeretem, mint az ilyen Don kanyaros történeteket, bár nagyon szemléletesen megírtad.
Volt előzménye is az írásnak?
üdvözöllek:esprit |
- január 30 2015 18:03:44
esprit kérlek!
1/. Ez is a történelmünk része és ne tegyünk úgy, mintha nem történt volna meg. Akik ott meghaltak, ők aztán biztosan nem szerették a saját Don-kanyaros történetüket.
2/. Nem azért írtam, mert háborús uszító lennék, éppen, hogy nem szeretem a háborút, de a magyar szívem sajnálja a sok tízezer magyar és a sok millió többi -halott- katonát. Emlékezni kell! Nem ők voltak a háború fenntartói, de ők haltak meg.
3/. A megírásnak előzménye nem volt, illetve van, mert több versben is megemlékeztem már a témában, melyet olvashatsz ezen az oldalon a verseim között. Családomból nem volt ott senki. De gyermekkoromban sokat beszélgettek a jelenlétemben olyanok, akik ott voltak és vissza is tudtak jönni...
Köszönöm a kedves látogatásodat KíberFeri  |
- január 30 2023 23:31:27
Kedves Feri!
Nyolc év elmúlt a megjelenés óta.Most megint hadszíntér lesz ez a terület is.
Most két testvérnép áll egymással szemben a harcokban.Megéri valamelyiknek is?Önként jelentkezőkből most viszont hiány van alighanem mindkét oldalon:-( |
- február 03 2023 15:29:13
Kedves Barátom!
Köszönöm a véleményedet és tudom válaszolni, hogy NEM.
De ez nem az ő háborúk, hanem Amerikáé... |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 27. szerda,
Virgil napja van.
Holnap Stefánia napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
