Napkorong

Meglebbentette hópehely-szárnyait az angyalarcú Gyermek s a menny kitáruló szárnyas ajtaján keresztül leröppent a Földre.
Egy öreg favágó ballagott az alvó erdőben, éjfél felé megállt egy pillanatra, s felnézett a csillagos égre. Mit látott? — Egy gyönyörű fényű csillag ereszkedett lefelé, lassan — lassan, a végtelen kékségű űrön lefelé — Mint a fehér korall-gyöngy a kék tenger ölén — s aztán hirtelen eltűnt a nagy hegyek ormai mögött. — Az öreg favágó megemelte kopott kalapját s lassan keresztet vetett: — még soha nem látott ilyen fényes csillagot. Szívében csendes áhítattal gondolt erre az éjszakára.

Mert ugye ti is tudjátok, hogy az az éjszaka az áldott szelíd Karácsony éjszakája volt ?

A nagy hegyek lejtőin borzongva megremegtek a fenyők, amikor közöttük földre-libbent a szárnyas kis angyal. — Csendes boldogsággal súgták egymásnak : megjött — megjött. — És nemsokára tudták már az öreg szilfák is, a mohák a szikla oldalon, a korhadt derekú tölgyek, s a hólepel alatt alvó páfrányok, a didergő őzikék, a fa odúkban szundikáló cinegék is mind tudták már, hogy a Szeretet-angyala libbent a földre. - A fenyők boldogan adták tovább a csodálatos hírt, s az boldog rebbenéssel surrant ide oda : tölgyekből a mohákhoz, innen a páfrányokhoz, majd a madarakhoz s az őzikékhez .
Az erdő csendes boldogságában halkan megremegett, a fák és fényük meghajtották koronáikat, mikor tovalibbent közöttük a fehér inges Gyermek az emberek lakóhelyei felé. — És éjfélkor a madárkák halkan fuvolázni kezdtek.

— Mert ugye ti is tudjátok, hogy éjfélkor születik a kis Jézuska?

A város felett halvány fény pára remegett, s a sötét éjszakába világítottak a házak sárga szemei -- az ablakok. A szárnyas kart eltakarta szépen, hogy fel ne ismerjék az emberek, s boldogan surrant tova a nagy házsorok között, s a zegzugos kicsi utcák ölén. -- De boldog volt ismét itt lenn az emberek között! Ismét örömet vinni be a meleg szobákba! Boldogságot lopni az áldott éjszakájú fehér hajú idősek, s pufók arcú gyermekek szívébe! Óh karácsony est, te áldott, te édes.-- Csepegő, rózsaszínű gyertyácskát szelíd fénye, a szeretet olvadó melege !
Most majd be fog nézni sorra a kis ablakokon, s ahol látja hogy a kis szoba ölén szeretet, boldogság található, ott meglóbálja a kezében tartott ezüst harangocskát, s beköszön a Szeretet nevében. Mert mindig így szokott cselekedni: oda lopódzott a kis ablakhoz, bekukucskált titkon, s azután becsengetett oda, hol boldogságot talált, -- az ezüst csengettyűjével. És a kis csengő szavára szülők és gyermekek, rokonok és ellenségek, öregek és csecsemők, szegények és gazdagok megcsókolták egymást és mondották: Szeressük egymást! -- a kicsi Jézuska, ki ma született,-- így akarja!
Előhúzta ingecskéje alól a parányi ezüst csengőt, s odalopódzott egy alacsony házikó ablakához. Ilyen kis házakban máskor a legáldottabb boldogságot találta. Bepillantott! parányi szívecskéje megremegett! Hideg volt a szobácska, sötét; nem égtek a picinyke gyertyák, nem volt az asztalon csillogó karácsony fa, nem pattogott a kályha dudorászó tüze, s nem csengett a gyermekek arany kacagása! -- Egy sápadt, sovány asszony könnyezve szorította magához csecsemőjét, s egy nagyobb fiúcska sírva kért ennivalót, mert éhes.-- "Megmondom az apukámnak, ha megjön, hogy hányszor voltam éhes."
-- Az anya kétségbe esetten felzokogott, s megcsókolta a panaszkodó kis árváját. Apuka nem jön vissza enni adni a fiacskájának . Ő már a mennyországban van.
-- És sírtak mind a hárman a hideg szobában, karácsonyi kalács és mosolygó fényű, csepegő gyertyácskák nélkül.
Visszatette az ezüst csengőcskét, s összeszorult szívvel surrant el az ablak alól. Nem értette, mi történhetett sok ház lakóival, mert még sok-ilyen sötét, hideg szobát talált az első után! Sehol boldogság, meleg fény s megelégedés. Csak nyomorúság szívet tépő, kétségbe esett vergődés, s jéggé fagyó könnyek a sápadt arcokon, s ökölbe szorult kezek, a gyermekek arcát simogató szelídség helyett.
Egy hatalmas ház fényes szobájában urakat látott mulatozni. Ezek finom borokat, pezsgőt ittak, s azt mondták, mit törődnek ők a többiekkel! — nekik kedvezett a szerencse, s ha így megy tovább, milliomosok is lehetnek. De se karácsonyfa, se boldog áhítat, még gyermekek sem voltak itt.

Egy fenyőfa alatt, mely éppen olyan volt, mintha egy kis karácsonyfa lett volna, teleszórva sok fehér pihével, — itt egy hajléktalan feküdt néma csendben. Először azt hitte, hogy talán a karácsonyfát akarja kivágni és elvinni a kis gyermekeinek -- valahova -- haza. -- De nem mozdult. -- Vajon miért? -- A hideggel, a fagyos éjszakával nem tudta felvenni a harcot. Halott volt. -- Arcára szorította remegő kezét, melyből kiesett a kicsi csengő, eltakarta szemeit s menekült, menekült -- hegyen, dombon, vizén, hómezőkön, városokon át. -- Menekült. -- Csak minél messzebb a helyektől, hol emberek járnak.
Beért egy hatalmas erdőbe, hol hallgatva meredt bele a sötétbe. A nagy tölgyek, a lombos fenyők, s hajlongtak a kopasz szil gallyak. -- Itt leült egy mohos, hideg fatörzsre, kezeibe temette arcát, amelyen csendesen peregtek lefelé a könnyei, végig az arcán, a két kis kezén le a lábacskáihoz, amelyeken nem volt cipőcske sem. S a könnyeiből, amint azok a földre értek, halvány fehér, kékes kelyhű harangvirágok fakadtak. Egyik könny a másik után, egyik virág a másik után. — Csak sírt és nem érezte, hogy süvített végig az erdőn a hideg szél, és nem látta, hogy hatalmas pelyhekben kezd hullani a hó! A fák ijedten összesúgtak és megremegtek a fenyők, s összerázkódtak a sziklák.

Csak sírt, siratta az emberek szeretetlenségét, sírt, mert ezen a Karácsony éjszakán egyszer sem csendíthette meg az emberek szívébe markolóan az ezüst szavú csengettyűt, sírt, mert egy boldog arcot sem látott, és jéggé fagyott könnyek csillogtak az édesen csepegő, rózsaszínű és kék karácsonyi-gyertyácskák, áldott fénye helyett.
Egyik könny a másik után perdült, egyik mese virág a másik után serdült elő. A könnyből fakadt virágok halkan meghajtották kelyhüket, s megcsókolták a Szeretet angyalának mezítelen lábacskáit. Lassan letörölte könnyeit, s kibontva
selymes szárnyacskáit itt hagyta a háládatlan földet.

Másnap reggel az erdőben bandukolt az öreg favágó. s megtalálta a könnyből fakadt virágokat. Sehogy sem értette, hogy kerültek oda nyíló virágok decemberben ? — Egyet elhozott nekem is belőlük, s én hálám fejében elmondtam neki az édes kicsi karácsonyi legendát.

Hozzászólások

farkas viola - december 29 2014 15:15:18
Kedves Katryna!
Lélekmelengető írásod örömmel olvastam, mely szomorú igazsággal van tele.
Szeretettel gratulálok és BOLDOG ÚJÉVET kívánok: Viola