Napkorong

Az év utolsó éjszakája volt. A fák ágait vastagon fedte a jeges zúzmara. Az utcai lámpa gyér fényében pillangóként libegtek a hópelyhek. Még csak hat éves volt, egy kicsit már tudott írni, olvasni. De nem értette a felnőttek izgatott beszélgetését, az újévre való nagy-nagy készülődést. Mit várhatnak annyira? Magára vette az este levetett meleg ruháit, miközben öltözködött, azon gondolkodott mi lesz most más? Holnap talán minden másként fog kinézni, az utcák, a házak, talán még ő is. A gyermek szorosabbra húzta össze magán a kiskabátját. Félszegen pislogott vissza a házuk ablakára, ahonnan titokban osont ki. Nem szeretett volna lemaradni a várva-várt nagy változásról. Odabentről jókedvű beszélgetés foszlányai szűrődtek ki. Tehát nem fedezték fel a szökést. Gondolkodott merre kezdje keresni az újévi csodát. Annyit tudott, akkor kell bekövetkeznie mikor a templom harangja, megszólal, az órák elütik a tizenkettőt. Elindult a sűrű hóesésben alig látszó torony iránt. A jeges levegő pirosra csípte az orrát, kicsit fájt. Sáljával betakarta ne érje a szél, miközben ugrándozva próbált egy-egy huncut hópihét elkapni. Itt-ott sietős árnyékokat látott. Ők is a titkot keresik, gondolta. Nem félt, magával vitte mesehőseit, akik vigyázzák útját. Beszélgetett hozzájuk, miközben a hó egyre sűrűbben esett, s már a nagy fehérségen kívül még az utat sem látta. Körülnézett a szitáló holdfényben, s mintha ködből épült hídfélét vélt volna felfedezni. Nagyot dobbant a szíve. A híd alján egy öreg apóka üldögélt jégből faragott sámlin. Szervusz, apóka, köszöntötte illendően. Mit keresel te gyermek, szólt az apóka, e késői órában. Hamarosan megkondul az éjféli harang. Én drága apóka, az újévet keresem, vele szeretnék találkozni. Hmm.. otthon is találkozhatsz vele. Ahhoz nem kell ily éjszaka az utcát járnod. A gyermek értetlenül ingatta a fejét. Hát te nem tudod, hogy kívánni kell, reményt kell adni az újévnek? De te apó, miért üldögélsz itt a híd lábánál? Talán még te sem találkoztál személyesen az újévvel? Hangosan felkacagott a gyermek őszinte naivságán. Átjárta lelkét a gyermekből áradó tisztaság. Bizony én már nagyon sokszor találkoztam vele, s azért ülök itt a templom falánál, hogy a tanácstalanoknak utat mutassak, a jövőre. Évről- évre itt ülök. Toporogva hallgatta a gyermek, s bizonyosra vette nem csak a híd őrzője, de bizony talán ő maga az újév. Mért kell őrizned a hidat? Nem a hidat őrzöm gyermek, hanem azokat, akik átkelnek rajta. Ugyanis, ez a Remény Hídja. Szeretnél te is átmenni? Megtehetném, megengednéd, hogy átsétáljak ezen a légies hídon? Mi lesz, ha a végére érek? Csak bólogatott az apó, de nem szólt. Ekkor megszólalt a harang. A gyermek érezte, most kell elindulni. Rálépett a hídra s mintha egy kéz, a kezébe simult volna, s ahogy egyre beljebb jutott a ködfelhőben úszó térben egyre könnyebb lett. Szinte már súlytalan, nem is lépdelt csak lebegett. Nem érzékelte múlik, avagy megállt az idő, sem a hideget, csak a táncukat járó hópelyheket, melyek védőn ölelték körül, s valami végtelen boldogságot. Táncolt a Világgal a hóesésben. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy a köd eltűnt a lába alól, s ő házuk előtt áll. A harang meg ércesen üti az időt, s az apó sincs sehol. Csak egy olvadozó rozoga jégdarab maradt a sámliból. Óvatosan összeszedte a jégdarabokat, s sietősen nehogy elolvadjon besietett vele. Apró kesztyűs kis kezével, boldogan nyomta édesanyja kezébe. Találkoztam az újévvel, nézzétek mit kaptam! Nekem adta a remény hídját, s én most megosztom veletek. Adjátok, kézről-kézre mielőtt elolvad, hogy mindannyian érezzétek micsoda kincsre leltem. Csak azt sajnálom, hogy a hidat őrző apótól nem tudtam elköszönni. Kicsim, simogatta meg anyja hó csípte arcocskáját, találkozol vele minden pillanatodban, mert az- az apóka, a benned lakó szeretet. S amíg ilyen bőkezűen megosztod, végigvezet az egész földi utadon. Így köszöntött be az újév, s a gyermek megértette. Minden-minden ugyanaz, mégis más. A hídon maga mögött hagyta, ami volt, tisztára mosta a köd, s mint egy új köpenyt a vállára terítette az újévet útravalóul, zsebeit teli tömte a remény apró darabjaival. Rábízta, hogy okosan gazdálkodjon vele, s adjon mindenkinek, akinek szüksége van rá. Most már ő is a híd őrzője.