Napkorong

A feledékenység sok kellemetlenséget okoz az embereknek. Életkorunk előre haladásával ez korossá válik, súlyos betegséggé fajulhat.
Agyunk szitáján kihullnak az adatok, a fontos feladatok,, nevek, időpontok. Rövid távú memóriánk romlását jelzi az effajta feledékenység.
A régi eseményekre, személyekre, sérelmekre, szerelmekre viszont jól emlékszünk. Így tudunk nosztalgiázni vagy szomorkodni a múlandóságon.
Emlékszünk munkánkra, szokásainkra és követjük akkor is, ha már nincs rá szükség, sőt ártalmunkra van.

Egy megrögzült kötelességtudat okozta a szomszédunkban lakó nyolcvanhat éves János bácsi halálát is. Hosszú, küzdelmes, nehéz életében semmi különös, említésre méltó esemény nem történt. Szüleit korán elveszítette. Apja elesett a fronton az első világháborúban, özvegy anyja a szűkös életvitel miatt egy járványos betegségben fiatalon meghalt, két árva fiút hagyva a rokonok könyörületére. Egyikük János bácsi volt. Nevelője ácsnak taníttatta, de alaposan megszolgáltatta vele nevelése költségeit még felnőtt korában is. Öccse megszökött a szigorú nevelőapától és nem is került többé elő.
János bácsi fiatalon megházasodott, példás szakmunkásként látástól vakulásig dolgozott, szabad idejében pedig a szüleitől örökölt földecskéjét művelte – felségével, majd fiaival együtt. Három fiúk született, akikből derék embereket nevelt, a legfiatalabbat taníttatta is. Sárból tapasztott, nádas házikójuk az árvíztől összedőlt, de szép tágas téglaházat építettek helyette, kis kert is tartozott hozzá.

Amikor elérkezett az idő, a fiúk megházasodtak, elköltöztek, unokák születtek, ketten éldegéltek betegeskedő feleségével. A fiúk és az unokák gyakran látogatták, segítettek a ház körüli munkában, eljöttek ünnepekre és betegségek idején ápolni. János bácsi nyugdíjasként is vállalt munkákat rokonoknak, de egyre kevesebbet, mert noha nem volt testi betegsége – sérvműtéten kívül nem is látta a kórházat, az agya egyre jobban meszesedett, feledékennyé vált. Felesége halála után kér fia gondoskodott ellátásáról. Gondozót fogadtak, aki ebédet vitt neki, mosott, takarított neki. Ők pedig felváltva látogatták. János bácsi mégis magányos volt. Nem nézett TV-t, lassan az újságolvasást is elhagyta, a kerti munka pedig már nem ment: a haszonnövényeket nem tudta megkülönböztetni a gaztól, és a fiai megpirongatták miatta. Megette a macskaeledelt, ebédjét a cicának adta és sok hasonló apró jel figyelmeztetett az előre haladó amnéziára. Nem lett volna szabad magára hagyni semmi időre sem. Persze ezt csak intézeti bent lakással lehetett volna megoldani, de erről hallani sem akart, és a fiainak sem látszott ez annyira létszükségletnek, mint később kiderült, mennyire fontos lett volna.

Eljött a nap, amikor a fiai hiába keresték apjukat, nem került elő. Előbb egymást riasztották, keresésére indultak, majd a rendőrséget is értesítették. Kérdezősködtek a szomszédoknál: ki mikor látta őt, hol legutóbb. Lassan fény derült az utolsó eseményekre. Agy kora tavaszi – márciusi napon – elindult János bácsi a „földjére” kapálni – noha a föld már régen nem volt az övék. Ment a megszokott úton, mégis eltévedt és nem emlékezett a visszatérési útra. Ráesteledett egy közeli falu határában a patak partján. Éhesen, fáradtan lepihent, elaludt, majd - valószínűleg – megpróbált felkelni, de a síkos parton megcsúszott, bele a vízbe és többé nem tudott kikapaszkodni onnan. Reggelre a kora tavaszi hidegben kihűlt a teste. Egy traktoros talált rá, aki szántani ment a szövetkezet földjére. Keze véres volt a kapaszkodástól.
Nem volt beteg, de az amnéziája halálba kísérte. Magánya és szenvedése megváltotta, de halála tragikusan egyszerű volt, mint az egész élete – csak fiainak okozott szomorúságot.

Hozzászólások

Radmila - február 03 2015 09:10:43
Szomorú történet, de ez a jelenség is előfordulhat bárkivel, mármint a demens.
Szeretettel gratulálok: Mila

gyongyszem555 - február 07 2015 07:54:23
Kedves Mamuszka!

Érdeklődve olvastam írásodat és azt a fontos tanulságot vontam le belőle, hogy nem szabad - nem lenne szabad - az idős, "amnéziás" embereket magukra hagyni egy pillanatra sem. Nem jól cselekedtek a fiai, amikor apjukat felügyelet nélkül hagyták. Én úgy gondolom, hogy mindenre van megoldás, csak akarni kell és természetesen nagyon kell szeretni az időseket. Hiszen ők már olyanok mint a gyerek, fogni kell a kezüket, óvni a lépteiket, szeretetet sugározni feléjük. Hogy erre nem képes mindenki? Lehet, de számomra ez elképzelhetetlen.

Azt is megértem, hogy nem akart "intézetbe" vonulni, de valahogyan meg kellett volna oldani a felügyeletét, hiszen érző, élő ember még akkor is, ha feledékeny, vagy már nyolcvanhat éves. Az idősekre figyelni kell és nagyon-nagyon szeretni őket, hiszen Ők is ezt tették a gyermekeikkel, amikor még kicsik voltak.

Szeretettel olvastalak és gratulálok!

Évi

farkas viola - február 16 2015 03:06:31
Kedves Mamuszka!
Elszomorodtam írásodon és belegondoltam az én egyedüllétembe is.
Bármikor történhet velem bármi, senki nem fogja észrevenni.
De még egyelőre hív az élet és megyek, ameddig tudok.
Szeretettel: Viola