Napkorong

Bolond vagyok, csinálj valamit doki!

Megkaptam az időpontot a pszichiátertől, útbaindulok elvonatni ismételten a gondolataimat - már nem is tudom, hogy hányadik alkalom ez az elmúlt négy évben -, mert fölöttébb idegesít, hogy állandóan késztetést érzek. Persze, hisz bolond vagyok, na de ezt a tény fogja orvosi szempontból diagnosztizálni a doki. Mert ugye én laikus mondhatok magamra akármit, nem hiszem el magamnak, de majd a pszichiáter, Ő igen, Ő meg fogja mondani a frankót.

Széles mosollyal az orcáján már vár engem. Persze, ismer, mert visszaeső vagyok. Előkészíttette nekem a kezelőt, bevonul az eszközeivel, balkezében egy rozsdás, de aranynak tűnő zsebóra, jobb kezében egy varázsgömb és megpróbálja velem felvenni a szemkontaktust. Nem sikerül. Miért sikerülne, hiszen én bolond vagyok. Ő is, de nem baj, két bolond egy pár, meg egyéként is egy bolond százat csinál. Na én vagyok a kilencvenkilencedik.

Eltűnik orcájáról a mosoly, majd átmegy vicsorgósba és szenvtelenül végig pásztázza az orcámat.
- Oda, oda feküdjön fel! - és mutat a vizsgáló asztal felé. Jó, jó, de ez egy nőgyógyászati vizsgáló asztal, mi a fenének kell nekem pont oda feküdnöm. Nem értem, persze, hogy nem, mert bolond vagyok.
A lábammal arrébb penderítem a kis háromlépcsős dobogót, (csak nem gondolja, hogy én ott fogok terpeszkedni, mint egy nőgyógyászati vizsgálaton, annyira bolond nem vagyok) de egyébként nem is érdekli, hogy mit csinálok, felkecmeregtem-e már, vagy egyáltalán ott vagyok-e még. Mereven néz kifelé az ablakon, nézi a rozsdás órát - nem jár, de mindegy - majd konstatálja, hogy itt az idő. Elindul felém.

- Na, mondja mit akar? - ilyen kedvesen, intelligensen szól hozzám, na most vajon mit válaszoljak, ezen tanakodom, de tök mindegy, hiszen bolond vagyok.
- Doktor úr, kérem vonja el a gondolataimat, hogy soha többé ne tudjak írni semmit, sem verset, sem novellát, még levelet sem. Tudja, hiszen ezért jöttem. - mondom neki keresve vele a szemkontaktust, de nem találom. Nem hogy a szemét, de már őt magát sem. Hova a túróba tűnt, lekászálódom a vizsgáló asztalról és ekkor meghallom az állati üvöltésszerű hangját a vizsgáló asztal alól. Hogy mit keres ott, halvány fogalmam sincs.

- Másszon vissza de rögtön! Nem mondtam, hogy leszállhat! Most kezdhetem előlről a terápiát, maga szófogadatlan paciens.- majd térdre húzódzkodik, nekirugaszkodik, hogy felálljon, de nagy volt a lendület és magára borítja a vizsgálóasztalomat. Na jó, legalább oda sem kell felmásznom, megkönnyebbültem. A zsebóra kirepül a kezéből, áttöri a lendület az egyszárnyú ablakot, valahol az utcán egy autó szélvédőjén landol. A kezéből a gömb megcélozza a fejemet, akkorát üt rajtam, hogy nyomban eszméletemet veszítem. Hogy ezután mi történt - körülbelül ha jól számolom másfél óra kiesés van a gondolataimban - nem tudom Ébreszgetnek, nővérek, ápolók, és egy másik doki. Az eredeti dokim már kényszerzubbonyban vicsorít rám és rázná az öklét, ha nem lenne lekötözve. Megmerevedek, gondolkodom - már amennyire tudok - ebből sem lesz az idén gondolat-elvonás. Magamra hagynak. Most mit csináljak. Az, hogy bolond vagyok, nem érdekli senkit? Most mit tegyek? Képzeletem szárnyal, gondolataim őrült sebességgel cikáznak agytekervényeim között. A rosszullét kerülget, mert még több gondolat tódul az agyamba. Mi a frászt csinált velem ez a doki onnan a vizsgáló asztal alól, nemhogy elvonta volna, hanem még turbó üzemmódba kapcsolt. Valószínű, mert jár az agyam, mint a vízimalom kereke. Bolond vagyok, meg kell, hogy állapítsam, egyre jobban hülyülök. Megpróbálok kisurrannai a kezelő ajtaján, kiérek a folyosóra és meglátom Őt. Igen, a pszichiátert, közelít felém egy szikével és vicsorít. Te jó ég, mit akar ez velem csinálni, meggyorsítom lépteimet, már amennyire a fájós térdem engedi és futást imitálok. Utólér. A kezében nincs a szike, hanem egy összegyűrött kórlapot látok. Most mi van, már hallucinálok? A folyosó végén lévő asztal melletti székre mutatva ordítja:

- Roggyjon le oda! Ne mozogjon, ez az utolsó kisérlet, ha ez sem sikerül, megy a zárt osztályra, mert maga bolond. Még most egyelőre nem közveszélyes, de ha nem írja alá azonnal ezt a nyilatkozatot, az lesz. Mert azzá nyilvánítom. - ordítja ellentmondást nem tűrő hangon. Tutira meg vagyok ijedve, olyannyira, hogy még a nevemet is elfelejtettem. Na, fog ez menni, örülök neki, nem gondolok semmire, tök üres az agyam, alig értem, hogy mit mond a doki. Annyit azért felfogok, hogy alá kell írnom valamit. Na jó, de hogyan? Teszek két ikszet, vagy hogy is kell? Egy iksz és egy ipszilon? Tudja már a rosseb...hiába, sikerült neki elvonni a gondolataimat.

- Végeztünk, elmehet, de jól gondolja meg, hogy még egyszer ide jön-e ilyen baromsággal, hogy vonjam el a gondolatait. - mondja sátáni kacaj kiséretében.

Végre, meggyorsítom lépteimet, túl vagyok mindenen...na jó, örülök is meg nem is, mert azért azt még mindig érzem, hogy bolond vagyok...teszek két kört a Móricz Zsigmond körtéren, egy harmadikat azért, hogy megfigyeljem, hogy a másik kettő hová vezetett...Gondolatom egy szál se, örülök. Na de hogy megyek haza? Egyáltalán hol lakom? Nem tudom, semmit nem tudok.

Igazoltat a SZERV embere, nem tudok magamról semmit. És visszautal az intézetbe.
Na jó, belenyugszom...kezd visszatérni a gondolatom, be vagyok zárva, innen nincs menekvés többé, a doki is megmondta. Itt kell tovább folytatnom írói pályafutásomat. Jól van nekem miért állítottam fel magamnak a diagnózist. Bolond vagyok, ott a helyem és kész! Gondolatok özönlenek, írhatok amennyit akarok -örülök neki, hiszen nem korlátoznak -, hogy hová kerülnek az irományaim a jó ég tudja, de legalább megnyugodtam, hogy nem vagyok teljesen bolond, mert írni továbbra is tudok!

Hozzászólások

Radmila - február 25 2015 10:11:33
Na, ez aztán a mai orvosi hozzáállás a problémákhoz.
Megbocsáss, de jókat kuncogtam.
Szeretettel ölellek és puszillak: Mara

gyongyszem555 - február 25 2015 15:32:14
Azt hiszem kissé eltúloztam a dolgokat, de összességében akartam rávilágítani az egészségügyi helyzetünkre, mert sajnos vannak ilyen orvosok is, ilyen egészségügyi dolgozók is, na meg ilyen betegek is.

Én is kuncogtam amíg írtam, és előtte is, amíg kibontakozott az agyamból a téma, tudom, hogy ez egy kicsit túlzás, de soha nem lehet tudni, hogy mit hoz a jövő.

Ui.: Mindenesetre inkább meggyógyítom magamat, ha menthális zavarokkal fogok küzdeni és ennyire meghülyülök, hogy gondolatot vonassak. Annyit én is elérek magamon a terápiámmal, mint az ilyen doki.

Szeretettel ölellek: Évi