Napkorong

Radmila Markovity : A focimeccs

Nekem a három unoka közül az egyik fiú, ő az én Danikám. Három évig laktunk együtt, hozzám nőtt, de a másik kettőt sem szeretem kevésbé. Mindhárom szereti a sportot, meg a néptáncot. Maja kézilabdázott, de térdsérülése miatt a karrierje ketté tört, pedig beválasztották a Csehek elleni mérkőzésbe, Niki a legfiatalabb, őt gyönyörű hanggal áldotta meg az ég.
Danikám a legtehetségesebb sportoló. Sok klub hívta játékosnak, de fiatal még, most fejezi a nyolcadikat, azért nem Kishegyesen játszik, hanem Bácstopolyán. Messzebbre már nem engedték el a szülők, mondván, hogy fiatal még az egyedüllétre nagyvárosban. Egyetértettem velük.
Rátérek a lényegre. Megkértem az unokámat: szeretném megnézni egy alkalommal a mérkőzést. Első szóra beleegyezett. Mentünk csőstől. Jött a fiam, a lányom, az unokáim, a nagylánya, és felültünk a kakasülőre (tribünbe), mert melegen sütött a Nap. El kell mondani, és elismerni, jó összjátékot mutattak a gyerekek. Sajnos, közönség kevés volt, csak a hozzátartozók, meg egy –két futballkedvelő.
Folyt a mérkőzés, az én Danikám remekelt: Meg sem tudom mondani hány gólt rúgott, olyankor felugrottam, és torkom szakadtából üvöltöttem: Bravóóóó Dani. Csak így tovább! De megtapsoltam én a klubtársait is, kiabáltam : bravóóóóó, bravóóóó, hajrá!
Egy alkalommal Danika az ellenfél kapuja felé rohant nagy erővel, két oldalról is támadták a hátvédek, felugrottam és biztattam, persze, nem harsogott volna túl még Pavarotti sem, és én csak kiabáltam: ne hagyd magad, erősebb vagy, tiéd a labda, fuss, fuss, gólt akarok! Danikám valóban nem hagyta magát megállítani. Gól lett. Tapsoltam, ugráltam,persze mondogattam: ez az, így szeretlek.
Azt vettem észre, a lányom, meg a fiam arrébb húzódtak mellőlem, és akármennyire is csak fülhallgatóval hallok, de a fülemig jutott, amikor az én „kislányom”,aki 48 éves,odafordult a mellettünk ülőkhöz, és mentegetőzve mondta: én csak a nagynéni vagyok. Persze ők ketten a fiammal hallgattak, mint a sír.
Mikor mentünk hazafelé, megszólalt a fiam: anyám vagy te, vagy én megyünk ezentúl Danika mecsseire.
Na, mit gondolnak, ki jár nézni a gyereket?
De nem baj, amint a fiam megcsináltatja az autóját, el tudok én menni a legidősebb unokámmal is a saját rozoga járgányommal , és úgy drukkolok, ahogy én akarok.

Hozzászólások

gyongyszem555 - február 23 2015 14:37:22
Jót mosolyogtam írásodon drága Marám! Lelki szemeim előtt megjelent az unokájának drukkoló nagymama, korát meghazudtolóan, vidáman, lelkesen ujjongva. Én mondjuk, nem lepődtem volna meg, talán azért sem, mert én is így cselekedtem volna, ahogy Te. De aki nem ilyen mentalitású, nincs humorérzéke, vagy ami még rosszabb, nem tud lelkesedni, persze, hogy megdöbben.

El tudom képzelni a fiadat és a "kislányodat" amint mentegetőznek.

Szeretettel olvastam vidám írásodat, ilyen egy "kortalan", unokáját szerető nagymama.

Gratulálok, ölellek: Évi

Radmila - február 25 2015 09:37:03
Köszönöm drága Évikém!
Igen, bele élem magam az eseménybe, és melyik nagymama ne drukkolna a maga módján az unokájának?
Puszillak: Mara