Napkorong

Radmila Markovity
Ahol kipihenem magam

Vízálló, kapucnis félkabátot vettem magamra, a csizmám talpa kissé kopott, de ha nem jeges a föld, kényelmesen haladhatok benne. Meleg sál, síkesztyű, táskában a pénztárca, és indulni készültem.
- Viszed a mobilod? - szólt utánam a lányom.
- Nem.
- Vidd csak magaddal! Tudod te nagyon jól, minek kell.
Nem volt lelkemnek hova lenni, belevágtam a táskába, és nekiindultam a nagyvilágnak.
Ahogy kiléptem az ajtón, az arcomat nyaldosni kezdte a hópihe, ami nem hullott sűrű pelyhekben, csak úgy lassan, mintha kíváncsian szemlélgetné a földet.
Az utcára érve, megfoghatatlan nyugalommal, lassan maradt az utca szakasza mögöttem., Csend és kellemes érzés. Ahogy haladtam, előttem a járdán elolvadt a gyéren hulló hó, de a füvek zöld fejecskéi kíváncsian kukucskáltak a fehér takaró alól. Csak úgy, mozdulatlanul, hiszen nem fújt a szél. Az út menti csupasz fák ágai az égre meredtek, még mindig lemeztelenítve, ahogyan azt az ősz tette velük. Magasban a tuják egymás mellett sorakozva enyhén bólogattak, és kezdett a ruhájuk imitt-amott csillogni. Haladtam, és nem zavart, ahogy a sapkámból kilátszó hajtincseim fehér gyöngyökkel lettek díszítve, a félkabátom sötét rózsaszín, vagy inkább világos piros színe vállamat, karomat fehérbe öltöztette. Csizmám orra sem maradt érintetlen. Így, készülő hóemberre hasonlítva ékeztem meg az egészségházba. A bejáratnál leráztam magamról a havat, majdnem sajnáltam. Olyan jól éreztem magam!
A valóságba csöppenve, kivettem a kartonomat, és bementem a váróterembe. Hatan, heten voltak előttem. Szerencsém volt. A váróban ültek olyanok is, akiket nem ismertem, de ők nevemen neveztek, és én is bekapcsolódtam a beszélgetésbe. A mellettem dagadó hölggyel gyerekkorunkban egy utcában laktunk, és felelevenítettük, miket is játszottunk akkor, és jót heherésztünk rajta.
Amióta komputeren is kell az orvosnak dolgoznia, azóta nagyon lassan halad a betegekkel, vagy inkább a modernizálás veszi el az idejét.
Valami azért nincs itt rendben. Három községre egyetlen egy orvos dolgozik, hát nem csoda, hogy órák hosszát kell várakozni. Van, aki oda ül már 12 órakor, és este hat órakor kerül sorba.
Erre megszólal egy asszony.
- Tudjátok, érdemes ide jönni! Itt megpihen az ember, meg legalább társaságban van, hiszen annyira elidegenedtünk egymástól, hogy sokszor sietségünkben nem vennénk észre az elefántot sem, nem az ismerősöket. Meg azután jól kipihenem magam, jobban is, mint kellene, de megéri.
Sorba kerültem. Bementem, az orvos kedvesen fogadott, és vérzsírra is írt ki orvosságot.
- Nézze, kedves doktor, van nekem egy nagyon jó receptem a vérzsír ellen, de az utóbbi időben elhanyagoltam, és megvan az eredmény.
- Igen? Elárulná?
- Természetesen. Fehér borsot, szemeset kell szedni. Kezdi egy szemmel, és péntekre az ötödik szemet is ha elfogyasztotta, akkor tart egy hét szünetet, azután kezdi az ötödik szemmel, és halad visszafelé. Ez így ismétlődik állandóan.
- Fekete bors nem lehet? –, kérdezte az orvos.
- Nem, csak fehér jöhet számításba.
- Az orvostudománynak nagyon széles a skálája. Most egy gyógymóddal gazdagabb lettem -, mondta az orvosom.
Mosolyogva váltunk el, azért a vérzsír elleni orvosságot kiírta nekem, amit természetesen nem vettem meg.
Elhagyva az egészségházat, ismét a már szürkülő tájba temetkeztem, azzal a különbséggel: most elővigyázatosabban kellett lépkednem, mert kezdett megfagyni az úttest a lábam alatt.