Napkorong

Radmila Markovity: Amikor a szeretet győz 1/4

Amikor a szeretet győz

Középkorú, szép arcú, mosolygós szemű asszony, akinek telt idomait még mindég megnézik a férfiak, a férje és két gyermeke társaságában Bécsben, a Práter bejáratánál álltak, várták, hogy sorba jussanak. A férj jó másfél fejjel magasabb a feleségétől, és a gyerekek is apjuk termetét fogják örökölni. A fiú már majdnem eléri az apu magasságát, csak természetesen nyúlánk, ám széles vállú, és kisportolt testalkatú. Ő az apuka magasságát is meghaladja, ha ilyen tempóval nő, a kislány, már most látszik, mint az anyu buja mellei, olyannal fogj ékeskedni, hosszú lábak, szép karcsú derék járul hozzá. Kell ennél több? Mégsem a szépségükre büszkék a szülők, hanem tehetségükre és jólelkűségükre.
Végre bejutottak a hatalmas területen fekvő szórakoztató parkba. Eljutottak a barlangig, amire anyuka egy cseppet sem volt kíváncsi, de apuka a két gyerekkel beült a kis kocsiba, és elindultak. A barlang szája elnyelte őket.
Anyuka akaratlanul is az óriás kereket figyelte, nézte, nézte, és régi emlékek hada bújt elő a múlt ködös világából egyszerre olyan világosan, szinte tapinthatóan, annyira testközelbe jött, hogy eggyé vált vele. Érezte a régi naplementét, ahogyan melengeti a testét, egyedül ül, senki sincs körülötte, romok veszik körül, kezében egy lufit szorongat, útközben találta felakadva egy ágra. Szemeit a csuda tudja hogyan maradt épp óriás kerékre szegezi, ami szinte vérben fürdik. Igen, a világháború áldozatainak vérét idézte fel kicsi lelkében a naplemente. Elveszített mindenkit, csak a vérrokon nagynéni maradt meg neki. Lelki szemeivel ott látta szüleit, nagymamáját, és sok ismeretlent összezsúfoltan állni a kabinban, és mintha integetnének neki. Még tartotta a lufit a kezében, majd egy leheletnyi szellő beletúrt szép göndör hajába, és mosollyal az arcán elengedte, elküldte a lufit a szülei kabinjába, és láss csodát. Apuka elkapta a lufit, és mindhárman megfogták, majd szívükhöz szorították egyszerre.
Ott, a többiek között kutatta tekintetével, meglátja-e Volfgang bácsit is, a megmentőjét, aki még nem tért haza a harctérről. Neki mindkét kezével integetne. Integetésével szeretetét mutatná ki. Tudta, ha meglátná Volfgang bácsi keze nem a magasba lendülne, hanem a szívéhez érne a tenyér, és kinyújtott karral mutatna mosolyogva felé, aki már nem is volt olyan kislány, mint akkor, azon a napon. Fájdalmas szeretet melegítette fel a lelkét azokért, akiktől valamikor ő bőven kapott féltő gyengédséget, azoktól, akik legközelebb álltak hozzá, és akiket elragadott a világháború borzalmas vihara.
Akkor, azon a napon ami történt, azt soha sem felejtem el.
Iskolából hazamenet, ballagott a barátnőjével, akivel azt játszották nem egyszer, hogy a sárga szalagot az osztálytársa húzta a karjára, és így mentek csevegve az utcán. Egyszerre, mintha a földből lépett volna ki, előttük termett a szomszéd fiú, akit jól ismertek, vagy legalább is azt hitték. Mogorva arccal odament hozzájuk.
– Milyen játékot űztök ti ketten?
A lányok szóhoz sem jutottak, A sárga szalagos kislányt a hajánál fogva húzta a házuk felé, és ő, a kicsi zsidó lány, sírva könyörgött.
– Kérlek, ne bántsd őt! Csak játszottunk!
Akkor hátrafordult a gonosz tekintetével a fiú, és akkora pofon csattant, hogy a kislány pár lépést hátrafelé tántorgott, majd megfogta sajgó arcát, és záporoztak a könnyei.
– Most befogod a pofád! Megértetted? Jössz velünk! Majd megkapjátok mindketten, ami jár nektek!
Amint a barátnője házához értek, kilépett egy megtermett férfi. Ránézett a fiúra, aki a lányát még mindég a hajánál fogva rángatta.
– Meg vagy te bolondulva? Mit művelsz a lányommal? Rögtön engedd el, vagy szétverem azt a lökött fejedet.
– Volfgang úr! Én…
– Takarodj innen! Majd holnap megvitatjuk az összejövetelen. Még bántani mered az én lányomat?!
Amikor a fiú sompolyogva eltűnt a sarkon, megszólalt az apuka.
– Gyertek be lányok. Na, ne sírjál már! Mire menyasszony leszel, biztos nem fog fájni az a pofon.