Napkorong

Radmila Markovity: Amikor a szeretet győz 3/4

Nem sok idő telt el, amikor Volfgang apuka elbúcsúzott mindenkitől, tőle is. Sírtak, de a vigasztaló szavak igyekeztek könnyíteni az elválást, azonban érezni lehetett a levegőben az aggodalom, a féltés és a fájdalom rezgését. Csönd telepedett a házra, csak most már sűrűn mindenki szeme, orrcimpája piros színű lett reggelre.
Mind nehezebb idők következtek, de őt, a zsidó kislányt, őrizték, mint a szemük fényét. Megosztották vele azt a kis betevő falatot is, ami volt a házban, egyedül, amikor szóltak a szirénák, ő nem mehetett a búvóhelyre.
Érdekes módon, nem féltem. Talán fel sem fogtam a veszélyt? Lehet. Erre már nem emlékezhetek ennyi év távlatából.
Hetek, hónapok, évek múltak, és a kislányból nagylányocska lett. Tizenhatodik életévének betöltése után, jött a hír: vége a háborúnak.
Örültek mindannyian. Várták, mikor toppan be Volfgang apuka, de hiába várakoztak, a remény szikrája is már kialudt, amikor egy késő este, valaki zörgetett a kapun. Furcsa, de a kutya nem úgy ugatott, mint amikor ismeretlen szeretne bejönni. Ellenkezőleg. A feleség szíve gyorsabban kezdett verni, arcáról eltűnt a sápadtság, szép színt kapott, a barátnő szemei is tágra meredtek, ő maga is ott tolongott a sarkukban.
Kapunyitás, és egy hatalmas sikoly töltötte be a levegőt. Volfgang elkapta a feleségét, mert összeesett volna, de a következő pillanatban egymást szorosan ölelve álltak szótlanul, a két lány is odarohant, és egy nagy gombolyag szeretet, öröm világította be a sötét utcát.
Egymás szavába vágtak, kérdeztek, oda bújtak apukához, pedig ki tudja mikor mosakodott utoljára, de nem zavarta őket a kellemetlen szag, jobban mondva nem is érezték.
Apuka megfürdött, vacsoráztak, és a lányokat felküldték a padlásra aludni.
– Csak még egy kicsit maradhassunk–, kérlelték a házaspárt mindketten.
Apuka mosolygott.
Anyuka viszont, adott időt jó éjszakát puszira, és elindította a lányokat a padlásra. Igaz, már nem volt rá szükség, de azért nem bontották szét az ágyat. A két lány ott tárgyalta meg a titkos dolgaikat. Persze: a fiúk voltak a téma. Most sejtelmesen mosolyogtak, és valami megnyugvás, biztonságérzet uralta egész lényüket.
Ekkor, ezen a napon változott meg gyökeresen az életem.
Volfgang apukával elkezdték keresni az elhurcolt szülőket. Nem ment könnyen semmi sem. Rengeteg emberről volt szó, és azt sem tudták, hova vitték a kislány családját.
Hónapok teletek el reménykedve, csüggedésbe merülve. Egy napon mégis megtudták a szomorú hírt. Mind a hárman életüket veszítették a haláltáborban, ahova cipelték őket.
Magába roskadt még most is az anyukává lett kicsi lány, de azért egy napsugár mégis bekukucskált akkor, azon a napon az ablakon.
Az apai nagynéni megtalálta a kis unokahúgát. Ő nem Bécsben él, de attól függetlenül eljött azzal a szándékkal: magával viszi. Halványan emlékezett a nagynénire, akihez nyaranta elmentek vidékre, de most világosan látta a takaros kis házat, a nem messze elterülő fákkal övezett tavat, ahol vidáman lubickolt. Az első örömhullám után megmagyarázhatatlan érzés vett rajta erőt. Ő ehhez a családhoz tartozik! Apuka, anyuka lettek a pót-szülők. A barátnővel testvérként szeretik egymást. Most mi legyen?
Pót-apuka megoldotta a gordiuszi csomót.
– Drága nagynéni. Most itt a nyár, azt ajánlom, menjenek mindketten falura, de őszre, mire kezdődik a tanítás, várjuk önöket vissza, és tőlünk jár a lányom barátnője az iskolába. Tanulniuk kell. Csak így lesz biztosítva a jövőjük.