|
 Vendég: 13
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,213
|
|
_
Radmila Marković: A kereszt
A huszonegyedik század semmivel sem különb, mint az elmúlt húsz. Emberek is élnek ezen a földön, mindenki a maga keresztjét cipeli a hátán, csak a keresztek nagysága között van különbség. Az egyik fából faragott, és még fognia sem kell a gazdájának, mert ott lóg a nyakában. A másiké fénylik, mint az arany, és az ilyen keresztesek kicsi kis csoportot képeznek. Majdnem egymás kezét fogva haladnak, hiszen egy kasztba tartoznak.
Ennek ellentéte végeláthatatlan embertenger, akik roskadozva cipelik a keresztet. Tekintetük az égre emelik, de a rájuk mért Sorsot nem kerülhetik ki, mégis akadnak, és mind többen, akik kilépnek a sorból, és elindulnak ellenkező irányba, ahonnan valami fénysugárral csábítja őket a szebb, vagy legalább is könnyebb kereszt.
Így indult el ötven évesen a fiatalok példájára Gizella, aki úgy vélte, tudásával, akaratával, a messze Angliában megkeresi a maga után hagyott lányának az egyetemi tandíjat, felépíti a biztos jövőjüket.
Gizike, mert így becézték, őszülő hajú, alacsony termetű asszony, aki egyedül neveli a lányát a mihaszna férje segítsége nélkül, akitől elvált, már réges-régen. Dolgozott látástól vakulásig, aprópénzre váltva az éveit, a reményeit, és ezért indult Angliába huszonnégy órás autóbuszozás után.
A Kánaán földje?
Ó, nem!
Egy éves szerződést írt alá, ami életének delején legkevesebb tíz évét elvette. A munkaadó beteglátogatásra vette fel. Szép város, csak egy baja van, rettenetesen drága, mármint annak, akinek se inge, se gallérja nincs ezen a helyen.
Már az első benyomás ledöbbentette az asszonyt. A szobája, mint odahaza a kutyaház, akkora, csak egy ágy fér el benne. A felméréseken, a szabályokat előírt oktatáson, amit olyan volt, mint a versenyfutás az idővel, szerencsésen átesve elkezdett dolgozni.
Reggeltől késő estéig megállás nélkül hajtotta a rozoga autót, látogatta a betegeket. Az egyiket etetni kellett, a másikat fürdetni, a harmadiknak reggelit, ebédet, vacsorát adni, az utolsó, mindég egy emlékező tehetséggel küzdő betege volt. Idős asszony, akihez este pontosan 11 órakor kellett becsöngetni. A fogadás soha sem volt egyértelmű. Néha azzal fogadta a hölgy: „Nem késő látogatást tenni nála?” Máskor aggódva búcsúzott el tőle, mondván, hogy késő este van, ilyenkor mindenféle ember van az utcán. Nagyon vigyázzon magára.
A kereszt, amivel ide érkezett, még súlyosabb lett. A teste, lelke fogyott, mint a Holdfogyatkozás, de összeszorított szájjal, átsírt éjszakákkal, lánya miatti elhatározásával, végig küzdte az egy évet. Keserű volt minden falat kenyere, szomját nem oltotta a víz, nem simogatta meg senki sem az arcát, amikor autószerencsétlenség után napokig nem taposhatta a mókuskereket, de életben maradt.
Közben a hazug ígéretekkel már nem tarthatták egy év után ezen a helyen, ami a jobbágyrendszert is felülmúlta, hiszen annyit sem keresett, hogy fenntartsa magát. Itthonról nem egyszer ment a pénzbeli kisegítés.
Munkaadója ígért ismét eget, szelet, nem kell hajtania, tehát a benzinpénzt nem fogja le a fizetéséből, de a beteggel egy szobában kell aludnia.
Gizella megszólalt.
– Kérem a referenciákat. Lejárt a szerződésem. Elmegyek.
– Maradjon, ne menjen, ilyen jó munkaerő még nem volt nálunk, mint Ön.
– Döntöttem. Itt rajtam kívül a munkaadó járt jól. Köszönöm! Nem kérek többet belőle!
Gizella már előbb munkát keresett magának. Talált.
Itt sem leányálom az élet, de az emberek segítőkészek. Gerontológiai intézetben dolgozik. Váltásra dolgozhatnak, de ő az éjszakai váltásban ápolja a betegeket, azzal, hogy több szabadnapja lesz, amit akkor használ ki, ha hazamegy.
Itt tágas lakása van, utána ment a lánya is, aki szintén magyar állampolgár, és így maradhat az anyjával.
Amikor a repülő leszállt Londonban, egy fiatal gyönyörű lány áttért a vámon, Gizella nyakába ugrott, sírtak az örömtől mindketten, és nem egyszer megismételték az ölelést, a csókzáport.
Utána megszólalt a távolban egy magányos idős hölgy telefonja.
Örömteli hang hallatszott.
– Szerencsésen megérkeztem Mamám. Ne idegeskedj!
– Örülök. Vigyázzatok egy-más-ra…, letette a telefont, és zokogása sem tudta megtörni lelkében a szürke csendet. |
|
|
- március 13 2015 14:45:01
Drága Marám!
Sejtem, hogy kiről írtál novelládban, de nem is ez a lényeg, mert ez nem egyedi eset csupán. Sajnálom, ha egy családanya ilyen méltatlan helyzetbe kényszerül, hogy elhagyja otthonát, hátrahagyja gyermekét az idősödő mamára, mert kénytelen elmenni, megfelelő egzisztencia kialakításából következően.
Végül is a kemény, áldozatos munka meghozta a változást a kis családnak, lett anyagi biztonság, az anya végre keblére ölelhette "csemetéjét". A "MAMA" magára maradt, de én úgy gondolom, hogy az üröm mellett az öröm is szerepet kapott a lelkében, hiszen egyedül maradt ugyan, de a lánya nevelhette tovább a gyermekét. Ez az élet rendje.
Szeretettel olvastalak és gratulálok!
Ölellek: Évi |
- március 13 2015 23:34:36
Igazad van, drága szívem, csak tudod, egy anya állandóan aggódik, ha kell, ha sem.
Puszillak: Mara |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2025. szeptember 17. szerda,
Zsófia napja van.
Holnap Diána napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
