Csendes kis kórházi terem, már amikor nem ordít valamelyik beteg a másik szobából artikulátlan hangon a személyzetet és a "vendégeket" idegesítendően, vagyis a teljes személyi állományt, már hogy a katonai nyelvezetnél maradjak. De nem tehetnek róla, mert általában idősebb generáció lakja a szobákat, náluk pedig már gyakran fellépnek a menthális zavarok.Egy ilyen "csendes" délutánon történt egyik nap. A szobatársamnak ki kellett mennie a mellékhelyiségbe a nagy dolgát elvégezni. Tipródott, rajta volt ugyan a pelus, de ő abba nem tudott.De olyannyira szenvedett már, hogy megsajnáltam és felajánlottam neki, hogy elkísérem, hiszen három lépés az ágyától és hoppsz, már ott is vagyunk a zuhanyzóban. Igen ám, csak nem gondoltam, hogy Ő ennyire gyenge, hogy vékony kis lábai rogytak össze, amikor felállt. Hagytam, hogy jól belém karoljon, három lépés, és ott voltunk a tetthelyen. Egyik kezemben fogtam a katéterét, másikban a félig lecsúszott pelust, mely a térdét verte. Na mindegy, ráült a kagylóra, magára hagytam és kértem, hogy kiáltson, ha készen van!
Kiléptem a szobába, belépett a nővérke, nem láttam rendesen a rendfokozatát, de tábornoknak képzelte magát, mert eléggé erélyes volt, és nekem szegezte a kérdést.:
- Hol van az XY néni? Hoztam neki az injekciót! Meg be kell kötnöm az infúziót! - nézett rám kérdően.
- Jelentem, kikísértem a WC-re! - mondtam magam büszkén kihúzva, gondoltam kapok egy dicséretet...de nem ez történt.
- Mit képzel maga, azt hiszi, hogy Ön itt a parancsnok? A nénin pelus van, nem? Abba kell végezni a nagy dolgot, a pisinek ott a katéter! Meg ne tudjam még egyszer, hogy ilyen szabálytalanságokat követ el! Megértette katona? - mondta ellentmondást nem tűrő hangon - majd jövök! - és kilibbent az injekcióval együtt.
Szegény szobatársnőm kiáltott, hogy készen van, rohantam hozzá, na de nem tudott csak egy fél lépést tenni a zuhanyozó ajtajáig, onnan egy tapodtat sem tovább az ágya felé. Engem kivert a víz, hiszen akármennyire is jobb súlyban vagyok mint ő, nem tudtam az ölembe kapni, hogy az ágyába tegye,. most mi lesz? A másik szobatársam aludt, egyébként sem volt magánál szegény...Mondtam a szobatársamnak, hogy kapaszkodjon erősen a kilincsbe, megoldom a helyzetet. Odarántottam az ágyát - szerencsére ahhoz, hogy feloldjam a zárat a keréken, nem kellett nagy erő - a zuhanyzó ajtaja elé, mintegy eltorlaszolva vele a zuhanyzó bejáratát, de csak az a cél lebegett a szemem előtt, hogy minél hamarabb ráültessem az ágy szélére a betegtársamat, mely sikerült. Majdnem fütyörészve tolom vissza az ágyát a helyére, félúton járok, amikor belép a "tábornok". Na amit mi ketten összességében kaptunk, azzal nem tapétáznám ki a szobánkat. Villámokat szórt a szeme, én bebújtam a takaróm alá, a betegtársam állta a tekintetét, mert ő már tapasztaltabb volt, ott volt két hete és tudta, hogy mi pálya. Én még újonc voltam, csak egy hete voltam ott. De amire haza engedtek tisztában voltam minden szabállyal, szabálytalansággal - melyet rendre én követtem el, mert empátiám nem hagyta, hogy ne tegyem, amit tehetek értük, hiszen nekem nem kellett pelus, engem nem kellett fürdetni szerencsémre, önállóan el tudtam végezni.
Miután elmúlt a veszély, végre újra csend honolt a kórteremben, én a bátor katona kidugtam a fejem a takaró alól és megláttam a szomszéd ágyon fekvő betegtársam mosolygós arcát -infúzió már a helyén volt nála - és halk, csendes hangján ennyit mondott:
- Köszönöm, kedves, én már ismerem itt a viszonyokat, ha a pelusba végezzük a dolgunkat, az a baj, ha kimerészkedünk a mellékhelyiségbe, az a baj, ha szólunk az, ha nem szólunk az, én megértem őket, tudod, hiszen ennyi sok beteg emberrel, beteg emberek szeszélyeivel megküzdeni nap mint nap, nem leányálom. De Neked ajánlom, hogy úgy időzíts - mert látom, hogy a Te lelkivilágod mimóza -, hogy minél kevesebb atrocitás érjen, mert ebbe te bele tudsz halni.
Igaza volt, de azért nem érdekelt ha lecseszett a tábornok azért mert segítettem a társaimnak.
Andy Jazz - március 20 2015 21:37:05
Legkedvesebb barátom!
Minden jóérzésű emberben, - nem csak a kórházban, hanem a mindennapi életben is - azonnal fölébred a segíteni akarás. Ez - ismerve Téged - nem csak ebben a kis - hanem minden - írásodból kiolvasható! Gratulálok!
Andy
gyongyszem555 - március 21 2015 01:09:11
De szépen szólítottál meg drága Barátom, köszönöm! És tudom, hogy így is érzed! Köszönöm szépen véleményedet, örülök, hogy ilyennek látsz az írásaim alapján. Mindig önmagamat adom. Tudod, azért én a közel kéthetes "beutalóm" alatt megtapasztaltam a nem jobb érzésű embereket is, és igencsak elcsodálkoztam. Ezt leírom - csak úgy röviden, ahogy szoktam, tudod, lehet, hogy a falnak mész tőle, mármint a rövidsége miatt - mivel én sétálhattam főleg egy hét után a folyosón. Megismerkedtem egy pasival, olyan beszédes volt, mint én, nem árulta el a rendfokozatát, de nem is voltam rá kíváncsi miután megtudtam, hogy mi a véleménye a "személyzetről". Azt mondta nyersen, belevágva mintegy nagyképűen az orcámba: "Nem a Te dolgod, Te ugyanolyan beteg vagy, mint itt mindenki, azért vannak a "tábornokok", az a dolguk!" Na igen, ez is szempont. Itt véget ért a "bimbózó" kapcsolatunk, más időben mentem sétálni a folyosón, hogy ne találkozzak vele többé véletlenül sem, mert ugyan miről is beszélgettem volna vele, inkább megkukultam.
Köszönöm szépen, hogy olvastál.
Szeretettel: Évi
Radmila - április 05 2015 20:05:33
Szeretettel és jó őrzéssel olvastam írásodat: Mara
gyongyszem555 - április 06 2015 08:10:34
Köszönöm szépen kedves Marám, hogy olvastál.
Szeretettel ölellek: Évi
