Napkorong

Radmila Markovity: Amikor a szeretet győz 3 / 4
Hej, de sok könnyet látott a padlás eldugott csücske! A kürtőt megmagasította az apuka, és oda ideiglenesen ágyszerű fekhelyet készített, azzal, hogy veszély esetén az ott levő poros könyveket, öreg ruhákat ha magára húzta a kis vendég, senki sem sejthette, hogy alatta fájdalmasan, árva lányka lelke didereg.
Volfgang apuka a kérdésre: „Mikor jön haza az én anyukám, apukám, meg nagymamám?” - szinte szó szerint állandóan azzal vigasztalta a kislányt: „Csak legyél türelmes. Jönni fognak -, magában meg fájdalmasan összeszorult a szíve.
Akkor, azon a napon, ő is látott felejthetetlen eseményt. Kislánya barátnőjének szüleit durván belökdösték egy kamionba, és tudta, jól tudta hova viszik őket az SS katonák. Akkor, abban a pillanatban eldöntötte: megmenti a kislányt. Szerette őt. Sokat volt náluk. A gondolatot tett követte.
Nem sok idő telt el, amikor Volfgang apuka elbúcsúzott mindenkitől, tőle is. Sírtak, de a vigasztaló szavak igyekeztek könnyíteni az elválást, azonban érezni lehetett a levegőben az aggodalom, a féltés és a fájdalom rezgését. Csönd telepedett a házra, csak most már sűrűn mindenki szeme, orrcimpája piros színű lett reggelre.
Mind nehezebb idők következtek, de őt, a zsidó kislányt, őrizték, mint a szemük fényét. Megosztották vele azt a kis betevő falatot is, ami volt a házban, egyedül, amikor szóltak a szirénák, ő nem mehetett a búvóhelyre.
Érdekes módon, nem féltem. Talán fel sem fogtam a veszélyt? Lehet. Erre már nem emlékezhetek ennyi év távlatából.
Hetek, hónapok, évek múltak, és a kislányból nagylányocska lett. Tizenhatodik életévének betöltése után, jött a hír: vége a háborúnak.
Örültek mindannyian. Várták, mikor toppan be Volfgang apuka, de hiába várakoztak, a remény szikrája is már kialudt, amikor egy késő este, valaki zörgetett a kapun. Furcsa, de a kutya nem úgy ugatott, mint amikor ismeretlen szeretne bejönni. Ellenkezőleg. A feleség szíve gyorsabban kezdett verni, arcáról eltűnt a sápadtság, szép színt kapott, a barátnő szemei is tágra meredtek, ő maga is ott tolongott a sarkukban.
Kapunyitás, és egy hatalmas sikoly töltötte be a levegőt. Volfgang elkapta a feleségét, mert összeesett volna, de a következő pillanatban egymást szorosan ölelve álltak szótlanul, a két lány is odarohant, és egy nagy gombolyag szeretet, öröm világította be a sötét utcát.
Egymás szavába vágtak, kérdeztek, oda bújtak apukához, pedig ki tudja mikor mosakodott utoljára, de nem zavarta őket a kellemetlen szag, jobban mondva nem is érezték.
Apuka megfürdött, vacsoráztak, és a lányokat felküldték a padlásra aludni.
– Csak még egy kicsit maradhassunk–, kérlelték a házaspárt mindketten.