Napkorong

Radmila Markovity Amikor a szeretet győz
Apuka mosolygott.
Anyuka viszont, adott időt jó éjszakát puszira, és elindította a lányokat a padlásra. Igaz, már nem volt rá szükség, de azért nem bontották szét az ágyat. A két lány ott tárgyalta meg a titkos dolgaikat. Persze: a fiúk voltak a téma. Most sejtelmesen mosolyogtak, és valami megnyugvás, biztonságérzet uralta egész lényüket.
Ekkor, ezen a napon változott meg gyökeresen az életem.
Volfgang apukával elkezdték keresni az elhurcolt szülőket. Nem ment könnyen semmi sem. Rengeteg emberről volt szó, és azt sem tudták, hova vitték a kislány családját.
Hónapok teletek el reménykedve, csüggedésbe merülve. Egy napon mégis megtudták a szomorú hírt. Mind a hárman életüket veszítették a haláltáborban, ahova cipelték őket.
Magába roskadt még most is az anyukává lett kicsi lány, de azért egy napsugár mégis bekukucskált akkor, azon a napon az ablakon.
Az apai nagynéni megtalálta a kis unokahúgát. Ő nem Bécsben él, de attól függetlenül eljött azzal a szándékkal: magával viszi. Halványan emlékezett a nagynénire, akihez nyaranta elmentek vidékre, de most világosan látta a takaros kis házat, a nem messze elterülő fákkal övezett tavat, ahol vidáman lubickolt. Az első örömhullám után megmagyarázhatatlan érzés vett rajta erőt. Ő ehhez a családhoz tartozik! Apuka, anyuka lettek a pótszülők. A barátnővel testvérként szeretik egymást. Most mi legyen?
Pótapuka megoldotta a gordiuszi csomót.
– Drága nagynéni. Most itt a nyár, azt ajánlom, menjenek mindketten falura, de őszre, mire kezdődik a tanítás, várjuk önöket vissza, és tőlünk jár a lányom barátnője az iskolába. Tanulniuk kell. Csak így lesz biztosítva a jövőjük.
A két lány kézen fogva ugrált örömében, majd apuka nyakába ugrottak, kis híján ledöntötték a lábáról, aki egyre szabadkozott.
– Lányok, lányok! Jól van no!
Nagynéni első pillanatra kicsit csodálkozott, de azután belátta, ez a legjobb megoldás, és könnyek között alig tudta kimondani: köszönöm.
Most először mondta ki a zsidó kislány:”Apuka”, elengedné a barátnőmet is falura? Ugye nagynéni, eljöhet velünk?
Beleegyeztek a szülők, a nagynéni is mosolyogva simogatta meg mindkét lány fejét.
Ekkor ajánlotta fel a nagynéninek, menjenek az óriás kerékhez, mert óriási döntések születtek.
– Útközben, kérlelte nagynénijét: mesélj anyuról, apuról és a nagymamámról. Már majdnem elfelejtettem, hogyan néztek ki, milyenek is voltak.
A nagynéni megállás nélkül mesélt, mesélt arról, hogyan ismerkedtek meg, pont itt a Práterban, hogyan zajlott le a lakodalom, mennyire örültek, amikor ő megszületett, meg arról, milyen jó emberek voltak, és ő, a már nem is annyira kicsi lány, csak itta magába nagynéni szavait, mintha szivacs lenne.
Amikor odaértek a Práterhez, a nagynénit hátra hagyva, rohant az óriáskerék felé, leült az egyetlen padra, ami igaz távolabb volt, de onnan nagyon jól láthatta a kerékre akasztott kabinokat.
Mire nagynéni utol érte, addigra átélte a találkozást a szeretteivel, de nem szólt róla egy szót sem.
Ezek után már gyorsan pörögtek az események.
A barátnők mindketten befejezték az egyetemet időben. Orvosok lettek.
Ott, Bécsben, egy kórházban kezdtek el dolgozni. Továbbra is elválaszthatatlanok voltak.
Nem ért teljesen gondolatban az események végére. Épp Volfgang apu és a pótanyu kedves mosolygós arca jelent meg előtte, amikor a karját fogva hangosan szólt a lánya.
– Anyu, anyu, már azt hittük rosszul vagy. Itt ülsz ezen a félre eső padon, és hiába integettünk, szólítgattunk, nem reagáltál. Nincs semmi problémád? Olyan furcsán fénylik a szemed? Te sírsz? Anyu, mi a baj?
Baj? Ellenkezőleg, én vagyok a világ legboldogabb anyukája.