Napkorong

Radmila Markovity: A szülői szeretet hiánya

Évekkel ezelőtt, amikor az emberek tömegesen a jó keresetért elhagyták a családi fészket, és neki vágtak a nagyvilágnak, de nem vaktában, hanem szervezetten. Legtöbben Németországot választották, de mentek Francia országba, Irakba, és ki tudja még hova. Mindenhol várta őket a biztos munkahely. Ezekkel az országokkal közös megegyezés alapján lehetett legálisan munkába állni.
Esténként, az ifjú Bakos házaspár, amikor megvacsoráztak, sokszor fontolgatták annak a lehetőségét: kimennek Németországba, ahol megalapozhatják a jövőjüket. A nagyszülők vert falú házában éltek, ahol már csak a nagymama lakott egy szobában, ők meg a gyerekkel a másikban. Barátaik levelei, akik már régebben elmentek dolgozni, jóval kecsegtettek, így végül is elhatározták szerencsét próbálnak Visszaút mindig nyitva áll, gondolták. Egyedül az nyomta a szívüket: mi lesz a gyerekkel?
Magukkal nem vihetik, hiszen ott nincs kire hagyni. Nagymama már elég idős, de nincs más kiút, a nagymamára marad a kisfiú.
Megszületett a döntés. Nagymama szívesen vállalta a gyereket, hiszen egy házban élt vele, a szívéhez nőtt. Józsika. Ebben az évben indult első osztályba.
Meg kellett neki magyarázni, miért mennek el apuka és anyuka.
A gyerek csak hallgatott.
- Én is megyek veletek! Nem maradok itthon!
- Nem lehet kisfiam. A nagymama majd vigyáz rád.
- Nem akarok a nagymamával maradni! Ne hagyjatok itt! Nem kell rám vigyázni! Nagy vagyok már.
- Kicsikém – mondta az anyuka- értsd meg, nem vihetünk magunkkal, de jövünk sokszor haza. Józsika keservesen sírt, de sajnos nem segített a sírás most.
Amikor eljöttek a rokonok elbúcsúzkodni, jókívánságaikat kifejezni, a kofferok már be voltak csomagolva a legszükségesebb kellékekkel.
Józsika az anyja ölében ült, szorosan kezével körbefonta édesanyja nyakát, és szótlanul hallgatta a rokonokat. Megértette: véglegesen elmennek apa és anya. Őt itt hagyják.
A zsivajgás, hiszen egymás szavába vágtak az emberek, a kisgyereket még jobban megijesztette, felzaklatta amúgy is fájdalommal telített kis lelkét, és kitört belőle a sírás, ami zokogásba csapot át. Úgy csüngött szülőanyja nyakában, mint egy árva kismadár.
Nem segítettek a nyugtató szavak. Anyuka szeméből is potyogni kezdek a könnyek, apuka sáppad volt, és magához vette, erős karjában beszélt hozzá, maga sem tudja miket ígért, mondott, ami csak eszébe jutott az jött ki a száján..
A vendégek eltávoztak, látván a fájdalommal telített gyereket.
Elindult a házaspár. Vissza sem néztek: zokogott a gyere, sírtak a szülők, de erősebb volt a vágy. Hiszen a fiuk jövőjét fogják megalapozni.
Telt, múlt az idő. Józsika az iskolában agresszív volt. A tanulás nem igen ment neki. Nagymama segíteni nem tudott, sikerélményben sem volt része a gyereknek. Sajnos a tanító nénijének nem volt gyereke, talán ezért nem tudott szeretetet nyújtani nem csak Józsikának, hanem az osztályának sem. Nagymama engedékenysége csak rontott a helyzeten.
Józsika alig, alig fejezte be az első osztályt.
Kezdetben állandóan kérdezgette a nagymamától, mikor jönnek a szülei haza. Hiába a felelet: nem sokára, de csak nem jöttek a várva várt anyuka, apuka. Helyettük a postás kiabált be a kapun, kezdetben sűrűn, majd mind ritkábban.
Józsika a második osztályt is befejezte nagy nehezen, amikor egy fülled nyári napon, megáll egy autó a ház előtt. A gyerek kinn futballozott az utcabeliekkel, amikor felhívták a figyelmét: vendégetek érkezett.
- Hát akkor! Otthon van a nagymama.
Nagymama kiszaladt az utcára, és hangosan hívta az unokáját.
Józsika, Józsika, gyere gyorsan! Nézd kik érkeztek meg!
Józsika ekkor szaladni kezdett. A szíve a torkában dobogott. Apa! Anya! Visszajöttek! Végre itthon vannak!
Mindkét szülő egyszerre ölelte magához a gyereket. A boldogság sugárzott mindhármukból. Nagymama szeme sarkában megcsillant egy gyöngyszem.
Ajándékok hada került elő. Sokat meséltek a szülők. Józsika tátott szájjal figyelt.
De jó, most már itthon maradtok- mondta a gyerek.
Józsikám, csak három hétig maradunk itthon, azután vissza kell még menni, de jövünk, ahogy csak lehet.
A gyerek arca elkomorodott. Gombócot érzett a torkában, felugrott, és azt kiabálta.
- Ne is gyertek haza! Nem szeretlek benneteket! Nekem így nagyon jó!
Kifutott az utcára, és az első vélt sérelemre nekiesett a társának, verekedtek. A nagy kiabálásra kijöttek a szülők.
Szétválasztották a gyerekeket, de Józsika szüleinek odaszólt az egyik asszony.
Jó volna, ha nevelnétek ezt a gyereket!
Bementek a lakásba. Jött egy kisebb fejmosás: ne hozz szégyen ránk, viselkedj rendesen…
A nyár azzal múlt el, hogy fürödni vitték s gyereket. Vettek neki ruhákat, tornacipőt, de eljött a búcsúzás napja.
Nem sírt Józsika, csak ímmel-ámmal megcsókolta szüleit, s bement a házba.

…..
Sok év eltelt. Józsikából József lett. Befejezte a nyolc osztályt, de a középiskolából kimaradt. Elment dolgozni a kőművesek mellé, mint fizikai munkás. Hiába jöttek a levelek: tanulj fiam, fizetjük az iskolai költségeket, de nem hallgatott a szüleire.
Nagymama is mind inkább betegeskedett. Bekerült a kórházba, ahonnan nem sokára jelentették: meghalt.
Megtelefonálta szüleinek, mi történt, akik hazajöttek a temetésre, de gyorsan visszamentek Németországba.
A gyerek és a szülők teljesen eltávolodtak egymástól. Amikor nyugdíjasak lettek a szülők, haza jöttek a közben építtetett három szobás házba, ahol Józsefnek már előbb is volt egy szobája.
József hol dolgozott, hol nem, hiszen jó nyugdíjjakkal jöttek haza a szülők Inkább a kocsmában érezte jól magát.
Az anyja halála után, az apja is hamarosan elhunyt. Józsefnek jött egy jó ötlete. Nem jelenti be apja halálát, a nyugdíját pedig felveszi. Ez így ment hónapokig, amikor egyszer a cimborákkal a kocsmában koptatta a széket, betörtek a házba, és a rablók megtalálták a halott apukát, rettenetes állapotban. Ijedtükben elszaladtak a rendőrségre, és remegve fogadkoztak, erősködtek: nem vittünk el semmit, de egy halott ember van a házban.
Józsefet gyorsan elfogták, bíróság elé állították, és most a börtönben elgondolkodhat rajta: ki kit büntetett meg igazán a szeretet-hiány miatt.
Vagy nem is büntetés volt, csak kapzsiság?

Hozzászólások

gyongyszem555 - április 09 2015 17:31:30
Drága Marám!

Novellád eklatáns példája annak a ténynek, hogy kinek mi a feladata egy családban. Igen, a szülői elsősorban a nevelés, mert ők következetesebbek, mint a nagyszülők. Meg is lett az eredménye Józsika esetében. Szeretettel olvastalak és gratulálok!

Ölellek: Évi

Radmila - április 18 2015 17:25:15
Drága Évikém! Örülök, hogy Te is így érzed.
Szeretettel ölellek és köszönöm: Mara

farkas viola - április 20 2015 12:52:55
Drága Radmila!
Ez bizony igen szomorú, megható történet. Magamra ismertem részben. Én is elmentem külföldre dolgozni, itt hagyva a kisfiamat, és amikor visszajöttem - igaz, lett lakásunk, kocsink is - már az ellenségemmé vált. Azóta sem javult a helyzet, csak fokozódott.
Ez életem tragédiája. /A férjem is meghalt balesetben, még a legelején/.
Szeretettel: Viola