|
 Vendég: 10
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,213
|
|
_
Radmila Markovity: A vendégmunkások
Úgy tűnik, nagyon régen volt, pedig csak pár évtizede, amikor még Jugoszláviában éltem, Németországgal volt egy országok közötti megegyezés, ami szerint legálisan mehettek az emberek dolgozni egyik államból a másikba.
Nagyon sokan éltek ezzel a lehetőséggel, és kimentek, főleg olyanok, akik mesteremberek voltak, fizikai munkások, orvosok, de mentek tanárok is, akik az ott élő jugoszláviai gyerekeket tanították anyanyelvük helyes használatára. Persze ennek az utóbbinak meg volt határozva az ára, amit a szülők fizettek ki.
Voltak olyanok is, akiknek az őseik németek voltak, azok nagy százaléka kiment dolgozni, de nem tért vissza. Ezzel kapcsolatban az igazság az, hogy sokan mások sem hagyták el Németországot, mert nyugdíjkorig dolgoztak, megkapták a megérdemelt nyugdíjat, és ha a gyerekeik ott nősültek, mentek férjhez, ők is kint maradtak.
Természetesen olyanok is voltak, vannak, akik hazajöttek, nálunk a faluban szép házat építettek addigra mire visszajöttek, és az ottani nyugdíjukkal őket nem érinti, jobban mondva meg sem kottyan nekik az itteni infláció, hála Istennek, legalább nekik jó.
Visszatérve a munkavállalókhoz, az ismerőseim közül, nem is egy, elment a jobb kereset reményében. Kőműves vállalkozóhoz csatlakozott az egyik osztálytársam, aki a nyolc osztályt sem fejezte be, de kiváló fizikai munkás lett belőle. Majdnem két méter magas, széles vállakkal rendelkező, erős, izmos férfivé vált, akinek göndör haja állandóan a szemébe lógott, alig látszott ki alóla nagy barna szeme. A legnehezebb munkát idehaza is szó nélkül elvégezte.
Németországban is az építkezésen dolgozott fáradhatatlanul és becsületesen. Jól keresett, legalább is sokkal jobban, mintha idehaza gürcölt volna. Az építkezés nem nagyvállalatban folyt, hanem egy családi házat kellett felépíteniük. Haladtak a munkával szépen. Ő is építtetett idehaza egy házat, megnősült, és amikor úgy vélte a földjéből is megél kényelmesen, felbontotta a szerződését, és visszaköltözött a falunkba.
Egy alkalommal, találkoztunk a piacon, és beszédbe elegyedtünk.
-Megy az árud? Volt ezzel sok munka, mielőtt a piacra került.
-Tudod te magad is, mi mindennel jár a paraszt-élet, de én szeretem. Vegyél paradicsomot, paprikát, hidd el, elégedett leszel, és legközelebb is nálam vásárolsz..
-Tudom. Veszek mindkettőből, de áruld el nekem, nem bántad meg, amiért visszajöttél.
-Nem, dehogy is bántam meg. Tudod, kezdetben nagyon nehéz volt, mert nem tudtam németül, de dolgoztak velünk németek, akiktől azután a legszükségesebbeket megtanultam én is, meg a többiek is. Volt egy esetem, amin hetekig nevettek rajtam a társaim.
-Elmeséled nekem is?
-Asszony, - figyeld a vevőket-, én meg elmesélem, mi történt velem.
Kicsit félre álltunk, és elkezdte a történetét.
-Ott kint is építkezésen dolgoztunk, és én talicskával toltam a téglát. Jól megraktam, hogy ne kelljen oda-vissza szaladgálni, pár pillanatra szusszanthattam, illetve kényelmesen rakhattam meg a talicskát. Jól felpúpoztam, és egész idő alatt, végeztem a rám bízott feladatot. Amikor befejeztük aznap a munkát, behívatott a gazda egy szobába, és így szólt.”Figyeltelek egész nap, hihetetlenül dolgoztál. nagyon elégedett vagyok veled. Púposra megraktad a talicskát, ezért egy márkával felemelem az órabéredet.” Elcsodálkoztam, és kiszaladt a számon a következő mondat. Ha olyan gazdag vagy, vegyél már egy nagyobb talicskát. Tudod, olyan jót nevetett a gazda, hogy majdnem a könnyei is kicsordultak. Persze ez nem maradt titokban. A társaim azzal hecceltek: megvette-e már a gazda a nagyobb talicskát.
Viccen kívül, rendes ember volt, de amikor nála befejeztük a munkát, mentünk tovább, és most, látod, itthon vagyok. Itt is dolgozunk az asszonnyal sokat, de a sajátunkban vagyunk.
Akár hogy akartam visszatartani a nevetést, de a talicska-sztori belőlem is kiváltotta a kacagást. Amikor abba hagytam a nevetést, elnézést kértem, de ő is mosolygott, esze ágában sem volt megsértődnie rám.
Még mindig dolgozik, piacon találkozunk, és egy alkalommal rám kérdezett.
-Emlékszel, amikor megkérdezted tőlem, nem bántam-e meg, hogy haza jöttem. Akkor azt mondtam: nem. Most ha rám kérdeznél, azt válaszolnám: de még mennyire.
-Megértelek, de most már ez van, ami van.
Minden alkalommal, ha kimegyek a piacra, nála vásárolok, ha kevesen állnak nála, váltunk pár szót, ha többen, akkor csak üdvözöljük egymást.
|
|
|
| Még nem küldtek hozzászólást
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2025. április 21. hétfő,
Konrád napja van.
Holnap Csilla, Noémi napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
