Napkorong

Radmila Markovity: Az idő

Ahogyan múlik az idő, a család úgy szaporodik.
Kezdetben, csak ketten ültünk az asztalhoz, ahol üresen tátongott a főhely, az apám helye, aki nagyon hiányzott nekem, mert minden gyereknek, akivel óvodába jártam, volt apukája is meg anyukája is, meg sok testvére. Ha már ilyen a helyzet, akkor legalább legyen testvérem. Könyörögtem az anyámnak, de az valamilyen kifogással, mindig elhárította kérésemet. Az azonban a fülembe jutott, ha a kéményt bemeszelik fehérre, akkor a gólya már messziről meglátja, és bedobja a kisbabát a kéménybe.
Elmentünk mészkövet venni, amit azután odahaza vízzel keverve feloldottuk, úgy forrt, mint a lúg. Vevés közben az anyám öt kilót kért, én meg könyörögtem, hat kilót vegyen.
Hallgass már kislányom, tudom mennyi kell.
Én csak hajtottam a magamét.
- Mondd meg kislány, minek kell a hat kiló, öt helyett?
- Be kell meszelni a kéményt, és akkor nekem is lesz testvérem, mert a gólya bedobja a kisbabát.
Mosolyogtak körülöttem az emberek. Ezt jó jelnek vettem. Biztos meglesz a hat kiló. Azt nem tudom, hat kilót vett-e az anyám, vagy csak rámondta, de a kémény meszeletlen maradt.
Ekkor még nagymamám házában laktunk, és egy idő után albérletbe költöztünk, egy angyali házaspárhoz. Az asszonyt Viktor néninek hívták, aki egy szót sem tudott szerbül, akkor még én sem tudtam igazán magyarul. Ez minket, egy cseppet sem érdekelt. Mi állandóan beszélgettünk. Én mondtam az én nyelvemen, ő válaszolt az övén, és tökéletesen megértettük egymást. Az anyám nem győzött csodálkozni. Észrevétlenül, azután mindketten magyarul beszéltünk. A fia, aki pár évvel volt idősebb, mindig cipelt magával játszani. Én voltam az egyetlen lány az utcában, de úgy vigyázott rám, mint a szeme fényére. Még én is rúgtam a rongylabdát, de gyorsan kipenderítettek a csapatból, mert nem tudtam felvenni a versenyt a fiúkkal.
Ma nem szeretem a telet, de akkor jó volt nekem, mert Riki beosztotta a fiúkat, ki mikor húzgál engem a kisszánkón. Volt ott hó csata is. Dehogy maradtam volna ki belőle. Az győzött, aki kitartóan dobálta a hó bombákat, nem szaladt el. Olykor-olykor keményre sikeredtek a hógolyók, amikor kissé megengedett a hó, és bezzeg nem kis ütés után hullott darabokra. Az én dolgom főleg a hógolyó gyúrása volt, de nem állhattam ki, hogy ne keveredjek a csata hevébe. Általában mi győztünk, na persze nem én voltam a főkolompos, hanem ebben a csapatban voltak az idősebb fiúk. Nem voltunk a legsportszerűbbek, de már akkor kezdett világosodni előttem: az élet igazságtalan, de ez csak még a derengés határán volt.
Olyan hideg telek jártak az ötvenes években, hogy a madár szálltában megfagyott. A házak tetejéről sok helyen, főleg a náddal befedett háztetőről letúrták a havat. Utat biztosított hólapáttal mindenki a közlekedéshez. Emlékszem, volt olyam hely, ahol nem látszottam ki az eltisztított hótengerből. Ha szétvetett lábbal, karral hanyatt belevetettük magunkat a hóba, Jézuskát készíteni, volt, hogy úgy kellett kikotornunk egymást a mély hóból.
A Krivaja nevezetű patakot vastag jégréteg borította, Mi nyugodtan korcsolyázhattunk rajta. Nem volt életveszélyes. Legtöbb gyereknek az apukája fatalpra vastag drótot erősített, és repítettek vele. Elég sokunknak volt rendes korcsolyája. Először az anyám a kerítés mellé vizet locsolt, ami pillanatok alatt jéggé fagyot, és a kerítésbe kapaszkodva tanultam meg talpon maradni. Ez nem jelentette azt, hogy amikor lementem a Krivaja jegére, egyszer sem estem a fenekemre, mivel akkor még közel volt a földhöz, jobban mondva a jéghez, nem ütöttem meg maga Lassan korcsolyáztam. Gondtalanul játszottunk. Nem volt gyerekrablás, a szüleink nem avatkoztak bele, ha néha napján vita kerekedett, úgy voltak, oldjuk meg a problémánkat magunk között. Soha sem fajult el a vita komoly verekedésbe.
Mivel a nagy hó fehérre meszelte a kéményeket is, bennem fellángolt a remény, most van igazából esély kistestvérre. A hó elolvadt, de a kistestvér nem érkezett meg.
Az anyám özvegy volt, és szép asszony, nekem is lett nevelő apám, akit kezdetben nem nagyon akartam elfogadni, de áldott jó természetével megszeretette magát, és mit ad Isten: nekem is lett kistestvérem. Nagyon szerettük, szeretjük ma is egymást. Neki gyönyörű kék szeme, szép arcocskája volt. Nekem fekete hajam, sötét szemem, de ezt csak az idegenek vették észre, minket nem zavart.
A nevelő apámat is elveszítettem, és most bánatosan hármasban ültünk az asztalnál.

Hozzászólások

farkas viola - április 18 2015 14:51:06
Kedves Radmila!
Írásod őszintesége, közelisége meghatott. Nagyon tetszik és őszintén örülök, hogy született kistestvéred. Igen, egyedül maradunk, de legalább Ti még hármasban ültök az asztalnál.
Jó egészséget és a legjobbakat kívánom szeretettel: Viola