Napkorong

Érdes valamilyen nyomortelepi közkórházban lehetett vagy talán elfekvőben. Ahogy forgatta fejét, észrevette, hogy meglehetősen nyugodt és csendes szobatársakat kapott. Mondhatni, a mozdulatlanságig közömböseket. Beléje hasított az ijesztő felfedezés. Egy hullaházban vagy siralomházban feküdt egy hordágyon. Egyszer csak nyikorogva nyílt a helyiség vas ajtaja és belépett rajta élete legnagyobb szerelme, akit legalább húsz éve nem látott. A kedvenc feszes, piros mini ruhájában, a jól ismert parfümillattal a bőrén. Mosolygott. Egy nagy dobozt tolt be valami zsúrkocsin. Mindene olyan volt, mint a régi szép időkben. Mégis közönségesnek tűnt a fogpasztareklám vigyora, a fülledt pacsuli és a kurvás gönc rajta. Hiába, Érdes ízlése sokat változott az utóbbi két évtizedben. Amnéziásan nézett régi kedvesére.
- Hoztam neked valamit. – mondta a nő és tűsarkain idétlenül botladozva eléje tolta az ajándékcsomagot.
A férfi tehetetlenségét látva ügyetlen mozdulatokkal tépkedte fel a díszpapírt műkörmös ujjaival.
- Nézd csak, finom duriánt hoztam neked… meg egy különleges rafflesia virágot…
Miközben ezt nyögdécselte, hirtelen megbotlott és teljes testével Érdesre zuhant ujjaival felöklelve a kinyitott doboz tartalmát. A bűzös massza kettejük közé szorult. A nő beborította hosszú, egyenes, hollófekete hajával Érdes arcát és ráharapott a nyakára…
A férfi összerezzent és kinyitotta szemeit. Keskeny csíkban sütött be a nap sugara a hálószobába. A fényben porszemek keringtek. Érdes valami idegesítő viszketést érzett. A tetoválásai begyulladtak. Pedig több mint huszonöt éve varratta őket magára. Vakaródzott és bosszankodott: rohadt poratkák! Úgy döntött, felhívja a házkezelőséget, küldjenek ki valakit, aki végre normálisan áttisztítja a fűtőrendszert és a légkondit. Odabotorkált a telefonhoz és bepötyögte a számot. A szokásos menüpontok billentyűzése után tárgyra tért.
- Jó napot kívánok. Érdes vok’ a 49-esből. Baj van. Már megint tele vok’ poratkával, pedig negyedéve sincs, hogy tisztították a fűtést és a szellőzést, bocs, a légkondit.
- Hát ez az, uram. Egy évben csak egyszer tudunk kijönni ingyen. A többszöri kiszállást és tisztítást csak a lakó költségére tudjuk megejteni.
- De hát én nem tehetek róla. Elhiheti, hogy nem szórom vagonszám a port a rendszerbe.
- No, ez már csak azért is érdekes, mert az előző lakó annyira meg volt elégedve a fűtő és szellőzőrendszer működésével, hogy tíz év alatt, amíg ott lakott, egyszer sem hívott ki minket. Átvizsgálta a bútorát? Előfordulhat, hogy az évek alatt összegyűlő por…
- Nem érdekel, mit csinált az előző lakó. Vadi új a bútorom. Két hónapja vettem. Ragyog, mint a Mózes homloka. Mégis véresre vakarom magam. Ha nem jönnek ki és nem pucolják ki a csöveket, vagy mit, a legdrágább magánklinikához fordulok az allergiámmal és kifizettetem a kezelésemet a cégükkel. És ha a betegállomány miatt elvesztem a munkámat, még be is perelem magukat!
A lehengerlő érvelést a hívott fél részéről némi érthetetlen morgás fogadta a háttérből, majd az ügyeletes adott egy időpontot a t. ügyfélnek, ami persze nem igazán felelt meg. Rövid alkudozás után megegyeztek egy másnap délutáni időpontban.
Érdes bement melózni a boltba. Szerencsére aznap irodai munkára osztotta be a főnöke. A raktárban senkit sem izgatott az, hogy vakaródzott a kompjúter előtt. Fél kézzel is prímán tudott adatot rögzíteni. Még telefonos ügyintéző korában alakult ki ez a rendkívüli képessége. Bal keze ugyanis végig a telefonon volt. Most azonban vörös hátteret kreált vele a tetkóinak. Alig várta, hogy letegye a lantot. Munka után elment a rendelőbe, ahol több órás várakozás után végre megkapta a körzeti orvostól a bőrgyógyászati beutalót. Ismételt türelemjáték után végre sorra került a szakorvosnál. Az megnézte egy lupéval egy asztali lámpa alatt és megdöbbent.
- Szép munka, mármint a tetoválása. Le a kalappal. Betehetnénk az Ermitázsba. De térjünk a tárgyra. Ilyet még nem láttam. Az ön bőre több évtized után lett allergiás a bőrtintára. Egyelőre felírok néhány gyógyszert és ha nem változik, jöjjön vissza. De remélem, rendbe jön és nem találkozunk többet.
Érdes átvette a recepteket és elköszönt. Hazafelé kiváltotta a rázós keveréket és az antiallergia tablettát. Otthon elkezdte kezelni magát az előírások szerint. Átmenetileg enyhült az állapota. Aludni is tudott. Másnap munka után jött a légkondi és fűtésszerelő. Pontosan érkezett. Azonnal munkához látott. Megvizsgálta és szépen kitisztította a csöveket. Érdes legnagyobb megelégedésére nem fogadott el borravalót. De mielőtt távozott, ezt mondta: ha meg akar szabadulni örökre az atkáktól, dobja ki ezt a sok kacatot, amit a lakásában tartogat. Csak porfogónak jók.
Érdes felháborodott magában és már ki is akarta kérni magának a kioktatást. De amikor az allergiától még mindig vöröslő tetoválásaira tekintett, inkább nem szólt semmit. Ajtót nyitott a távozó mesterember előtt és elköszönt tőle.
Alig, hogy magára maradt, megszólalt a mobiltelefonja emlékeztetője. Majdnem elfelejtette, hogy bejelentkezett aznapra az agyturkászhoz is. Korábbi játékfüggősége gondolatban még mindig kínzóan kísértette. Pedig már évek óta nem járt kaszinóba. A számítógépérő is letörölte a játékprogramokat, sőt a keresőjében is tiltólistára tette az összes gyanús linket. Még a baráti kártyaparti meghívásokat is elutasította. A sakktábláját is elajándékozta. Látszólag tiszta életet élt. Káros szenvedélye azonban lélekben éjjel-nappal a nyakára járt, mint egy ártó szellem a múltjából, amely megrabolta jelenét és megfosztotta jövőjétől. Mindenképp meg akart szabadulni tőle.
Felöltözött és elment a pszichológushoz. Egy régi bérház földszintjén volt a rendelő. A kapu nyitva volt. Az udvarban megkereste a rendelő réztáblás feliratú ajtaját. Becsengetett. Pontosan érkezett. Az asszisztensnő ajtót nyitott. A váró üresen tátongott. Az orvos rögtön fogadta Érdest és hellyel kínálta. A férfi az adatfelvételhez elővette az okmányait és lányos zavarában kiborította az egészet az orvosi asztalra. A doktor összeráncolta homlokát, amikor rápillantott a kivillanó női fényképek összevisszaságára. Egyesek fonákjukkal felfelé hevertek évekkel korábbi dátummal ellátott szerelmes szövegekkel, amiket páciensének címeztek. Hősünk zavartan szedegette össze briftasnija tartalmának bizalmas részét. Csak a személyigazolványát és a TAJ kártyáját hagyta elöl. Az orvos ránézett.
- Nos, mi a panasza, Érdes úr?
- Doktor úr, a dolog nagyon kínos. Tudja, nekem volt az a játékszenvedélyem. Már évek óta nem játszom a gyakorlatban. Hiába kerülöm a kísértéseket jelentő helyzeteket és helyszíneket, ha nem dolgozom, a képzeletemben mindenféle játszmák futnak le folyamatosan még álmomban is. Olyan, mint ha egy kísértet zaklatna a múltból. Mit tegyek? Mégsem melózhatok naponta huszonnégy órát.
- Értem. Mondja, próbált már változtatni a magánéletén? Úgy értem, a kapcsolatain.
- Doktor úr, én már évek óta nem láttam a régi játékpartnereimet, ivócimboráimat, sem a volt.
nőimet. Nem köt már semmi ahhoz a világhoz.
- Hm. Tudja, egy ex betegemnek volt egy kutyája. A fickó nagyon szerette és ragaszkodott hozzá. Egyszer azonban komolyan allergiás lett…
Erre a mondatra Érdes önkéntelenül viszketni kezdett. Kínos lett volna vakaródzni, ezért még ha nehezére is esett, inkább visszatartotta magát. Azért egy kicsit fészkelődött. Az orvos döbbenten bámult rá, majd folytatta a történetet.
- Szóval elment egy régi évfolyamtársamhoz, aki kiderítette, hogy a kutyaszőrre érzékeny. Nagy nehezen megvált kedvencétől, de a betegsége nem múlt el, sőt még súlyosabbá vált. Az ízületei, a kötőszövetei begyulladtak. A végén ágyhoz kötött beteggé vált. Egy nap elvesztette az eszméletét. Egyedülálló volt. Ezért az új bejárónő vette észre órák múlva, amikor takarítani jött. Kihívta hozzá a mentőt. Kiderült, hogy megbízója évekig magánál tartotta a kutya összes használati tárgyát és játékát a hálószobában. A bejárónő - megkockáztatva állása elvesztését - rögtön kidobta mindet és alaposan kitakarított a lakásban. Munkaadója néhány napon belül teljesen tünetmentessé vált és azóta is az. Ha meg akar szabadulni a játékszenvedélyétől, akkor el kell távolítani minden dolgot, ami ehhez köti. Úgy értem, nem csak a kártyapakliktól, játékprogramoktól, hanem a volt társasága fényképeitől és a tőlük kapott levelektől, ajándékoktól is. Ön ugye írogat is?
Érdes bólintott.
- Olvastam a verseit. Ne csodálkozzon, hogy nincs új szerelem az életében, ha még mindig a régiekről írogat. Tele van a szíve halott kapcsolatokkal. Amíg azokat dédelgeti, addig nincs ott hely az élők számára.
- Akkor dobjam ki az összes emlékemet, amit a volt barátaimtól kaptam? Miért tegyem? Tulajdonképp a régi társaságból senki sem ártott nekem soha.
- Aki bálványokat tart, ne csodálkozzon, hogy démonjai vannak. Kell a jövője vagy nem? Zombiként akarja leélni az egész életét? Gondolja át alaposan a saját érdekében.
Érdes kissé leforrázva távozott a doktortól. Egy napon belül, egymástól függetlenül már a második ember figyelmeztette ugyanarra. Lehet, hogy igazuk van. Meg kell próbálni. Mit veszíthet vele? Semmi értékeset. Egy csomó „volt”-ot, de még inkább „lehetett volná”-t, ami nem segít továbblépni.
Hazament. Az összes porfogót, ami a múlthoz kötötte, kirakta a szobája közepére és bedobozolta, aztán feltette egy kézikocsira és kivitte a szeméttelepre. Ásott egy nagy gödröt és belerakta a csomagot. Meggyújtotta és eltüzelte. Szenvtelenül nézte, ahogy égtek a fényképek, kéziratok, könyvek, lemezek, mindenféle ajándéktárgy. Végül hátat fordított a hamuval teli gödörnek. Leverte a pernyét a bakancsáról. A múltnak még a porát sem akarta hazavinni.
Hazafelé menet látott egy sort. Beállt. Feltételes reflex volt. Mindig ezt tette, ha valahol valamit ingyen osztogattak, mert sokáig élt egyik napról a másikra. Pedig már rég nem szorult rá. Azt se nézte, miért álltak sorba a többiek. Megvárta, míg sorra került. Elvette, amit adtak és elsietett vele, mintha féltené. Csak a háza előtt nézte meg, mit szorongatott hóna alatt. Egy nagy, fekete könyv volt. Nem emlékezett rá, hogy valaha is találkozott volna vele. Ennek örült. Jelnek vette. Az új élete kezdetének.
Hazaért. Kinyitotta az ajtót és gyorsan behúzta maga után. Beült a szoba közepére. Üres bútorok ásítottak rá mindenünnen. A fekete könyvön kívül nem maradt semmije. Mégsem bánta. Végre nem kellett tárgyakkal társalognia az emlékeiről. Abbamaradt a fejében a gondolatok őrjítő zakatolása. A nincstelenség szabadságával kezdett bele az olvasásba. Láthatatlan zárak pattantak. Hirtelen már semmi sem volt csak önmaga. Minden, ami eddig biztosnak tűnt, megingott alapjaiban. Világegyetemnyi gondolatok testesültek meg egyszerű szavakban. És minden, ami idáig közönséges volt, természetfelettivé vált. Titokká lettek olyan hétköznapi cselekedetek, mint egy kézfogás. Misztériummá emelkedett egy ölelés. Életet-halált osztott egy szó, egy pillantás. Az atomok, a kvarkok, a természeti törvények, az eddig unos-untalan csak körbejáró dolgok egyszer csak haladni kezdtek előre valami felé, ahol összeáll a nagy egész. A kérlelhetetlen, az engesztelhetetlen, amelynek nevébe minden beleborsódzik, csikorogva engedett és a sötétségben világosság gyúlt.
Érdes reggel hason fekve ébredt a parkettán a fekete könyvvel a kezei közt. Nem emlékezett pontosan, hogy mi történt vele előző este. De végre jól kialudta magát. Tudta, hogy az ismétlődő rémálmoknak örökre vége. Rápillantott a karjaira és boldogan nyugtázta, hogy az allergiája meggyógyult. Azt sem bánta, hogy a tetoválásai is eltűntek nyomtalanul. Felsandított. Az ablakon bevetülő makulátlan napsugárban nem keringett semmi zavaró anyag. Felkuporodott és közben körülnézett. Nem látta sehol a megszokott atkaneveldét. A szoba patika tisztaságú padlóján csak egyetlen porszem hevert, de az túlragyogta a napot.