Napkorong

Radmila Markovity:
A kórház
Egy nyári délutánon mosogattam a komyhában, hosszú fekete hajamat kezem fejével ki-libentettem az arcomból, kisöcsém meg szőkén, égszínkék szemekkel lábatlankodott körülöttem. Anyánk sápadtan feküdt az ágyon.
Halk, fájdalmas hangon elkezdett szólongatni.
- Kislányom, gyerekem, hívd át Eta nénit. Igyekezz!
Láttam az anyám, szegényke, nagy bajban van. Eddig is sejtettem, de nem tudtam mitévő legyek. Most, hogy megkaptam az utasítást, szaladtam a szomszédba, ahogy csak a lábaim bírták.
- Eta néni, gyere gyorsan, anyukám nagyon beteg!
Eta néni hagyott csapot-papot, és szaladva igyekezett utánam, majd kerékpárra ült, és rohant orvosért. Mikor az orvos megérkezett, mi gyerekek riadtan vártuk, mit mond anyánkról a vizsgálat után a doktor bácsi. Minket természetesen kitessékeltek a szobából.
- Bejöhettek – mondta Márton doktor bácsi. Figyeljetek ide gyerekek! Anyukátoknak el kell menni a kórházba, mert...
- Doktor úr! Nem mehetek! Nincs kire hagyni a gyerekeimet.
- Veronka, a gyerekeinek még sokáig kell az anyuka, ezért elmegy. Maga szomszéd asszony, szóljon a mentősnek, rögtön visszük a kórházba Bácstopolyára.
- Ne félj anyus, mi megleszünk magunk is. Én majd főzök, Tibike meg segít.
Elvitték anyánkat. Talán fel sem fogtuk rendesen , hogy mi történik körülöttünk.
Nyári iskola-szünetben zajlott mindez. Nem kellett iskolába mennie és én, nekiveselkedtem a főzésnek. Milyen jó lenne, ha nagymama még élne. Ő biztosan megfőzne, meg nem maradnának egyedül sem, de már sajnos, nincs az élők sorában. Pocsék ételeket tettem az asztalra. Főzés közben mondogatta Tibike, az öcskös: anyus ezt se így készítette, azt se úgy csinálta. Három évesen többet tudott a főzésről, mint én,a tizenkét éves, mert ha csak tehettem, kerültem a konyhai munkát. Kissé féltem is, mert éjszakára még soha sem maradtunk egyedül. Sötétedés előtt bezártam a kaput, az ajtót, és egymás mellé feküdtünk az öcskössel. Kényelmesen elfértünk az ágyban.
Egy este valaki erélyesen kopogott az ajtón. Megijedtünk mindketten, de én mosoly erőltettem az arcomra, oda fordultam az öcsikéhez, és azt mondta: maradj az ágyban, majd én megnézem ki keres bennünket. Lopva, hogy az öcsém ne vegye észre, kivette a kenyérvágó kést, jobb kezembe szorongatva odament az ajtóhoz. A szívem a torkomban dobogott, egész testem valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Remegtem. Amikor megszólaltam, szinte nem ismertem a saját hangomra.
- Ki az? Mit akar?
- Anyukádat keresem – mondta egy férfihang.
- Nincs itthon. Ki maga?
- Egy csoportba járunk kapálni. Holnap indulunk. Én vagyok, Feri bácsi.
Felismerni véltem Feri bácsi hangját, meg tudtam a kapálásról is. A kést még mindig a markomban szorongattam. Most Feri bácsi hökkent meg.
- Mit akarsz a késsel?
- Ha nem maga, hanem valaki más, aki bántani akarna bennünket, nekem meg kell védenem az öcsémet. Anyukám azt mondta, nagyon vigyázzak rá.
- Máskor zárd be a kaput is te kis kormos hajú. Most elfelejtetted. Na, menj aludni nyugodtan. Nem bánt titeket senki.
Megkönnyebbülten tértem vissza kapuzárás után, és odabújtam az öcskös mellé, aki már nagyban aludt, mint a tej.
Eljött a vasárnap. Elindultunk a kórházba. Annyi pénzünk volt, hogy vonattal elmehettünk Topolyára, visszafelé meg úgy véltük szépen hazagyalogolunk. Mi nekünk tizenpár kilométer?
A kórházban anyánk már tudott ülni az operáció után. Megörült nekünk, hiszen nem várt bennünket, mert tisztában volt azzal, hogyan hagyott minket odahaza.
- Mikor jössz már haza anyus? Radoj nem tud főzni. Nagyon hiányzol nekem!
Engem, persze hirtelenjében elfogott a méreg az öcskösre. Mit nyavalyogsz? Még hogy ehetetlen, amit főzök, dünnyögtem magában hangtalanul, de hangosan mást mondtam.
- Hát a főttem nem olyan jó, mint a tiéd anyus, de ne izgulj, nem halunk éhen. Te csak gyógyulj meg, és gyere haza egészségesen. Ne félts te minket!
Mikor lejárt a látogatási idő, szép lassan megindultunk hazafelé. Mentünk, mendegéltünk, de valahogy nem igen haladtunk. A lábunk mindinkább nehezedett, és messze volt még az út vége. Egyszer motorzúgásra lettünk figyelmesek. Autóbusz közeledett.
- Tibikém, én megpróbálok stoppolni. Hátha felvesz bennünket.
Kiálltam az út szélétől kissé kijjebb, és integettem az autóbusz sofőrének. Megállt az
autóbusz. A jegykezelő kinyitotta az ajtót.
- Hova mentek gyerekek?
- Haza.
- Hova haza?
- Kishegyesre. Elvisznek bennünket? De nekünk nincs pénzünk.
- Gyertek hamar fel az autóbuszra – mondta a kalauz. Hol voltatok?
- A kórházban anyukánknál. Tudja, megoperálták.
- Hát az apátok mért nincs veletek?
- Meghalt. Magunk vagyunk.
- Na, üljetek le gyorsan, és sebaj, anyukátok nyugodjatok meg, hamarosan veletek lesz.
Hazajött szegény anyánk hamarabb, mint kellett volna, mert féltett bennünket