Napkorong

Radmila Markovity: A lopás

Ha visszagondolok életem egyik leggondtalanabb korszakára, a barátnőim lassan elmosódó arcvonásait még látom, hiányzik közülünk nem egy, de vannak események, amelyek mélyen bevésődtek emlékezetembe. Szinte magam előtt látom minden pillanatát.
Egyforma szegények voltunk, de ifjúságunk gazdagsága egyensúlyozott mindent. Az egyetemista menzán ettünk ketten egy porció ebédet, a reggeli az luxusnak számított, a vacsorát pedig a szüleink küldték csomagban valakitől, aki éppen akkor jött Újvidékre.
Valami miatt otthonról késett a várva várt csomag, amiben szerető szüleink a tőlük telhető legjobb finomságokat küldték nekünk.Az én öcsém megkérdezte az anyánktól: “A mi libáinknak nincs mája meg combja?” Van aki még ma is emlegeti az anyám-készítette libamáj pástétomot.
Visszatérve a csomaghoz, úgy jártunk, hogy nem érkezett meg, kopogott a szemünk, hogy a szomszéd szobában is hallható volt. Négyen laktunk egy szobában, és már tarthatatlan volt az éhségérzet. Eldöntöttük: lopunk ennivalót.
Abban az időben hajnalban literes üvegekben széthordták a tejet, és lerakták az üzletek elé. Ebből a tejből kellett közülünk egynek lopni. De melyikünk legyen az? Úgy döntöttünk , cédulákra ráírjuk a nevünket, és akiét kihúzzuk, annak kell élelmet lopnia.
Na, mit gondolnak? Kinek a neve nézett rám a papírról kárörvendően? Világos, senki másé, mint az enyém.
- Jól van lányok. Elmegyek, ellopok egy üveget, de valamelyiketek jöjjön velem, mert én félek. Már éjjel egy óra van, mit tudom én, kibe botlok bele, pedig nem igaz, nem a “mit tudom én ,kibe botlok bele” volt a félelem okozója, hanem maga a tény: lopó leszek.
Igazat adtak nekem, és Kuci barátnőm jött el velem. Elmentünk egy távolabbi bolthoz, ne a hozzánk eső közeliből lopjunk. Mikor odaértünk, szétnéztünk, nem láttunk senkit, lehajoltam, felvettem egy üveget, és a balon kabátom alá dugtam, pedig meleg volt, de más megoldást nem tudtunk kitalálni. Alig léptünk pár lépést, a semmiből ott termett mellettünk egy rendőr. Szerencse, hogy ijedtemben nem ejtettem el az üveget, de remegtem, mint a nyárfalevél.
Hát ti, szomszédlányok, hol jártatok ilyen későn?
Ismertek bennünket a rendőrök, mert pár ház választotta el a rendőrállomást az egyetemista otthontól, ahol csak lányok laktak. Mi is ismertük őket, köszöntünk egymásnak, beszélgettünk,de most…
Nekem egy hang sem jött ki a számon.
- Olyan szép este van, úgy gondoltuk sétálunk egyet- mondta Kuci.
- Szép az idő, de ilyen későn nem tanácsos két lánynak egyedül sétálnia a városban.
Elkísérlek benneteket, úgy is már a szomszédságotokba megyek vissza.
- Az jó lesz – felelte Kuci.
- Neked nincs meleged ebben a kabátban?- fordult hozzám a rend őre kedves hangon.
- Nincs – mondtam kiszáradt torokkal.
- Tán meg vagy fázva? Hallom milyen rekedt a hangod.
- Igen, egy kicsit. Nem vészes.
Közben az őrshöz értünk, elköszöntünk egymástól, és mi gyors léptekkel bevonultunk a szobába, ahol már nagyon vártak bennünket a lányok.
- Itt a tejetek! Igyátok!
- Hát te?
- Nem vagyok éhes.
- Én sem – mondta Kuci.
- Inkább éhen halok, de én többet a büdös életben nem lopok!
- Meg én sem kísérek el senkit lopni- vágta rá Kuci.
Mi ketten egy korty tejet sem birtunk lenyelni Tudtuk, hogy a rendőr látta mit tettünk, de biztos megértette tettünk okát, ezért engedett el bennünket.
Ez volt az első, és utolsó lopásom az életemben, de hiszem, hogy Kuci sem vett részt ilyen csúfos cselekedetben soha többé.