|
 Vendég: 101
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_
Radmila Markovity: A kecskékkel csak baj van, vagy én tévedek?
Gyerekkori emlék
Poros kis faluba sodort a háború szele, amikor még alig-alig látszottam ki a földből. Más világ, más, ismeretlen emberek, de a gyerek gyorsan beilleszkedik a környezetbe, így én is.
Nagymamám háza, ahol laktunk, igazi falusi paraszt ház volt, nyitott folyosó, az u. n. gang, tisztaszoba, konyha, nyitott kémény és kemence. Abban az egy szobában aludtunk mindannyian, télen melegedtünk a banyakemence mellett, és a friss kenyér illata átjárta az egész házat.
Minden szomszédban nyüzsögtek akkoriban a gyerekek, annyi volt, mint égen a csillag, Játszótársból nem volt hiány. Az igazi hancúrozás este zajlott le, amikor a felnőttek kiültek az utcára beszélgetni, mi gyerekek meg nagy ricsajt csapva játszottunk, kivéve a bújócskázást. Az csak napközben jöhetett számításba.
Így teltek az évek, amíg el nem érkeztünk az általános iskola felső tagozatába, tehát ötödikesek lettünk. Ekkor már a játékos kisgyerek helyett felnőttnek képzeltük magunkat, igaz a nyolcadikosok kis taknyosoknak neveztek bennünket, mi meg őszinte szívvel haragudtunk rájuk. Mellékesen megjegyezve, mi sem lettünk különbek, amikor nyolcadikosok lettünk, de azok mi voltunk.
Visszatérve tizenkét éves koromhoz. Az volt a feladatunk nyáron: hajtsuk ki a libákat legeltetni, és a kecskét is, már akinek volt. Sajnos, nekünk volt.
Hajnal három órakor a szomszéd utcából az egyik fiú a karikás ostorral durrogott, olyankor kiugrottam az ágyból, meg sem mosakodtam, csak magamra kaptam a ruhámat, és indulás. Én nem egyszerű libapásztor voltam ám! Nekem kecském is volt!
A libák előttem haladtak, a kecskét meg kötélen vezettem. Kezdetben attól féltem, hogy kicsúfolnak, de nem. Ez a pásztortársaimnak normális volt, csak nekem nem. Amikor kiértünk a tarlóra, a libák kezdték szedegetni a búzaszemeket, az én kecském meg irányt változtatva, a tilosba, mármint a kukoricásba igyekezett volna. Ekkor kezdődött a: ki az erősebb? Két kézzel fogtam a kötelet, lábaimat megfeszítve húztam visszafelé, a kecske meg előre nyújtott nyakkal ment volna kitűzött célja felé, ugyanis a zsenge kukoricalevelek csábítása nagy volt. Néha kaptam segítséget is, valamelyik fiú adott egy pofont Borinak, ez volt a keresztneve a kecskémnek, és ilyenkor megértette, eszi a füvet. A legeltetés nem abból állt, hogy a libák esznek, mi meg csoportba verődve beszélgetünk. Játszani itt is lehetett. Készítettünk rókavárat, és ott kellett ugrálni egy lábon. Ez nekem nehezebben ment, mert Bori nem akart a rókavárba jönni, ő inkább kacsingatott a kukoricaerdő felé. Azért én is ugráltam, mint a bakkecske, mert addig valamelyik társam megfogta Borit. Nem ment azért minden ilyen simán, mert ha nem figyeltünk eléggé, a libák is szerettek a tilosba farolni, azoknak több eszük volt, mint a kecskémnek. Szép lassan. araszolva, szinte észrevétlenül jutottak a kukoricásba, és falták a leveleket. Lett riadalom. Durrogtunk a karikás ostorral, ugyanis mindegyikünknek volt, kivétel nélkül, fiúknak, lányoknak egyaránt. Kérem szépen én is rohantam kihajtani a libákat, meg velem együtt Bori is. A libák sem ártatlan báránykák, nem igen iparkodtak vissza a tarlóra, Bori meg húzott befelé a kukoricásba, így nekem küzdenem kellett vele, ugyanis útközben a derekamra kötöttem a kötelet, mert a kezemnek kellett a libák zargatása, meg üvöltöttük mindannyian: hájá, hájá. Amíg az a vacak gúnár, meg a tojó nem indultak kifelé, addig a többi ránk se hederített. Mire nagy kínnal a libák kikeveredtek a tarlóra, addig Bori is kihasználva az alkalmat, falta a kukoricaleveleket, meg engem rángatott, vagy én őt, már nem is emlékszem, de mire a rend helyre állt, addigra a derekam azt hittem ketté lett vágva, Bori meg szinte elégedett pofát vágva azokkal a nagy szemeivel csakhogy nem mondta. hehehe, mégis ettem a kukoricásban. Sokszor kedvem lett volna hagyni. Zabálj csak, úgy is felpukkadsz tőle, és akkor le leszel vágva. Félreértés ne essék, a libákat sem azért zargattuk a tarlóra, mert olyan rendes gyerekek voltunk, hanem ha bezabáltak volna kukoricalevélből, fenn állt a lehetőség, hogy nem tudják elemészteni, és megfulladnak.
Száz szónak is egy a vége. Borit, a kecskét nem szerettem, nem csak azért, mert jött velem a legelőre, hanem a tejétől hányingerem lett, sőt rosszul lettem tőle.
Abban az időben ilyen, hogy allergiás valaki valamire, nem is ismerték az emberek. Azt mondta az anyám, nem egyszer.
- Ne affektálj, tessék meginni a tejet.
Kezdetben ittam pár kortyot, és kihánytam.
Egy napon túrógombóc volt az ebéd. Örültem, mert nagyon szeretem még ma is. A túrót a szomszédból vettük, akiknek volt tehenük. Jóízűen falatoztam a túró gombócokból nem kettőt, se hármat, amikor kezdtem érezni: rosszul vagyok. Kirohantam az udvarra, és kihánytam az ebédet. Rögtön tudtam, hányat ütött az óra délben tizenkettőkor.
Sírva, szemrehányó hangon szóltam az anyámhoz.
- Tudod, hogy nem ehetek kecsketejet. Most túrót készítettél, hogy ne lássam. Miért teszed ezt velem?
- Kislányom, azt hittem, csak fínyáskodsz. Ne sírjál. Soha többé nem teszek elébed kecsketejet.
Tulajdonképp kis híján azt mondtam, soha többé nem vezetem Borit legelni, de nem szóltam semmit sem. Szegények voltunk, és nyáron nem kellett venni a jószágnak ennivalót.
Mikor már a kukoricának lett bajusza is, akkor kezdtük el a cigarettázást. Kukoricalevélbe belecsavartuk a kukoricabajuszt, és pöfékeltünk, meg krahácsoltunk. Bori ilyenkor szerintem alig várta, hogy most mi járjunk a tilosba, mert jutott neki is a bajuszból.
Mire eljött az ősz, és iskolába kezdtünk járni, csak délután hajtottunk ki a legelőre. Ekkorra már Borit le sem tudtam rázni magamról. Még a rókavárban is ott akadékoskodott nekem. Persze, hogy én lettem az utolsó. Ahol én, ott volt Bori is. Azért megbékéltünk egymással.
Bori, amikor asszonysorsra jutott, nemsokára lettek kiskecskéi. Persze a kecskék nem élnek páros életet, így nem volt neki kivel veszekednie, csak a gúnarat zavargázta, kivételt képezett egy eset.
Az anyám a szomszédasszonynak szerette volna megmutatni a ludakat, hármat is, milyen szépen ülnek a tojásokon a disznóólban, ami egyébként üresen díszelgett. A disznóól ajtaja alacsony, oda lehajolva lehet bemenni. Az anyám ment előre, utána a szomszéd asszony, amikor ezt észrevette a gúnár, mint a fúria oda rohant, szárnyait széttárta, és csőrével beleharapott a szomszédasszony kívül maradt popsijába. Az asszony sivalkodott, Bori meg még véletlenül sem bántotta a gúnarat. A gúnár ide-oda repült, ahogy Katica néni fenekével szerette volna lerázni magáról, de sehogyan sem sikerült. Akkor rohantam oda én, amire a kezembe került a söprű, mert én sem mertem szembe szállni vele csupasz kézzel, addig igen sokáig repült a gúnár a sivalkodás kíséretében. Végül is nagy nehezen megmentettem Katicát, Bori meg úgy tett, mint aki jól végezte dolgát, leült és szerintem magában mosolygott.
Bori kiskecskéit szoptatta, kettő lett neki. Én meg nyugodt voltam, nekem biztos nem jut a tejből.
Eljött a kecskevágás ideje. A háztól is elmentem, amikor a kiskecskéket vették kés alá. Egyre kértem előtte az anyámat, adja el, és vegyen húst, csak ne birkahúst, de lerázott magáról.
Ez van, ezt kell szeretni.
Az a szójárás igaz, hogy nem a falu miatt ugat a kutya, hanem maga miatt, hát van benne igazság. Nem csak sajnáltam a kiskecskéket, hanem magamat is, hiszen ha nem ehetem a kecsketejet, akkor a húsát sem.
Az anyám igazi mesterszakács módjára sütött, főzött, hiszen szolgált mindaddig, amíg férjhez nem ment, és mindenhol szakácsnő volt. Amikor elkészítette egy vasárnapi ebédre a kiskecske combját, ők az öcsémmel jó ízűen falatoztak, nekem meg csorgott a nyálam. Nem tudtam ellenállni. Megkóstoltam a húst, és láss csodát, a kiskecske húsától semmi bajom sem lett akkor sem, meg, azóta sem.
Felnőttkori emlék
Ki hitte volna, hogy én is tartok majd kecskét, de így volt. Egyedül neveltem a gyerekeimet, és a kiskecskék húsát mindannyian szerettük. A fiam még a kecsketejet is jóízűen fogyasztotta. Csúszott le a torkán, mint most a sör.
Egy alkalommal vezettem a tanítványaimat egynapos kirándulásra, és a lányomra bíztam a jószágok etetését. Volt két malacunk az ólban, egy kecske, meg pulykák az udvaron. Ezen kívül, a fiam hozott valahonnan egy pitbull kutyát, ami hosszú, erős láncra volt kötve, mert a léckerítés nem okozott neki akadályt. Nos, ezeket az állatokat bíztam a lányomra.
A malackák voltak a Zsuzsi meg a Klári, a kecskének természetesen Bori volt a neve, amíg a kutya a Buksi nevet viselte. A pulykák névtelenül éltek az udvarban, több mint valószínű, ezért mérgelődött igen sűrűn a bakpulyka.
Nyugodtan elmentem reggel korán, és egész nap nem gondolkodtam azon, mi is lehet odahaza.
Mikor hazaértem, volt mit hallgatnom.
-Én többet nem maradok idehaza a jószágaiddal. Egész napomat tönkre tették. Azt hittem milyen jót fogok olvasni, de szarva tört a gondolataimnak.
Megetettem a malacokat, és kerestem a kecskét, mert az következett volna, de sehol sem találtam. Akkor a szomszédlánnyal elindultunk a faluban felkutatni. Kérdezgettük mindenkitől, akivel csak találkoztunk: „Láttak-e egy kecskét kóborolni?” Láttak itt is, láttak ott is, csak mi nem láttuk Borit sehol sem. Végre egy asszony útba igazított bennünket. Valóban a faluszéli házban ráakadtunk Borira. Igen ám, de a te Borid nem akart velünk haza jönni. Én húztam, a szomszédlány tolta, akit mellékesen lebogyózott Bori, és nagy keservesen haza értünk. Amikor az udvart megláttam, elfogott a sírhatnék. A malacok az udvarban turkálták ám a földet. Borit becsuktam, a malacokkal meg zavarócskáztunk, de végül is dührivalgás közepette rájuk csuktam az ólajtót. A pulykákkal nem volt bajom, de a kutyátokat, amikor etetni akartam, gonoszságból, vagy kutyatulajdonságból körbe futotta a lábam, és úgy hanyatt rántott, hogy a földre került az eledele. Őt nem zavarta, de én ekkor már sírva mentem be a házba.
Csak azt nem értem, mit szeretsz ezeken az állatokon?!
Valójában a szükség törvényt bont, de megmondani nem tudom, miért szeretem az állatokat. Szeretem, mert szeretem.
Ma már nincsenek jószágaim, és nagyon hiányzik, még a Bori keresztnevű kecském is, talán nem is véletlenül. hiszen nincsenek véletlenek.
A kínai horoszkóp szerint én sárkány vagyok, és a kecske éve nekem sok jót hoz.
Úgy látszik nem hiába küzdöttem Borival.
Szó szerint idézek a horoszkópból.
„A Kecske éve új kolléga, új közösség belépésével kezdődik. A Sárkány jól nézze meg, hogy kinek szavaz bizalmat! Nyáron valaki segítséget kér a Sárkánytól. Ha megfelelően reagál, akkor ősszel érvényesül a „jó tett helyébe jót várj” elve. És az év vége eszméletlen népszerűséget hoz neki.
Ami engem illet, remélem, pozitív értelemben történik az |
|
|
- június 22 2015 07:00:46
Kedves Radmila!
Nagyon köszönöm ezt a reggeli olvasást, kaptam teljes kikapcsolódást. Igen jól éreztem magam a gyermekkori emlékeid között, mert nekem is hasonlóak vannak, csak már nem emlékszem mindenre. A kecskére igen, nekünk is volt Piri nevű, de a tejét utáltam, a kis-kecskékkel viszont együtt ugráltam. A bakkecskéhez nekem kellett vinni egy spárgán, végig a falun húzott maga után 10 évesen.
Libánk nem volt, attól féltünk, kacsa viszont sok.
A Kínai Horoszkóp szerint kutya vagyok, szeretem is a kutyákat, de sajátom nincs, nem tartok. Viszont a húgoméknak sok van.
Szeretettel gratulálok: Viola   |
- július 04 2015 19:23:15
Drága Viola!
Gyermekkorunk hasonlósága azt hiszem sokunkra érvényes, és rengeteg emlékem van, amit nem is tudok megosztani a fiatalokkal, mert el sem tudják képzelni, mi az a sárpuska, a meleg nyári eső, ami élményt jelentett. Az árokban ugráltunk, s.t.b.
Szeretettel és köszönettel: Radmila |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
