Napkorong

Rad,ila Markovity: Dudás Tamás, meg az út

Nagyot ugrok most az időben. Az ötven éves kisérettségi találkozón, már sajnos kevesen jöttünk össze. Ki külföldön él még, de a legtöbben elhunytak. Szinte hihetetlen. Az ember lélekben fiatal, vagy legalább is fiatalos marad, csak a teste , a teste az vagy pillanatok alatt lerobban, vagy lassan de biztosan elhervad.
Mi, akik összejöttünk a találkozóra, már osztályfőnöki órát sem tarthattunk, mert nem él már rég óta az oszi. Csak úgy összejöttünk este, egyikünk mondott pár szót, majd beszélgettünk,
vacsoráztunk. A zenész látta, hogy idős “ diákok” ülnek az asztal körül, és mind valami szomorú, csöpögős nótákat énekelt. Megelégeltem, Odamentem hozzá.
- Nézze uram, igaz, hogy nem mondtuk meg előre, hogy mit játsszon nekünk a nyenyeréjén, de ha jól látja, mindenki élő ember, aki az asztalnál ül. Nem temetés ez, hanem osztálytalálkozó, ahol jól szeretnénk érezni magunkat csárdás és tánczene mellett.
- Jó – válaszolta. Hogy mit gondolt magában, az az ő dolga.
Ezek után táncoltunk, nevetgéltünk. A szünetben meséltünk ki erről, ki arról. Dudás Tomi, aki mindig sokbeszédű volt, igazán megnevettetett bennünket.
- Tudjátok gyerekek, - kezdte el Tomi a történetét. Jóval fiatalabb voltam, meg akkor még csak motorom volt. Udvaroltam egy vidéki lánynak. Persze motorral mentem el hozzá. Elmentünk a bálba. Hazakísértem, és elindultam haza felé. Azt hozzá kell tennem, hogy a bálban iszogattam a bort jobban mint kellett volna. Hajtok én az úton, meregetem a szemeimet, de akár hogy is nézem, két utat látok magam előtt. No, gondoltam magamban megoldom én a keleti kérdést. Leállítottam a motort, és bekötöttem az egyik szemem, gondolván, így majd egy szemmel egy utat látok, de a két út csak megmaradt. Magam sem tudom hogyan értem haza.