Napkorong

Radmila Markovity: Vajdasági Pedagógiai Intézet

Kiírták a pályázatot a Vajdasági Pedagógiai Intézetben a magyar nyelv tanügyi tanácsosának megüresedett munkahelyére. Felkért az onnan nyugdíjba vonuló tanácsos, hogy pályázzam meg ezt a munkahelyet. Nem sokat gondolkodtam rajta, mert politikai pályán voltam, ami nekem egy cseppet sem tetszett. Vissza a szakmába, mondom én magamnak.
Beadtam a pályázatra a kérvényemet, és nagy örömömre engem vettek fel. Igen ám, de nem léphettem mindjárt munkába, mert fellebbezett az egyik pályázó. A fellebbezés alapját a nevem képezte. Megindokolta, hogy szerb nem lehet a magyar nyelv tanácsosa. Hiába mutatták meg neki a hiteles képesítési adataimat, nem hitt senkinek. Egy hónap eltelte után megerősítették az elsődleges határozatukat, és elkezdhettem dolgozni.
Az elődöm sajnos minden anyagot elvitt magával, semmit sem hagyott meg abból, amin előzőleg dolgozott.
Rögtön a mélyvízbe dobtak, ugyanis a tanterveket kellett módosítani. Ami igaz, az igaz, az előző tanterv tele volt mindenféle nemzetek és nemzeti kisebbségek alkotásaival, ami ellen tiltakozott mindenki. Ugyanis az anyanyelvi alkotásokra nem maradt elég hely a tantervben.
Elmentem Bori Imre egyetemi tanárhoz, akadémikushoz, és felkértem, hogy segítsen elkészíteni a tantervi javaslatot. Azt is elmondtam, hogy sajnos anyagi javakat a segítségért nem tudok biztosítani, de úgy vélem, hogy a buta ember hiszi azt magáról, hogy egyedül is meg tud mindent csinálni.
- Nem lesz ebből Radmilának semmi baja sem? – kérdezte Bori tanár úr.
- Nem. Mért lenne?
- Az elődjének mi az egyetemről felajánlottuk a segítségünket, és visszautasította.
- Én erről sajnos nem tehetek, de szeretném, ha minőséges tantervet készítenénk.
- Nagyon szívesen segítünk mindenben. Én majd beszélek a kollegáimmal, és mindegyik a maga
szakterületéről készítsen egy ajánlatot.
Örültem, és merem állítani, hogy közös erővel sokkal jobb tanterveket állítottunk össze, mint amilyenek az előzőek voltak.
Nem csak az egyetemmel, de a tankönyvkiadóval is szépen együtt tudtunk működni, ahol akkor Pastyik Ilona volt a magyar tankönyvekkel megbízva.
Dolgoztam éjjel, nappal, mert nem csak az anyanyelvre kellett a tanterveket módosítani, hanem a környezet nyelvre és az anyanyelv ápolására is. Csak az általános iskolára 24 tantervet kellet elkészíteni, azután a gimnáziumokra 16-ot, a négyéves iskolákra ugyanennyit, a három évesekre ugyanennyit, a két évesekre kevesebbet, meg a tanfolyamosoknak is.
Ilyen zűrzavar közepette bejött hozzám az irodába az általános iskolákkal megbízott igazgatóm.
Minden bevezető nélkül elkezdte mondani a magáét.
- Radmila, tizenkét órára az asztalomon legyen ez, ez, meg ez, mert továbbítani kell a Vajdasági Képviselő Testület ülésére.
Rögtön tudtam, hogy amit kér tőlem, az lehetetlenség. Először is az anyagot be kell gyűjtenem a többi pedagógiai intézetektől, abból meg hat van. Összegezni az anyagot, majd analizálni, és ajánlatot tenni. Ha varázspálcám lett volna, akkor sem lehettem volna kész délre. Ezért végeztem a dolgomat, viszont a parancsba adott feladathoz hozzá sem nyúltam. Tíz óra körül lehetett, amikor megjelent megint Jakov az irodában.
- Hogy halad Radmila az anyaggal? Készen lesz délre?
- Milyen anyaggal?
- Hát amivel ma reggel megbíztam!
- Engem? Állítom nem mondott maga nekem semmit. Tudja Jakov, én olyan vagyok, mint Surda. Reggel míg nem iszom meg a kávémat, a lelkem is alszik. Nem emlékszem semmire.
- Viccel? – kérdezte Jakov.
- Nem én! Nézze, amit kér tőlem, azt legalább egy héttel ezelőtt közöltök Önnel. Ha nem, akkor miért nem mondta meg nekik, hogy lehetetlent kérnek. Jakov könnyen beszél, egy maréknyi ruszin él Vajdaságban, de nekem az összes Pedagógiai Intézettől el kell kérni az anyagot. Itt az irodában soha sem leszek kész. Telefon csörög, feleket kell fogadni, de ha hazaenged dolgozni, akkor a negyedik nap tizenkét órájában az asztalán lesz a kért kimutatás. Így is éjjel nappal dolgoznom kell rajta.
- Menjen haza, de gyorsan, hogy ne is lássam!
- Ettől a naptól kezdve Jakov és közöttem nagyon szép kollegiális kapcsolat alakult ki. Ő volt az, aki harcolt értem, hogy ne maradjak munka nélkül, amikor feloszlatták a z intézeteket, és minisztériumot alakítottak belgrádi központtal. Tudását mindig is elismertem, rátermettségét. Közös munkáink során soha sem volt közöttünk konfliktus.