Napkorong

Radmila Marković
Segítenek nekem?

(Igaz történet alapján)

Valahol, valamiért az igazságot hogyan osztották el, azt mi nem tudjuk felfogni, csak elszörnyedni, amikor szembesülünk az ember-állat tetteivel.
Valahonnan, egy alkoholista anya, aki sokgyerekes anyának számít, megérkezett egy faluba, ahol nagyon gyorsan talált magának hasonló életmódot folytatott férfit, akiről mellékesen az egész falu tudta, hogy testvérével állandóan ministrált gyerekkorában a templomban.
Azonban az idő múltával, úgy látszik a templomi áhítat is elszállt a lelkükből.
Az alkoholista anyuka, összeállt a valamikori rendes gyerekből lett férfival. Odaköltözött hozzájuk a gyerekeivel. Volt közöttük egy kislány is, aki az idén kezdett első osztályba járni.
Az iskolában a kislány visszahúzódott, csöndes volt a szünetben is. Mosolyt nem lehetett látni az arcán.
Egy alkalommal, amikor a tanító néni bement az osztályba, és mosolyogva üdvözölte a tanulóit, megakadt a szeme a szóban forgó kislányon. Az arca tele volt ütlegelés helyével, bedagadva, kicsi szemei kisírva.
Odament hozzá, megsimogatta a haját, megfogta a kezét, és rákérdezett:
- Mi történt veled drága gyerekem?
A kislány lesütötte a szemét, lehajtotta a fejét, és elkezdtek potyogni a könnyei.
- Megmondod nekem, ki bántott?
- Szégyellem magam, és nem szabad semmit sem elmondani.
Gyerekek, fordult a tanító néni az osztályhoz, vegyétek elő a füzeteteket, és másoljátok be a könyv 10. oldaláról az egy szótagos szavakat. Megígéritek, hogy csendben lesztek?
Az osztályt kórusban felelt: megígérjük.
A tanító néni a kislánnyal elmentek az igazgatónőhöz, aki mosolygós jóindulatú asszony.
Amikor meglátta, hogy néz ki a kislány, elszörnyedt, és kedvesen elmagyarázta neki, ha elmeséli mi történt vele, ígéri segíteni fog.
A kislány hitetlenül nézett hol a tanító nénire, hol az igazgató nőre, de végül is kitört belőle a zokogás. Amikor sikerült őt egy kicsit megnyugtatni, megszólalt.
Már nagyon rég óta a mostohája a testvérével megerőszakolják őt. Igyekezik védekezni, de a mostoha nagymama, az anyuka ütik, verik, lefogják, és arra is kényszerítik, hogy vegye a szájába… Ismét zokogott a kislány.
- Nem akarok oda menni többé (nem haza). Segítenek nekem?
- Igen, - válaszolta az igazgatónő – mégpedig rögtön.
- Hívta a községi szociális szakszolgálatot. Jött velük egy pszichológus is, még beszélgettek a kislánnyal, és egyöntetű határozat született: a gyerek egy percet sem tölthet azokkal az emberekkel.
Értesítették a rendőrséget is. Persze a nekik járó börtönbüntetés nem maradt el.
A kislánynak még aznap találtak nevelőszülőt.
Mielőtt elindult volna a nevelőszülővel, félénken megszólalt: „Nem lehetne elvinni a két éves kistestvérét is, mert őt is bántják.”
Nyugodjál meg, minden jóra fog fordulni.
A gyerek a nevelőszülőnél van, ahol legalább nem ütik-verik, és nem erőszakolják meg.

Hozzászólások

gyongyszem555 - augusztus 19 2015 18:57:38
Drága Milám!

Én Marthina Cole több regényét olvastam ebben a témában, mely rettenetes erővel hatott rám. A felnőttek tette, cselekedete a gyermekek ellen. Mit ne mondjak olyan ideges, feszült lettem ezen regények olvasása után, hogy alig tudtam uralkodni magamon. Annyira megviselt lelkileg, érzelmileg, hogy el sem tudom mondani. Most így vagyok igaz történeted olvasása után is. Egyszerűen olyan indulat kerít a hatalmába - a gonosz, erőszakoskodó felnőttek iránt, akik ártatlan gyerekeket bántanak, rontanak meg, erőszakos cselekedetek sorozatát követik el szerencsétlen áldozataikon, fajtalanságra kényszerítik őket -, hogy ha tehetném ugyanígy megkínoztatnám ezeket a felnőtteket - pedig nem vagyok szadista -és a kínok után szemrebbenés nélkül fejbe tudnám lövetni őket.

Mindig nagyon megviselnek azok az események, történések, amelyben az erőszak játszik főszerepet. Kegyetlen emberi sorsot vetettél papírra drága Barátnőm, ugyanakkor figyelmes, jóságos pedagógusokat mutattál be. Igen, ilyen a remek pedagógus, aki mindenre odafigyel, komolyan veszi a munkáját, a gondjaira bízott nebulók sorsát nyomon követi...

Szeretettel olvastalak és gratulálok!

farkas viola - augusztus 23 2015 04:07:36
Drága Radmila!
Elborzadva olvastam írásod és nehéz visszatartani dühömet. Visszaemlékszem, hogy engem is kerülgettek a "cukros bácsik", a családban is, szerencsére nem történt baj, de ez állandó probléma volt, sokszor menekülnöm kellett. Meg is van a véleményem az ilyen emberekről. Ismertem egy nagy családot, szegények voltak és 5-6 lányuk volt: az apa mindegyiket használta!
Szeretettel: Viola