Egy kedves kis történetet mesélek el apukámról, aki kerekes székben élte utolsó tizenöt esztendejét mindkét láb amputációja miatt. Teszem ezt olyan apropóból, hogy általános vélemény, hogy aki testi fogyatékos, vagy beteg, az az ember gonosszá válik, utálja egészséges embertársait. Én nem így látom - saját tapasztalataimból kiindulva - apukám eklatáns példa erre. Ő nem veszítette el a humorérzékét, nem utált senkit, nem lett gonosz, pedig egyetlen lába sem maradt.
Történt egyszer, hogy kitalálta, hogy jön velünk vásárolni a közértbe, de ne autóval menjünk, hanem gyalog, mert ő a kerekes székkel akar közeledni melletünk. Beleegyeztünk a lányommal, és elindultunk vásárolni a közeli boltba. A bolt mellett volt egy kis zsákutca, melynek jelentősége lesz a végkifejletnél.
Amíg a lányommal vásároltunk Ő addig kinn "parkolt" a bolt előtt, ott várakozott ránk. Máskor is így volt ez. Elég sokan voltak az üzletben, egy kicsit később mentünk ki a szokásosnál és akkor ért bennünket a döbbenet:
- Kislányom, hol a nagyapád? A mindenit, hát hová lett? - kérdezgettük az embereket nem látta senki...
- Anyucikám, ne aggódj már annyira, itt kell lennie a közelben, hiszen a kerekes székkel a kézzel hajtásúval nem tud elmenni messzire, gondolkodj már anyu, hiszen mnem száguld 6o km/ órás sebességgel. - nyugtatgatott a lányom.
Ez igaz, gondoltam, de akkor hova a frászba tűnt! Gontoltam egyet, nem lehet máshol csak a zsákutcában, amely a bolt mellett volt. Lerongyolok odáig, hát látom a drága édesapámat, vigyorogva kerekezik vissza oda hozzánk! Megnyugodtam, de közben megdorgáltam egy kicsit:
- Apu, a jó isten áldjon meg, hogy a francban voltál, a frászt hozod rám - ránk -, már azt hittem, hogy elraboltak.- mondtam neki most már én is mosolyogva és két puszit nyomtam az orcájára.
- Ó, kislányom ne hülyülj meg, hát hogy raboltak volna el, nézzél már rám! Kinek kell(lene) egy lábnélküli nyomorék?- és mosolygott, de nekem könnyek gyűltek a szemembe. El kellett, hogy forduljak, hogy ne lássa a könnyeimet...
- Tudod, kislányom, nagyon kellett pisilnem és ti olyan rohadt sokára jöttetek ki a boltból, valamit tennem kellett, erre volt alkalmas ez a zsákutca, itt nem látott senki...mondta megszeppenve mint egy ártatlan kisgyerek, akit az anyukája megfedd, mert rossz volt. Azonnal megsajnáltam Őt...megbántam, hogy ráripakodtam...
Indultunk hazafelé, de útközben egy hangulatjavító hivatal előtt vezetett az útunk, ahol kötelező volt megállnunk...
- Kislányom! ugorj be légy szíves a Hívatalba a nagy ijedtségedre való tekintettel, vegyél nekem légyszíves egy "hosszúlépést", mert igencsak megszomjaztam az izgalmadban - és elnevettük magunkat...
Miután megitta a fröccsöt elindultunk haza felé és Ő rázendített halkan, a kedvenc nótájára..."hétpettyes katica bogárka" anyukámat Katicának hívják...
szomorufuz - augusztus 22 2015 19:59:52
Évike Drága!
Visszatérek - még és még. Szeretettel - öleléssel Szfűz
gyongyszem555 - augusztus 22 2015 20:43:05
Köszönöm szépen drága Margitkám, hogy olvastál, várni foglak...
Sok szeretettel ölellek: Évi.
farkas viola - augusztus 23 2015 03:02:17
Drága Évi!
Elrévülten és meghatódva olvastam írásod. Milyen életek vannak? És viselni kell!
Szeretettel: Viola
gyongyszem555 - augusztus 23 2015 06:26:12
Igen drága Violám! Nem mindig habos torta volt az életünk, de végeztük a dolgunkat a párommal, és nagy szeretetben éltünk. Mert amikor még csak az egyik lábát amputálták apukámnak, akkor magunkhoz vettük őket, mert anyu egyedül nem írta ápolni. De lassacskán leírom az életemet azt hiszem, és csupán csak azért teszem, hogy felhívjam az olvasóim figyelmét, hogy így is lehet élni! És ami fontos, a gondokat meg kell oldani, akinek segítségre van szüksége, annak segíteni kell, ha a szívünk szakad ketté, akkor is! Apám halála után következett anyunak az ápolása, mely szintén nem kis feladat volt. De tettük szívesen és szeretettel úgy, hogy közben megmaradt a házasságunk, immár 43 éve...nem minden szerelem bír ki ilyen sorscsapásokat, ezt meg tudom a környezetemből...De mivel tudom, hogy vannak még sokan akik küzdenek ilyen és hasonló problémákkal, azért nem publikáltam eddig, mert nekem ez természet, hogy meg kellett oldani és nincs is ezzel semmi baj...szerintem.
Köszönöm szépen, hogy olvastál.
Szeretettel: Évi.
Radmila - augusztus 27 2015 21:40:16
Drága Évikém!
meghatóan szép az elbeszélésed. A kölcsönös szeretet és tisztelet árad belőle.
Kukkantsál be a Tollal. hu lapba, és ott meglátod, egy fiatal fiú törekvéseit, aki ismerteti a gyerekekkel a mozgássérültek életét.
szeretettel olvastalak: Mara
gyongyszem555 - augusztus 28 2015 07:39:10
Marám drága, köszönöm szépen, hogy olvastál, feltétlenül be fogok nézni a Tollal.hu.-ra úgyis rég' jártam már ott.
Szfűz
