Napkorong

Radmila Marković

Kabát, nadrág, cipő, ruha

Jött a tél, mind hidegebb lett, az én fiam kezdett panaszkodni, hogy fázik a lába, vegyek neki csizmát.
- Mit képzelsz kisfiam? Tavaly vettem bőrcsizmát, semmi baja sincsen, húzd fel azt.
- Anyu, nem tehetem, mert kicsi a lábamra.
- Na, nehogy már elhitesd velem, hogy tavaly óta annyit nőt a lábad. Kényelmes volt a csizmád, csak tessék hordani!
Az én fiam aznap is vékony félcipőben ment az iskolába. Mikor hazaértünk mindketten, leültettem az előszobában, elővettem a csizmákat.
- Emeld fel a lábad! – mondtam erélyesen.
- Lóri felemelte a lábát. Volt mit látnom! A lába majd két centiméterrel hosszabb volt a csizma talpától, ugyan is a gyerek talpát a cipő talpához igazítottam.
- Igazad van kisfiam, venni kell csizmát.
- Látod anyu, sose akarsz hinni nekem! – mondta elégedett vigyorral az arcán.
Volt azonban egy kis probléma. A csizma mellé nadrágot is kellett venni, meg kabátot is. A tavalyi téli nadrágja úgy nézett ki rajta, mintha lavórban mérte volna a hosszát a szabó, a kabát ujja pedig szűk is volt, meg alig ért alsó fél karjáig.
Kaptam kölcsön Milán barátomtól pénzt, hogy vegyek a gyereknek ami kell. Többet adtak, mint amit szükségesnek véltem, és elmentünk Újvidékre a téli vásárba. Ne mondjam, amint beértünk, orrcsiklandozó illatok terjengtek a levegőben. A kiállítási csarnok előtt bódékat állítottak fel, ahol sütötték a kolbászt, csevapot, plyeszkavicát, lángost, húsokat rostélyon.
- Anyu, van annyi pénzed, hogy vegyél nekem meg Gócikának ennivalót? Nagyon éhes vagyok!
- Van. Itt a pénz, vegyetek magatoknak, amit szeretnétek enni.
Nagy boldogan mentek a gyerekeim, vettek maguknak sültkolbászt, és örömmel majszolták.
Bementünk a kiállításcsarnokba. Volt ott minden, és jóval olcsóbban, mint az üzletekben.
Vettünk Gócikámnak egy szép ruhát, Lórinak a cipőt, nadrágot, kabátot. Én halálra fáradtam mire mindezt megvettük, mert meg kellett nézegetni mindent. Különben sem szeretek vásárolni, de most menni kellett. Végre, elindultunk hazafelé. Mikor kiértünk a csarnokból, az én fiam kicsit félve megszólalt.
- Anyu, mennyi pénzed maradt?
- Éhes vagy? – kérdeztem.
- Igen.
- Te Gócikám?
- Én kibirom hazáig.
A kislányom mindig szerényebb volt, meg az is maradt, mint a fiam. Mindkettőjük kezébe nyomtam a pénzt, és mondtam, hogy egyenek, mert odahaza nincs főtt étel. Most plyeszkavicát vettek, és élvezet volt nézni őket amilyen jóízűen ették.
Én is elégedett voltam. Barátaimnak is megmutattuk mit vásároltunk. Három vagy négy hónap alatt visszafizettem a kölcsön kapott pénzt, és vígan átvészeltük a telet.
Ma is hálával gondolok rájuk, hiszen nekünk sokat jelentett a segítség, amit nem egyszer kaptam tőlük
Egy év múlva
Hetedik osztályos lett a fiam, amit előző évben vettem neki, azt mindet kinőtte. Újból venni kell kabátot, nadrágot, cipőt, alsóneműt.
- Eredj el kisfiam az apádhoz, és kérdezd meg tőle, hogy hajlandó-e megvenni neked a kabátot, én meg megveszem a cipőt, meg a nadrágot, meg ami még kell.
Elment a gyerek az apjához, és boldogan tért vissza azzal, hogy a tata beleegyezett az ajánlatomba. Gyerektartást nem fizetett már rég óta, úgy gondoltam egy kicsit belesegíthet a költségekbe.
Fogtam a gyereket, elmentünk az üzletbe. Megvettük, amit elterveztünk, és elmondtuk az üzletvezetőnek, majd a kabátot az apu fizeti ki. Minden további nélkül elkaptuk a kabátot is.
Telt-múlt az idő. Egy nap amint az iskolából haza igyekeztem, az üzletből kijött az üzletvezető, és megállított.
- Ne haragudjon tanárnő, de a volt férje azt mondta, hogy aki elvitte a kabátot, az fizesse is ki. Mit csináljak? Semmit sem tehettem.
-. Tud várni elsejéig? Akkor kifizetem a kabátot.
- Tudok várni. Nagyon sajnálom.
- Én kérek elnézést, amiért így alakult a dolog, bár gondolhattam volna.
Elsején kifizettem az adósságot.

Hozzászólások

gyongyszem555 - szeptember 07 2015 15:29:21
Szomorú élethelyzetet tártál olvasóid elé kedves Marám, és biztos vagyok abban, hogy sok ilyen "gyönyörű" édesapa létezik a Földön.De azt is tudom, hogy Téged kárpótolt mindenért gyermekeid mosolya, boldogsága amikor megkapták az új ruhákat, az ennivaló pedig hab volt a tortán. És tudod azt is gondolom, hogy a sok elkényeztetett gyerek - mert a szülei gazdagok, milliomosok - soha nem tudják értékelni azt, amit kapnak. A szegénység nem szégyen, de nagyon kellemetlen tud lenni. De én hiszem azt, hogy aki szegénységben nő fel, sokkal jobb emberré válik, és értékelni tud mindent amiért megdolgozik, vagy ajándékba kap.

Prózádat olvasva, eszembe jutott Mark Twain Koldus és királyfi c. regénye - melyet nagyon sokszor megnéztem filmen is -, én úgy gondolom, hogy a gazdagoknak szerepet kellene cserélni egy kis időre, hogy megtudják, hogy milyen a szegénység...

Szeretettel olvastalak és gratulálok!
Ölellek: Évi

Radmila - szeptember 17 2015 12:50:04
Drága Évikém!
Igazad van, ha mindenkinek olyan áldott jó gyerekei lennének, mint az enyémek, ez a világ sokkal szebb lenne.
A tradíció folytatódik. Gyerekeiket szeretik, taníttatják nehéz körülmények között.

Köszönöm szép szavaidat.

Szeretettel ölellek: Mara

farkas viola - szeptember 28 2015 21:14:00
Drága Radmila!
Mélyen elszomorított írásod, ezeket átélni nem lehetett könnyű. Férfiak, apák? Nem érdemlik meg ezt a nevet. Sajnos, nekem a nőkről van rossz véleményem, akik kihasználják a férfit, aztán kilökik! A fiamra gondoltam, mely egy élettragédia.
Szeretettel: Viola