Napkorong

Nem baj az, csak valld be!
Írtózatos hangerővel csörög a mobilom, valahol, azt hiszed, tudom, hogy hol van, mindig elhagyom, hiszen az enyém még nem olyan közepes nagyságú mint az okos telefonok, hanem még az a régi Samsung gyártmányú felhajtható tetejű kis miniatűr telefon, mindig kicsúszik a kezemből, a zsebemből, és akkor nem találom.
De szerencsére mindig hív valaki, és irtózatos sebességgel - már amennyire a ropogós ízületek engedik -vágtázok a hang irányába az erkélytől a szoba túlsó végébe, csak amikor be kellett csúsznom a franciaágyam alá - persze, hogy nem fértem be, nincs is hézag a szőnyeg és az ágy alja között - variálnom kellett a tornamutatvány ügyéből kifolyólag. Már amikor majdnem elértem a kis hülyét, olyan Magyar Zoltán féle lólengést eszközölve - na hiszen, láttatok volna -, a kis nyomorult arrébb csúszott, nekem is azt kellett tennem. Na de megküzdöttem a kis bitanggal úgy sassperkábé tizenöt perc alatt, szerencsére a telefonáló kitartó volt. Végre felnyitottam a tetejét, és örömmel konstatáltam a tényt, hogy régi barátom a fűzfapoéta Karcsika az. Örültem neki, persze, hogy örültem, alapvetően szeretem Őt, rég találkoztunk, éppen ezért széles mosollyal az orcámon bele szóltam volna a telefonba, ha szóhoz jutottam volna. Kb. egy méterre kellett tartanom a fülemtől a telcsit, úgy üvöltött:
- Hol a keserves istenben voltál Évi, az ég szakadjon Rád, hát ennyit ér a barátságunk? Már egy hete hívlak, és nem vagy képes felvenni a telefonodat? Most mi van? Haragszol rám? Utálsz? És akkor mi a francért nem vetted fel azonnal a telefonodat, na miért mondd, amig intelligens úriember vagyok! Hogy a franc essen beléd! - így, ilyen intelligensen, kedvesen üdvözölt Karcsikám.
Mit ne mondjak egyből lefagyott arcomról a mosoly, meg is sértődtem rá cefetül és elfongolkodtam. Nem volt ez a fickó ennyire hülye, intelligenciátlan barom. Na de türtőztettem magam, nem süllyedtem az ő jelenlegi szintjére, kedvesen, bájosan, mint ahogy általában szoktam kommunikálni beleszóltam a telefonba:
- Szervusz Karcsikám, neked is szép jó napot kívánok! Köszönöm szépen jól vagyok, örülök a hangodnak legalább annyira, mint Te az enyémnek! - tudtam, hogy elszégyelli magát, mert alapvetően intelligens.
- Ne haragudj, de már olyan ideges vagyok, mert nem tudok összehozni egy rohadt tetves négy versszakos verset, segítened kellene, illetve a segítségedet szeretném kérni. Átugorhatok Hozzád? Segíts, mert az életem függ tőle! - mondta keserves hangon.
- Ejha, Karcsi, mibe keveredtél, az életed? Akkor rohanj, nem szeretném ha meghalnál! - mondtam neki, de azért nem aggódtam nagyon, mert ismerem Kareszt, szereti túldramatizálni az eseményeket, főleg amik vele történnek.
Pillanatok alatt meg is érkezik, helyet foglal a gépem előtt és keres, kutat ész nélkül. Magába dönti a maradék kávémat - speciel ebben a pillanatban akartam meginni -, rágyújt egy cigarettára itt benn a szobában - melyet tudja nagyon jól, hogy utálok és nem tűröm -, de most valahogyan nincs kedvem rászólni, mert látom, hogy nagyon dolgozik. Szakad róla a víz, satíroz, radíroz, szótagot számol, kitörli a sort, újraírja, tititázik, rímeket keres...Közelebb lépek hozzá, hátha segíthetek, látom, hogy a rímszótárban keresgél, vörösödik a feje, egyre izgatottabb, egyelőre csak figyelek. Figyelek, mert nem akar velem szemkontaktusba keveredni, hogy miért, a fene tudja, na de majd feladja a harcot...Nem bírom tovább, megkockáztatom, szólok hozzá:
- Karcsikám, a segítségemet kérted, miért nem nézel a szemembe és mondod el, hogy mi a probléma, és mi ez az élet-halál harc amit vívsz a rímszótárral.Meséld el nekem, miről akarsz verset írni, mi a téma, a mondanivaló? - kérdezem tőle halkan, mert már látom, hogy lassacskán az őrület határára sodródik.
- Miről, miről, hát mit tudom én? Mindig ezzel a hülyeséggel jössz nekem, nem mindegy az neked? - és számol, számolja az ujján a szótagokat.
- Ugyan nekem mindegy Karcsi, de tudni szoktam mielőtt verset írok, hogy mi lesz a mondanivalóm.
- Hát a semmiről, a semmiről akarok írni, tudod? Ugyanis jelentkeztem egy pályázatra, ezt a művemet be kell küldenem ha törik, ha szakad, érted már? Nem látok értelmet a tekintetedben, hogyan is érthetnéd ezt Te? - mondja szarkasztikusan degradálva engem, de még most lepereg rólam. Aztán feladja. Kirohan a fürdőszobába, lezuhanyozza a fejét és visszaballag visszavéve a kezdeti lendületből.
- Írd már meg helyettem légy szíves, Te olyan jól tudsz a semmiről is írni, négy rohadt nyomorult versszak kellene...- mondja és lehuppan a kanapéra, tölt magának egy kis teát, látom keresi hozzá a rumot, de sajnos azzal én nem élek.
- Na jól van Karesz, régi barátságunkra való tekintettel megkönyörülök rajtad - és helyet foglalok a monitor előtt. Pillanatok alatt megírom neki a semmiről szóló versemet cafrangok nélkül, érthetően, magyarul semmiféle segédeszközt -rímszótár, ugyan már? -nem alkalmazva. Ő közben magába dönti az összes teámat, nem szólok rá, hiszen én intelligens vagyok. Kinyomtatom neki a versét, és a kezébe nyomom:
- Tessék Karcsika, itt a pályázati anyagod, benyújthatod!
Nézi, olvassa, húzgálja a száját, a szemöldökét - ez már nagyon nem tetszik nekem, de még tolerálom - és flegmán átnézve a fejem felett megjegyzi:
- Itt a második versszaknál érzek egy kis döccenést, ez a rímpár nem stimmel valahogy nekem, az utolsó versszakot pedig én átírnám, mert nem jó a tititá! - és ebben a pillanatban egymásra talál a tekintetünk:
- Na ide figyelj Karcsi! Húzzál innen addig amig a fejedbe nem húzom a monitort és nem akasztom a nyakadba a billentyűzetet! - mondtam neki tettetett dühvel, de közben nagy-nagy sajnálattal a lelkemben. Szegény Karcsikám, azért sajnálom Őt, mert olyan feladatra vállalkozott, amit soha a büdös életbe nem tud elvégezni.
- Na jól van, köszönöm, elfogadom, ha döccen egy kicsit hadd döccenjen, nem baj, értékelem a segítségedet, de azért tudd, hogy én jobbat írtam volna! - és köszönés nélkül elviharzott.
Elgondolkodtam. Igen, Karcsikám jobbat írtál volna, ha tudtál volna. Nem szégyen az, ha valaki nem tud írni, csak legalább vallja be!