Napkorong

Margitka gyengélkedett- nagyon gyengélkedett - aznap reggel, mintha a mellkasára ráköltözött volna az egész világ. Igen, úgy érezte, hogy ott ül a billentyűin az összes tenger és óceán, az erek közé férkőztek a hegyek, teljes súlyukkal ránehezedve. Gyötrődött, forró könnyek hullottak végig még mindig szép arcán. Még csak hatvan éves, reménykedett, hogy van még idő, igaz, hogy a szíve rossz, de hátha...hátha a sors megkegyelmez még neki.
Egy pillanatra talán nagy fájdalmában az eszméletét is elveszítette, de ötéves unokájának csicsergő hangja visszahozta egy pillanatra a valóságba.
A kislány szokásához híven odabújt nagymamája mellé, átölelte a nyakát, puszit nyomott az orcájára és megszólalt:
- Ugye nagyi ma is mesélsz nekem, tudod, mielőtt elindulok az oviba...kérlelte Renáta a nagymamát.
Margitka már mondani akarta, hogy nem kicsim, ma nem mesélek neked, majd délután, ha haza érsz az oviból, mert a mami most nagyon nem jól érzi magát, de ahogy belenézett a gyermek könyörgő, tiszta, várakozó tekintetébe, erőt vett magán, rettenetes nagy erőt és mesélni kezdett volna, de könnyek szöktek a szemébe...
A kislány kiszaladt az anyukájához, aki éppen a reggelit készítette a gyermeke számára, és azt mondta:
- Anyuci gyere, a mami sír, és nem mesél nekem. Miért sír a mami? - kérdezte a kislány és értelmes tekintetével édesanyja válaszára várt.
- Nem tudom kicsim, de mindjárt megnézem - és félretéve a megkezdett szendvicset, berohant az anyjához. Tudta, hogy szívproblémái vannak, tudta, hogy minden időjárás-változás meggyötri az anyukáját, de nem gondolta, hogy ekkora a baj.
Mire beért a szobába, Margitka összeszedte magát, letörölte az utolsó könnycseppeket is, valami mosolyfélét erőltetett arcára, és Renáta felé nyújtotta a kezét:
- Gyere kicsi szívem, már meg is van a mesém, a ma reggeli, csak kicsit gondolkodnom kellett rajta, de már itt van a fejemben és arra vár, hogy kibontakozzon.
A kislány megnyugodott, hogy mégsem marad el a szokásos reggeli nagyi-mese az óvodába indulás előtt.
A lánya konstatálta anyukája állapotát, és nagyon nem tetszett neki, amit látott, de a gyerek előtt nem kérdezett semmit, nem akarta megijeszteni, hiszen egy ötéves gyermek még semmit nem értene belőle...
- Egyszer volt, hol nem volt, még az óperenciás tengeren is túl, élt egy ötéves szőke kislány, aki nagyon szerette a meséket - pont olyan mint Te kicsim -, de ő a tündérek között élt, a mesebeli tündérországban - kezdte a mesét Margitka, de egyre jobban érezte a szorító fájdalmat a mellkasában. El-elcsuklott a hangja, már az egész földkerekség összes súlya a mellkasára nehezedett, levegő után kapkodott, de még annyi ereje maradt, hogy azt mondja a kislánynak, hogy menjen ki az anyukájához készüljön az oviba, majd délután befejezi a mesét.
Mivel Renáta szófogadó kislány volt, értetlenül állt ugyan a mami kérése előtt, de kicsit hisztizve mint egy ötéves, beletörődött a "sorsába"...
Szirénázó mentőautó vitte a nagyit a kardiológiára, nem tudta legyőzni, ledobálni a rengeteg súlyt a mellkasáról...
Délután Renáta apukája ment a gyerekért az oviba, és amikor beléptek a lakásba, a kislány szaladt a mamája szobájába, hogy meghallgassa a reggel félbeszakadt mesét, de látta, hogy a mami nincs sehol. Kicsi szívében érezte a bajt, tudatában gyökeret vert a félelem. Odaszaladt anyukájához és könnyek között megkérdezte:
- Anyuci, hol a mami? Ki fogja elmondani nekem a mesét, de hiszen megígérte, és amit ő megígért mindig be szokta tartani, most miért nem? Anyu mondd meg, hogy hol van! - és ütötte kicsi öklével az anyja kezét.
- Nézd, kislányom, a mami elment az angyalok közé, nem mesélhet Neked többé, de én, én befejezem azt a mesét, rendben?
- Nem, a mami tud a legjobban mesélni, Őt akarom! - és hangosan zokogott.
Az apja látva a felesége kínját, gyötrelmét, kézen fogta a lányát, megsimogatta a kis szőke fürtjeit és így szólt:
- Gyere kislányom, én fogom befejezni azt a mesét és te pedig fejezd be a sírást, rendben? A nagyi lát bennünket, ott van a fellegek között és már itt lakik a kis szívedben az enyémben és a szeretteiében.- mondta az apja letörölve könnyeit.
Renáta kicsit megnyugodott, ránézett az apjára és kérdezte:
- De Te tudod, hogy melyik volt az a mese, amit elkezdett a mami? Nem tudod, ugye, nem baj, én emlékszem rá, tudod, az óperenciás tengeren túl élt egy ugyanolyan ötéves szőke kislány, mint én, csak ő Tündérországban lakott...na, ugye most már eszedbe jutott, folytasd kérlek, úgy ahogy azt a mami folytatná!

Hozzászólások

gyongyszem555 - január 17 2016 08:27:26
Köszönöm szépen kedves Ica megtisztelő figyelmedet.

Tiberius - január 20 2016 11:31:48
Kedves Évi!
Vajon mit gondol egy gyerek mikor később metudja a valóságot ?
Szeretettel olvastalak
Tibor

gyongyszem555 - január 20 2016 11:51:49
Kedves Tibor!

Én úgy gondolom, hogy mivel még ötéves, elfogadja a szülei magyarázatát. Később, amikor már értelmesebb, nem is gondol vissza arra, hogy mit mondtak neki a szülei akkor éppen.Ahogy telnek az évek, egyre inkább megfogalmazódik benne a gondolat, hogy onnan nincs "visszatérés" nincs "kukucskálás" a mennyből, csak esetleg a képzeletében. Ha a gyerek rendkívüli fantáziával rendelkezik, egyre nagyobb - akár felnőtt - korában is el tudja képzelni a mennyek közül figyelő nagymamát.Én így gondolom, vagy nem jól gondolom?

Köszönöm szépen Tibor, hogy olvastál.
Szeretettel: Évi

farkas viola - február 13 2016 12:03:40
Drága Évi
Nagyon meghatódtam történeteden, gyönyörű írás.
Szeretettel gratulálok: Viola