Napkorong

I.
A pékinas beleköpött a lisztbe, nem fontolgatta, milyen búzamező, milyen malom, gyúrta, dagasztotta, aztán továbbadta. A település otthonrabjai ezalatt aludtak vagy virrasztottak számkivetve; éjszakai utasok suhantak erre-arra, ki-ki a vélt cél felé.
A pékinas gyúrt, dagasztott, aztán letelt a műszak. Mehetett haza. Nem messze lakott. Amint kilépett az üzemkapun, egy mentőautó vijjogott a szülészet felé. Sűrűsödő fájdalom parazsította az égboltot, fényleni kezdett a Nap tollruhája.
Albérletben lakott a pékinas, félőrült barátja már készítette a feketekávét. Omnia! Hiába volt állandóan benyugtatózva, egész éjszaka világított a lámpa, s ő levelet írt a falakat átszövő villanyzsinór-gyökérzetű fáknak. Nem tudta, mért teszi. Hétvége vagy ünnep, ki tudja már, a napok olyan egyformák.
Múltja azonban volt. Szinte csak az. Alkohol, öngyilkossági kísérletek, rossz tanulmányi eredmények, hiábavaló, hitetlen szerelmek. Abortált életének minden kicsi morzsáját ismerte, az évszámait éppúgy, mint a történelemét. Ismerte a mondást: Aki kardot veszt, azt kard veszejti el.
Gulyásleves vajaspogácsával – ezt készítette ebédre, míg a pékinas álmában keverte nyálát. Nem volt álmos, de a rend rend kell, hogy legyen, s ő Isten adta életritmusával nem akarta elveszejteni a nehezen bitorolt időt. Délután, ha tehetik, kimennek nagyszülei kertjébe jövőt teremni.
(Az író döntéskényszerben: Fontos lenne tudni, milyen nap van ma – Hétfő? – Ünnep? – s legfőképpen: milyen évszak? Na és a nagyszülői kert milyen növényekkel van tele, mi volt a foglalkozásuk, ha egyáltalán nyugdíjasok már. Lényeges, mért váltott át a látható szöveg. Szerves része az anyagnak a cigaretta, az öngyújtó, az óra, az ablakkilincs, a terasz, a hegy fölött a rózsaszín derengés. Maradjunk annyiban
A szomszéd kertje mindig zöldebb. Almafa álma a meggy, a csicsóka, hogy édes is legyen, lucerna közepén kecske legel, és szőlősor meg szépen termő diófa. Rózsák, dáliák, muskátlik. Mezítláb; kézben kapa. Munka. Munka! Teremjen a föld, legyen valakié!
A kert aljában tavacska, abban fürödnek a csillagok, fel-felcsobban néha egy hal.
Túl temető. Angyalok repkednek onnan-innen láthatatlanul, fel-le, fel-le,és át a tavon, be a kertbe. Látható madarak csipegetik a cigánymeggyet és a menyegző-szilvát.
Oldalt az erdő. Fészekfekete árnyai rávetülnek a kicsi házra, csöppnyi szabadságra. Petroleumlámpa! – de a kútban poshad a víz.
A pékinas, aki éjjel rendszeresen beleköpött a nulláslisztbe – és félőrült barátja, aki kávéfőzéssel kezdte a találkozást, nem beszéltek. A félőrült barát olvasott, sokat (a mihaszna). A pékinas megmerül az ébrenléttelenben. Aztán föltápászkodott, elfogyasztották az ebédet és kerékpáron irány a kert.
Gyomlálás, gyümölcsszedés, favágás az erdőn, amennyi belefért, kell télre szeretetdidergés ellen.
Uzsonna. Szalonna, kenyér, vöröshagyma. (A lányok tűrik.) Szól a Sokol rádió, zeng örökzöld slágereket,ami haverokat vonz, ha vonz,meg beleturmixolja a tudhatatlanba az épp aktuális medikushíreket. Folyamatos zajlás a Dunán”,mennyei hajók? mennyei vonatok? Torkolat/tűz-víz a hallgatók ajkán.
Egy nap meghalt a nagyapó. Fejfa, dátumok. Pár csepp könny az óceánba. Az inas jólképzett Inas. Lovagló. Valahonnan a középkorból, kopjára kész vitéz. A család sír, fogy,remeg. A kerti házra rátelepszenek a hegyek, a szó-babákat belepik a legyek.
Temető tehát. Túl azon kavargó,poros utak. Némelyik keresztezi egy időre egymást, de mind futnak. Amott a torony. Hatalmas, éhes kapu, küszöbén átjár a szellő, lélegezteti az embert, kertet, tavat, utakat, temetőt. Mögötte gerlék, sirályok – magasan fenn; innen kel a Nap, ide bújik a Hold, halak szájában próféta-csillagok. Mögött. Mögött. Tánc. Ihaj-csuhaj, dáridó!
A két jóbarát be-betér. Törköly. Garat. Lőré – s a kötél kifeszül, mint vitorlafelhő, növelve-gyorsítva a társaság bűvseregét. Jár a lap körbe-körbe, a Fogadóhoz címzett Hatökölben. Tánc! He-he? Cseresznyeajkú lányok, fodor szoknya szorosodik a nadrághoz.
Lenne ropnivaló, de mindig átpasszolja másnak; dombokat, hegyeket egymaga járja. Nem úgy a pékinas. Nála a garas garas. Hétrongyos csizma. Elévődik, nyugta rajta, félőrült barátja meg csak dönti a poharat, hogy megtudja végre, mit rejt az alja.
II.
(Az író dilemmában: Újra kell kezdeni a történetet, kikutatni, mi is a Valóság. Mert az állítás – valaminek a tagadása; s az ellenzés – valaminek az igazolása. Ha tiszta tükröt tartunk a történelem személyes morzsalékai elé, talán meglátjuk a valamikori ép kenyeret, nem kell túl mélyre menni, a mély maga a mély. Tehát
A pékinas volt a félőrült, és nem az őrölt lisztbe, hanem a tenyerébe pökött, hogy jobban megmarkolja az ásónyelet a kertben, s a barátja nem a barátja, az apja volt. A tájrend szerint először a temető aludt, előtte-utána élet ragyogott, nagy várakozásban. Aztán bábaasszonyok, szülészetre szaladó nagymamák-menyek, mentőautók, gyermekek, szülők,mind-mind mögött-mellett angyalok. Fölöttük alkonyi égről hajnali rét fölé mászó csillagok. A Hold hol volt, hol nem volt, ám a Nap mindig visszatért. Templom, iskola, kocsma.
Az égzúgásban az apa feltartott seprűnyéllel védte a házat és a családját. Még gyerekként. Bombaszőnyeg-térképen állt. Aztán a hazát védte, mely „felszabadult”, s majd közkatonaként szolgált, vállon súrolta egy fegyverlövedék, így hát vért adott, éveket várakozott Mária, végül kiszabadult. Istáp! Szőlő. A kertben kishaza. S tündér-almafa.
Aztán a fiú. Aki pimasz, s néha pimaszságában igaz. Péklegény. „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk” Ma. .
Kín fal dacot. Önközöny. Mozdul az óceán ismeretlen ábrázatával. Tele halakkal, hajókkal új partok felé.

III.
Az apa eszes. – rossz jegyeket visz haza. A fiú ostoba – jó jegyekkel tér vissza. S az idő malma melankóliát őröl – Édesanya. Ismeretlen nyelven lélegzik, amit csak az ért, ki szenved, tudást mer. Az apa fütyül. (Madár?) A fiú sosem. Fe-teke-fekete és sárgarigók. Az anya Párizsról énekel. Kevesebbet, mint amennyit kéne. Magános rulett mindenki. Jajgat a föld, sír a kapa. Romolhatatlan a nyomor. Olcsó a jóllakás. Több se kell, a Fiú – részeg. Elissza kenyere javát. Szenvedget. Nemigen bírja. Próbálkozik. Elvéti. Él! Élni vél. Vegetatív. Fonaltalan, hát ahol tud, segít. Ahol tudják, seggbe billentik. – De mért? – kiáltja. Bolond. Zörömbölnek a falakon túlról. S be se jut a kenyérgyárba. A vonatzakatolás mégis azt kívánja: Legyen (zaklatott, fordított álomrend)! Keleszt a fény, kulcsra zár a Titok. Fekete-fehér birkák a birtokon. Szánalom…
(Az író radiációja: Szanálom magam. Mag. Kert. Kikelt. Tesz-vesz. Kávé – sok sokk. Szigarett. Előttem az utódom. Szeress! Hess, ki! Más kor, másmiképp. Tanulom/tanulom? Múlthegesedés.)
Anya főz. Finomat. Táplál. Kihízom a ruháimat. Kinövöm. Zokni kell. Sapka. Sál. Melegruha. Lélek. Virraszt a Fiú. Fenn – alszom. Cserélgetik az időpontokat. Gyöngysorrá fölfűzöm. Feleségemnek ékessége, férjfiaknak éhessége. Működik a csönd. Számlaköteles. Nyugtalan a Nap.
(Nem árt vigyázni! Imakatonaság. Szólásmenetelés. Márkaháború. Az író incardináció! Az író – „ a vaj készítésekor visszamaradó, sűrű, édes v. kellemesen savanykás ízű melléktermék.” – Új Idők Lexikon 13.-14. kötet.)
IV.
A fiú félnótás. Az apa félti. Szeretni szenved a csősz-őszi köd alatt. (Az anyját!) Aztán a zuhék után lányok fia anyját! Mit lát ebben?
Nikotinarany a mutatóujjon, köbös éjszakánként a Szaturnusz gyűrűi felragyognak. Hitet avat, fényszobrot, rákollók metszegetnek lenyelt sérelmeket. Ijesztő rongyok kárvallás ellen. Az apa apja teszi ki unokája születésére. Hátba szúrják injekcióval, gennyfolyam. Az ágyra, a kórteremből ki a folyosóra, le a lépcsőn a kapuig, - hovatovább. Templom, iskola, kocsma. Hűlő-félben tárgyak. Kőkönny, nehezéknek naplókra, levelekre, - a fiú időtelen fázik. Gyám a temető. A feleség sír. A kelekótya Fiú anyja is rí.
(Írói monológ: Idáig látom kék fájdalmukat. Áll a bál. Kész cirkusz. Felkavart csendek. A piaci mérleg a szívnek jut. A csönd: az lárma. A lárma ma már nem csönd. Pörgő-forgó. A holnap egyre közel, a nehéz néhol távol. Lélekkártyavárak áznak, magasodnak.)
A hengereltvirág falak közt rokoni méz. A must most már óbor. Gerlék, szajkók, héják. Keresztek és totemek.
Az udvari ülőkád ára a Székelyéké. A kapu zárva. Mindig háromra. Zöld. Eltéved egy vonat. A Tejúton tülköl egy IFA. Guszti vezeti. Ölében lúrkó. Hibban: Nyugat-Berlinből érkező tévés mikrobuszra tekint. Egyenes út vissza a beazonosítandó 19-es tavaszba.
(Közbeszólás: A társadalom tirádája az írók esetlegessége. 2000-ben megannyi könyv. Körül-belül. Szellőzködnek a holtak. Új hierarchia talán? A szegfűk szegett füvek-e? A tulipán pántol? A gabona nyalábolható. A nevek, arcállások balra indulnak,jobbra táncolnak, hol innen, hol onnan az értelem, az igazlátás fenn a magasságban. A pénz bitangol.
Az író szociográfus, történelemsejtő, lélekmatató stb. – vice versa. Az alkohol ürömfoka alig számolható. Démonok tántorgatják a mindenivó pártállását.
Vajon már vagyunk-e atyafiak születésünkkor? A gondolatok gyümölcsöskertje hazává – elavult? -, lélegzetvételekké megmetszegetve.
A fény ösvényét a holtak küldik vissza? A vak is látja: a Föld határtudatát a képzelet tágítja. A MÁK-ból Mát csinál. Égzengős holnapot.)
V.
(Az író bűnbocsánatba kerül: Az ötödik fejezet az álmok alagútja. A kozmosz küldi őket, átsuhannak, talán megtapadnak, aztán visszröppennek. Forgandó fogadandók. A képzelet nő-vekszik, talán-talán – dönt. Így születik az Apa.
Pékinas? Lehetne az is. Ámbátor a fakírság ötvöse. Helybenjárás múlt-jelen-jövendőben. Iskolába nemjárt, heverészett a víg patakparton, egy szitakötő szállt rá, szájon mart egy lányt, vágyai széjjelszéledtek. Egy hídon azonmód áttülekedtek. Az író, bejh, nehezen bíró szülemény. Amint leír a kéz, az alkotó visszahúzódik saját testmelegébe; - szárnyra kel öröm, titok, jaj,bűbáj, rajokban élet-töltemények. Felelős ős-felelőtlenség az irodalom – de üdvtörténeti úton. Gyönyörvetés a nyomorúságba. Ha az! Bagolyköpet a szellemfriss cipóba.)
VI.
A Fiú félig aludt tehát – sokáig. Hasán redőnyrésfény, s azt vette észre,nincsen senkije. Ezért őt figyeli mindenki, cérnaszálon libeg homlokneve. A léleklényei vannak. Meg jelei, amik a Végtelenségig kódoltak. Olvasatai: átszűrt szavakon, fákra pingált leveleken üzenetek, szétszórt civilizációs hulladékok fura magánybankár-Elliot kvártett-ismereteivel barangol egy sehogy se összeálló világesszé. Zárt ajtók otthonában kívűlről olvasott mesék.A bent – kint. A határon lobbannak lidérclángok, füst-, hamu-, káromkodásáldozatok – s korábbi tömegirtások emlékidézése, rétben-emberekben, mában-jövendőben; a vérvirág-tollú szellemkín-ének – walesi bárdok, ez a csönd-háttérország, kik mást nem tudnak, nem merhetnek, s ha bírják, bírják. A betűrejtekhelyek túszaira játsszák e véremedett létküzdelmeket.
A Fiú félig alszik tán, betokozott-fokozottan.
A Fiú azonban élmár. Apa. Férj. Remél. Nevel. Névvel látja el családja ismeretlen felbukó szörnyeit: Axon-Dendrit-viszony. A magáéval is birkózik. Egészéletével felel a rábízottakért. A poklon túl nincsen már semmi. Ott már minden csak lebeg. Vagyis a Semmin túl van a senki-Pokol.
Alexandriai Szent Katalin, segíts!
VII.
A/ Írópékinas: Cigi van?
Eladó: Milyet parancsol?
() : Milyet,milyet! Mindig másmilyent!
tüdőszárnyak ereszkednek
B/Pékinasfakír: Magyar vagyok?
Eladó: Miért? Tán az Isten valagából…?
a történet lényege
C/ Fakírötvös: Átállítandó az idő?
2. eladó: Mi zökken?
1. eladó: Ha akarja, hogy magára járjon a rúd…
algebraszemérem
A kar, a láb, a fej, a törzs, a bőrszín= EMBER
Lélek és Gyomor = NYOMOR
Enteste tenmaga
Szerelmeket álmodik a tévé: Audrey Hepburn
Natalie Wood