Napkorong

Whooom!
A fiatal férfi egyszerűen eltűnt. Az egyik pillanatban még ott volt, a másikban már nem. A lány nyugodt szívvel nézte, ahogy eltűnik. Vele együtt tűnt el a sok megszegett ígéret, hosszú, álmatlan éjszakák, a jeges érzés az ujjakban, a keserű borzongás.
A nyugodtság azonban csak egy pillanatig tartott. Hirtelen hasított belé a felismerés: ha a férfi nincs itt, akkor a másik lánynál van. A valódinál, abban a valódi világban.
Sok emléket látott már megszületni, azokat, akik utána jöttek. Közülük néhányan nincsenek itt, azok, akik nem merültek feledésbe, mint ő.
A fiatal férfi már itt volt, amikor ő ide került. Nem tudta pontosan, hogy mennyivel előtte érkezett, de biztos volt benne, hogy korábban is találkoztak már. Minden egyes pillantásnál fájdalom hasított a lányba, mély és tartós. Nem fizikai fájdalom volt, jobban mondva nem csak az. Több volt ennél, sokkal több. Ő sem tudta pontosan megmagyarázni miért fájt sokkal jobban, mindennél jobban.
Ezt a fájdalmat érezte akkor is, amikor megszületett. Ezt érezte minden egyes alkalommal, amikor a férfire pillantott. Az sosem nézett vissza rá, sosem szólt hozzá, ennek ellenére a lány pontosan tudta, hogy olyan a tekintete, mint a legszebb naplemente, a hangja pedig selymes, mint a lágyan olvadó karamell. De nagyon fájt. Neki is és az igazi lánynak is. Ezt is tudta. Ezt tudta leginkább. Leírhatatlan kín volt, pokoli. Rengeteg idő kellett neki, hogy enyhüljön, teljesen pedig sohasem múlt el. Úgy, mint a sebhelyek a csuklóján.
Ha teljesen elmúlt volna, akkor ő sem került volna ide. Nem született volna meg, most pedig nem érezné, hogy nemsokára neki is mennie kell. Nem érezné, hogy vissza kell mennie. Oda, a valódi világba.
De pontosan tudta, hogy hamarosan neki is mennie kell. Nem akart menni, de ez nem rajta múlott, sajnos nem. Csakis a valódi lányon, aki pontosan olyan, mint ő, leszámítva azt, hogy a valódi lány idősebb lett azóta. Nem akart visszamenni a valódi világba, nem akarta viszont látni a valódi lányt, nem akarta, hogy megint úgy fájjon. Vagy még annál is jobban.
Könnyek szöktek a szemébe, ahogy eszébe jutott a születése. A hosszú és fájdalmas születés, az, ahogy ide került. Nem akart megszületni, nem akarta, hogy el kelljen válnia az igazi lánytól, mert akkor egy nap vissza is kell térnie hozzá. De megtörtént. Lassan elváltak egymástól. Lassan, hosszú és fájdalommal teli évek alatt. Így született meg, így lett emlékké. Így került ide. A helyre, ahol az emlékek vannak, azok, amik soha nem merülhetnek teljesen feledésbe. Azok, amiknek egyszer vissza kell térniük.
A hosszú évek során látott sokakat megszületni. Ahogy lassan telt az idő, úgy jöttek sorra az új emlékek. Néhányukat rengetegszer látta itt, másokat alig-alig. Van, amelyik sok időt töltött el itt, mások nagyon hamar visszamentek oda, ahonnan jöttek. A valódi világba. A valódi lányhoz.
Mindig is tudta, hogy neki is vissza kell majd mennie egyszer, csupán remélte, hogy lesz még egy kis ideje. Csak még egy kicsi, csak egy nagyon kicsi.
Ahogy a többiek sorra elmentek, vissza a valódi világba, úgy maradtak egyre kevesebben és kevesebben itt. Egy idő után pedig nem jöttek többen. Az emlékek eltűntek innen, ő pedig egyre inkább egyedül érezte magát, egyre inkább érezte, hogy hamarosan neki is mennie kell. Csupán azt remélte, hogy nem ő lesz az utolsó. Nem akart ő maradni utoljára, nagyon, nagyon nem akart. Nem maga miatt. A valódi lány miatt. Nem akarta, hogy vele kelljen utoljára találkoznia, hogy ő térjen vissza hozzá utoljára.
Mégis ez történt. Mind eltűntek, sorra tértek vissza a valódi világba, míg végül csak ő maradt és a fiatal férfi. És most a férfi is eltűnt. Talán örült volna neki, hogy nem kell többé vele lennie, de mégis végtelenül szomorú volt, mert ez azt jelentette, hogy a valódi lánynak kell ismét találkoznia vele.
A férfi eltűnt. Hirtelen és váratlanul vált köddé, maga után hagyva az égető gondolatot, hogy hamarosan a lánynak is mennie kell.
Nem tudta mennyi ideje van, mennyi ideig maradhatott még, mielőtt vissza kel térnie. Nem szeretett egyedül lenni, de azt kívánta bárcsak örökké itt maradhatna. Bár soha ne kellene visszatérnie az igazi világba, vissza az igazi lányhoz.
Érezte, ahogy a könnyek ismét legördülnek az orcáján, ahogy a sebhelyek ismét lángolni kezdenek a csuklóján. Érezte, hogy vészesen fogy az ideje. Nem tudta pontosan mennyi maradt még de azt tudta, hogy már nincs sok hátra. Maradni akart. Mindennél jobban kívánta, hogy ne kelljen…
Whooom!
A valódi lány ott állt vele szemben. Őt nézte. Ott állt a tükör előtt, egyedül a fürdőszoba hideg kövén. A lány a tükörből nézett vissza a valódi lányra. Látta a könnyáztatta arcát, azt az arcot, ami majdnem olyan volt, mint az övé. Majdnem olyan, csupán néhány szarkalábbal, pár apró ránccal különbözött az övétől.
A valódi lány arcát is könnyek áztatták, tekintete hűvösen csillogott a magánytól és a rengeteg fájdalomtól. Látta benne a fiatal férfi felderengő emlékét, érezte a jegesen égető érzést, ami őt is visszahozta. Látta a régi fényképeket széttépve a fürdőszoba padlóján, az elfeledettnek hitt leveleket, a magányosan és hidegen heverő levetett jegygyűrűt, a vértől csillogó pengét a mosdókagyló szélén.
Érezte, ahogy a szomorúság, a múlt homályából előtörő végtelen fájdalom lassan eluralkodik a valódi lányon, ahogy eltakar minden szép emléket és haloványan pislákoló reményt. Érezte, hogy nemsokára vége a szenvedésnek, hogy nemsokára minden fájdalom eltűnik, és soha nem tér vissza. Ugyanúgy érezte, mint a valódi lány, de valahogy mégis más volt. Régóta tudta, hogy eljön majd ez a pillanat, és azt, hogy nem tehet ellene semmit. Régóta tudta, mégsem tudott belenyugodni. Nem akarta, hogy ő legyen az utolsó.