|
 Vendég: 36
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_
Hajdanvolt gyermekkoromban drága nagymamáim jóvoltából sok-sok finom étket ismerhettem és ízlelhettem meg. Mindkét mamám ügyesen sütött-főzött a konyhában. Családtagjaik sohasem éltek panasszal a főztjük ellen, valószínűleg ezért is főztek olyan ízesen és olyan jól.
De hát sajnos az alma, illetve az „alma almácskája” nagyon messze esett a fájától. Túl messze. Talán azért is, mivel én voltam a legkisebb unoka, a kis kedvenc, akit mindenki kényeztetett. Engem bizony egyáltalán nem érdekelt, hogy hogyan készül el az étel, csak az számított, hogy sok legyen belőle. A konyhában csak enni szerettem és nem a tűzhely körül sündörögni. Meg is látszott rajtam a jó étvágyam. Az iskolában az udvaron körbe-körbe kergettek és azt énekelték a fiú osztálytársaim, hogy „digi-dagi daganat, kergeti a fiúkat”. Sokszor sírva mentem haza, hogy én ezt már nem bírom tovább. De azért kevesebbet mégsem ettem. Sőt, annál többet, mert az evéssel kárpótoltam magam az elszenvedett sérelmekért. Kedvenc ételeim közé tartoztak az egyszerűbb palóc ételek, a krumpli laska, a szilvás gombóc, a krumpli ganca, más néven a bukta. A jó édes, ahogy mifelénk hívták ”csinált tej” közérthetőbb nevén a sodó és a madártej még nagyobb kedvencemnek számított. Érdekes módon a tükörben sosem láttam magam kövérnek, pedig nagyon sokszor néztem magam benne. Kamasz koromban vagy ettem, vagy a tükörben szemlélgettem kerekded arcomat, melyet mindannyiszor nagyon szépnek találtam. Hamar megjelentek rajtam a tinédzserkori pattanások, sokszor elmérgesedtek a zsíros és nem éppen diétás ételektől. De én ezzel mit sem törődtem, továbbra is a tükörbe voltam belebújva és közben a jobbnál jobb süteményeket habzsoltam. Nővérem 12 éves volt, amikor megsütötte az első palacsintáját, én pedig első voltam annak elfogyasztásában.
Egyszer nagyon régen, még kisiskolás koromban volt egy felejthetetlen nyári reggelim. A szünidőben édesanyánk tízóraira virslit készített nekünk. Aznap korán elment dolgozni, amikor mi elkezdtünk a testvéremmel falatozni, már nem volt otthon. Bizony kevésnek bizonyult a kiporciózott egy pár virsli, így kértem a testvéremet, hogy adjon már az övéből még egy kicsit. Azt válaszolta, hogy egyformán kaptunk ezért nem ad. De én nem adtam fel, amikor véletlenül máshová pillantott és nem a tányérját nézte, akkor elcsentem tőle egy darabot. No, neki sem kellett több, repült a kezéből az ötágú villa egyenesen a bal felkaromba. Még jó hogy nem a szemembe! A nyomát azóta is magamon viselem. Megérdemeltem. Ezután picit visszafogtam magam a torkosságban, de azért nem nagyon. Emlékszem egyszer az iskolába menetel előtt a közeli ABC-ben kakaós csigát vásároltam – mindennap azt vettem tízóraira fél liter kakaóval megtoldva – már nagyon kellett sietni a helyi járatos buszhoz, hogy el ne késsem az iskolából, ezért a boltban felejtettem az iskolatáskámat. A reggeli nálam volt, s ez volt a lényeg. Az iskolában vettem észre, hogy nincs nálam a táskám. Na, uzsgyi vissza, hol gyorsan lépdelve, hol futva tettem meg az egy kilométeres utat, már amennyire akkoriban én tudtam szaladni. A suliból természetesen jól elkéstem. Utána már hamarabb indultam a buszhoz, hogy legyen időm megvenni az „agyserkentő” reggeli betevőt.
Nem volt olyan étel, amit ne szerettem volna. Illetve egy mégis volt, az pedig a leves, mégpedig a húsleves cérnametélttel. Világgá tudtak volna kergetni vele. Lehet, hogy ezért került sor az életemben saját specialitásom, a gyufaleves elkészítésére? Valószínűsítem, hogy igen ezért. Megosztom veletek a receptjét. Végy egy kilónyi karajcsontot, tedd fel főni jó nagy fazék hideg vízben, szépen szedd le a habját, majd ízesítsd be minden belevalóval, és amikor már majdnem teljesen kész, suhints bele egy doboz gyufát, ami a gáztűzhely fedeléről egészen véletlenül belepottyan a majdnem elkészült leves kellős közepébe. Hát azt az érzést soha nem felejtem el! Ez a leves a vasárnapi ebédhez készült négyfős családom számára. Megkóstolva - még a gyufás skatulya beleesése előtt – igen finomnak találtam a leves ízét. Utána már nem kóstoltam meg, hamarjában a szomszédban lévő lakatlan ház kertjében kellett landolnia. Gyorsan elővettem egy „zacskós” levest, ezer szerencsém, hogy volt otthon, és déli fél egy óra magasságában elkezdtem főzni az aranysárga újházi tyúkhúslevest.
A párom ebből a „kis incidensből” semmit sem vett észre, csak a gyermekeim kuncogtak az orruk alatt, amikor elköltöttük a vasárnapi ebédet. Azóta is jókat mosolygunk, amikor lányaimmal felemlegetjük a gyufaleves férjem előtt örökre titkosított történetét.
|
|
|
- december 07 2016 10:32:21
Nagyon kedves történet, ezek nélkül, nehezebb lenne élni is.
(Persze megértelek, jókat enni, az egy lelki gyönyör...)
Persze gyufa nélkül, ha lehet.
Tetszett.
gyuri |
- december 07 2016 22:06:57
Gyuri!
Örülök, ha tetszett kis történetem. A főzés azóta sem lett az erősségem, de sütni viszont jókat tudok.  És ez meg is látszik rajtam. No azért nem annyira, mint gondolnád! 
Köszönöm véleményed: Melinda |
- március 16 2017 20:04:09
Kedves Melinda ! Jót kuncogtam a történeteden. Hát másra gondoltam a gyufaleves elolvasása előtt Egy vastagabb valóba gyufatésztára gondoltam, amivel a bajai halászlevet készítik :-). Úgy látom gyerekkorod hasonlít az unokámhoz, aki ha nálam, volt mindég szilvásgombócot kért és még a maradékot is elkérte, hogy hazavihesse.Írásod tetszett. Ölellek. szinci |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
