Napkorong

AZ ÉN TATÁRPUSZTÁM…

Ez nem egészen olyan, mint a Buzzáti Tatár pusztája, de valahol mélyen, ott bent az elmesélhetetlen sötét régióiban nagyon hasonló.

Mert minden emberi történet valahol egy tatár pusztában végződik, vagy eleve ott játszódik.
A kietlen, álmokkal átszőtt némaság, a semmi, a lét monotóniája, az ugyanazok halmaza, a vágyakkal telefirkált dohos, nedves, piszkos falak.
Azok az áttörhetetlen sziklafalak, amik körülhatárolják a létet, beszűkítve, elsorvasztva a „tehetném” tudatát, a hitet, hogy valaha is változtathatok valamin, mert én egy érző és élő ember vagyok.
Vagy csak egy rossz délibáb, egy torz álom az egész?
Az egyetlen rövidke élet, aztán csak az elmúlás és feledés, az egész a semmire készülés vesszőfutása lenne?
Amit nem lehet ébren megélni, az marad az álomnak.
Aztán mire összefolyik a két állapot, ami lehet, hogy csupán egy, addigra vége a történetnek, addig marad a szolgálat, a néma akármi kémlelése a horizontig, onnan tovább meg a képzelet képei?

Az örökké mozdulatlan sziklába vájt utak, az örökké mozdulatlan reménykedés kínpadja, amin sosem jön senki.
Legfeljebb a képzelet apokaliptikus lovasa, csontváz patáinak szenvtelen csattogását visszhangozzák a szakadék végtelen mélységei.

Az égbe nyúló erődben nem mozdul semmi, csak a rég holtak árnyai kísértenek, eszelősen reménykedve, hogy hátha…

Csak nagy néha, egy eltévedt szirti sas rekedt kiáltása töri meg a síri nyugalmat, mint pisztolylövés gördül végig a hang, a néma szirteken.

Itt nincsenek- sosem voltak muskátlis ablakok, nevetgélő ifjú lányok, és a szebb jövőbe vetett remény.
Itt nem integetnek mosolygó arcok az ablakszárnyak mögül, fehér- hímzett keszkenőkkel, itt csak a bástyák hideg kövén fekvő halott remények nyugszanak- fekete szemfedőik alatt.
Ha a nagy víz felől jön a szél, elhozza az ólomtenger tompa morajlását, ami nincs is olyan messze, és minden nappal erősödik a hang, vészjóslón és lélektelenül, elnyomva az élet reszkető vinnyogásait, mert nem érdekli senkinek vágyai, mert ez a rend, és egyszer nincs tovább.
A hullámzó ólom nehézkes szikláknak csattanásai az égig érnek, még el sem oszlanak a légben, már jön a következő- tompa zuhanás.

Én, Drógó állok a bástyámon, és tehetetlenül hallgatom a morajlásban lüktető idő gúnyos hangjait, a tenger közeledő zúgását, és nem csináltam még semmit, nem is éltem, nem is tudom- mi az élni, és máris…

Mert minden emberi történetnek megvan a saját tatár pusztája, a néma és elkerülhetetlen, a sziklákba vésett, kihalt- keskeny szerpentinen egyszer feltűnik a kocsi, később már szabad szemmel is láthatóan, a négy fekete lóval, fejükön díszes bóbitával.

Ez nem pontosan olyan, mint a Buzzáti Tatár pusztája, de valahol mélyen, ott benn, az elmesélhetetlen – sötét régióiban, nagyon hasonló.