Napkorong

MAGÁNY

Sátrában feküdt a hátán, karjait feje alá kulcsolta, tágranyilt szemei a feketeségbevesző
mennyezetet nézte.
Mintha a végtelen sötétsége tornyosulna fölém- szólalt meg félhangosan- a maga közönyös – vége nincs tömegével,
kíméletlenségét jelezvén, nincsenek benne fénylő csillagok.
Nincs mihez mérni magasságot és mélységet, nem pislákol egyetlen remény sem, az éjszaka sötétje összesűrűsödve áthatolhatatlan kőfalával, lassan rám terül, és összenyom.
Semmiféle bátorítást vagy részvétet nem ad, csak a tökéletes egyedüllétet nyújtja, a magányt, ami sorvaszt lelket és hitet, elbizonytalanít, belém ülteti a bizonytalanság remegését.
Az ember, nehéz döntések és elhatározások alkalmával mindig egyedül marad, a nagy bizonytalanságában erőszakkal élteti a reményt, mert dönteni kell, és vakon.
Minél ismertebb és elismertebb valaki, annál magányosabb.
A figyelem és tapintat megfagyaszt, elmagányosít, és még csak ki sem mutathatom, mert én vagyok a követendő példakép.
A tábor már elpihent, itt, ott még égnek tábortüzek, lovak dobogásán és horkantásaikon kívül, csak az őrszemek súlyos léptei hallatszanak.
Ez lenne a halál előtti csend?
Hamar érkezik a hajnal, és feltámad a pokol. A komor és feszült készülődés, ilyenkor még a nagyhangúak is csendesek, csak arcvonásaik árulkodnak a valóságról.
Mert a halál közelsége nem fakaszt dalt. A bátrak ugyan úgy félnek tőle akár a gyávák, mindenkinek egyetlen élete van, és az elmúlás lehetőségével csak akkor tudunk viccelni, ha megnyugtatóan messze van.
Nem tudok aludni, és kimerülten kezdeni az új napot, ami könnyen lehet az utolsó, nagyon megerőltető.
Nagy bűne a sorsnak, hogy ezekben a nehéz óráimban egyedül kell döntenem. Hiszen én is csak ember vagyok, a magam gátjaival és félelmeivel, lehetek fegyelmezettebb bárkinél, de erősebb soha.
Az, hogy hibás döntésem mások halálába kerül, ennek a ténynek még elviselése is meghalad.
Mert siker esetén sem ünnepelhet mindenki, az ünnepnek ára van, és csatában ezt emberéletekkel mérik.
Legszívesebben felugranék, és kirohannék az éjszakába, ordítva káromolnám az égieket közönyükért, mert nem tettem semmit életem folyamán, amitől megérdemelném ezt a magamra hagyottságot.
Próbáltam imádkozni, de csak gépiesen mondom a szöveget, nem érzem, hogy bárki- ott fenn- hallaná.
Na persze. Ha az ő szemükkel nézem, nem ők csinálják a háborúkat, tulajdonképpen megideologizált baromságokért idő előtt halálba küldjük egymást, és a következő háborúig elfelejtvén az elesetteket, kezdjük elölről, és sosincs vége az értelmetlen öldöklésnek.
Mert az öldöklés egy rang, van, aki attól érzi magát mindenhatónak, aztán ő is elesik, és vége a szánni való, silány történetnek

Gyerekeket szülünk, a széltől is óvjuk őket, szeretünk és szeretnek, ha felnőnek, délceg vitézekké válva büszkék vagyunk rájuk, aztán egymást verik agyon, egy mondva csinált cél érdekében.
Micsoda Isten ellen való vétek!
Milyen alapon kérjük az Úr segítségét, mikor ennyire ellene teszünk?
Aki holnap elesik, itt hagyja a családját kilátástalan nyomorba döntve, tetemét meg széthordják a keselyűk.
Jobban tettem volna, ha férjhez megyek, gyerekeket szülök, és élem a mindennapok hol örömteli, hol keserű valóságát. De belesodort a sors ebbe a szerepkörbe, innen nincs visszaút.
Itt vagyok a seregek élén, várva a hajnalt, meg a vak szerencsét.
Hatalmas a túlerő, nagy elszántságra lesz szükség, bizonytalan a csata kimenetele.
Tudom, a vesztés egyenlő az inkvizíció hideg kamráival, amit csak a rám váró máglya fénye fog megvilágítani.
Rossz előérzetem nem hagy még pihenni sem. Az, hogy az én koromban nem akarok meghalni, ez nem a gyávaságom óhaja, hanem az enyém, egy egészséges fiatal lányé, aki előtt ott áll az egész élet.
De ettől még itt érzem a sátramban a halált.
Félő, már csak egy lehetőségem maradt, szolgai alázattal elfogadni azt ami jön, tudomásul venni az elkerülhetetlent, az ég akarata kifürkészhetetlen.
Kiválasztottak, és én elfogadtam.
Lehet, hogy ez dicsőség és megtiszteltetés, de szívesen vettem volna, ha más a kiválasztott.
Az ember valójában teljességgel tehetetlen, kénye- kedve szerint sodorja a sors, játékszerei a múló időnek.
Nem marad más, mint a beletörődő alázat.
Lassan itt a hajnal. Ez tűnt a leghosszabb éjszakámnak.
Nem is bánom ha vége szakad, vagy győzelem, vagy halál.
Most felöltöm páncélomat, és úgy lépek ki a katonák elé, mint a hit, és bizalom szobra.
Ennyivel tartozom nekik.
Jean D’ Arc kilépett a reggeli fénybe. A vitézek sorfala közt lovához ment, páncéltól nehéz testét felsegítették nyergébe.
Szemeit lassan körbehordozta vastól fényes seregén, majd kardját kivonva beledőlt nyergébe, és vágtatni kezdett az ellenséges csapatok tábora felé.
Érezte lovának hatalmas izmait, mint kígyóznak, feszülnek nyerge alatt, látta sörényét csapkodni a maga keltette szélben, ami leengedett sisakrostélyán át, kellemesen simogatta felhevült arcát.
Lelke megtelt az őt követő lovasok dübörgésével, elűzve minden szorongását, ami még az éjszakából megmaradt.