|
 Vendég: 4
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_
Majdnem mindenkinek vannak kedves tárgyai, az emberek egy része szeret gyűjtögetni.
Lehetnek ezek emléktárgyak, talált dolgok, hölgyek esetében ruhák, cipők és retikülök.
Van, aki egy dobozban érméket tárol és néha beletúr egy kicsit, kivesz egyet és nézegeti.
Bárkinek okozhat örömet a gyűjtögetés és persze nekem is.- elmélkedett Amélia kedvenc, nagy, kék füles foteljában üldögélve.
Délutánonként gyakran itt ült és a mellette álló asztalkára bekészítette feketéjét, rágyújtott egy cigarettára és álmodozva nézte a gyűjteményt.
A szoba vele szemben lévő falán erős szögeken lógtak azok a szürke szövetzsákok, amikben a gyűjtött dolgait tartotta.
Minden zsákon lógott egy cédula, amelyre ráírta a szütyő tartalmát.
Szájukat pedig egy kis bőrzsinórral mindegyiknek bekötötte.
-Sok évem ment rá erre-mondogatta ilyenkor.
-És mennyire megérte, ennek legalább van értelme, mármint nekem.- mondta ki hangosan csak úgy saját magának.
Kényelmesen hátradőlt, a fotel fülének támasztotta félredöntött fejét és úgy érezte, ha bár nem volt könnyű élete, mégis így ötven felé sikerült kialakítania az életét.
Vágyott régen családra, de aztán máshogy alakult.
-Hiába, még mindig nem vagyok idős, mégis olyan régen volt minden.-suttogta.
Az emberek közé pedig sosem tudott beilleszkedni igazán.
Felületes ismeretségei voltak csupán, főként a pékhez és a zöldségeshez járt, néhanapján elment a henteshez és evvel vége is volt azon helyek felsorolásának, ahol valakivel beszélt.
Hitt is a maga módján, ezért ha valami nem sikerült, akkor az évek során megtanulta elfogadni azt, amin változtatni nem állt módjában és megtalálta az elfoglaltságát is, egyszerűen imádta a gyűjtögetést, szinte minden nap útnak indult és keresgélt.
Egyetlen barátja a kövér, ritkás szőrű elkényeztetett macskája volt, akit nagyon szeretett a maga módján.
Nem volt kedves állat, de jól kijöttek egymással.
Próbált már utána számolni, hogy hány éves lehet, de végül is nem jutott túl sokra, mert mindig oda lyukadt ki az emlékei közt kotorászva, hogy kislány korában még a mamától kapta, de már akkor is kövér és öreg volt.
Érezte, hogy sok a közös bennük, egyikük sem igényelt igazán senkit sem maga körül.
Ha néha nekiült, gyertyát gyújtott és meditált, akkor az öreg jószág is megjelent, körbejárta őt a fotel körül, aztán leült vele szemben a számára odakészített kopott, nagy bársonnyal behúzott lila párnára és addig ült ott, amíg Amélia el nem fújta a gyertyalángot és be nem fejezte a mormolást.
Egészen estig üldögélt a foteljában és gondolkodott meg az emlékeiben matatott de annyira elment az idő, hogy vacsora nélkül átbattyogott a hálószobájába és lefeküdt aludni.
Másnap reggel aztán alaposan bereggelizett, megetette a macskáját és újabb beszerzőútra indult.
Szokásához híven a zsebébe tett egy összehajtogatott szövetzsákot a hozzá való bőr zsinórral együtt.
A mai úti célja egy külterületen lévő elvadult szőlőhegy volt.
Alig kellett utazni hozzá egy órát, aztán gyalog indulhatott tovább.
Az utazás részére ilyenkor szinte nem is emlékezett annyira nem törődött vele, nem is érdekelte, de amikor már sétálhatott, akkor kezdte átjárni a felfedezés érzése és az izgalom, hogy vajon lesz-e valami érdekes.
Ezeket az elhagyatott helyeket nagyon kedvelte.
Azt tehetett amit csak akart, mert általában egy lélekkel sem találkozott, ha pedig mégis néha beleakadt valakibe, akkor sem történt semmi, hiszen a dimbes-dombos területen bárki kirándulhatott.
A műútról nyílt a szőlőbe vezető utacska, de szőlőtőkék már csak elvétve látszódtak a magas elvadult gazban.
Aztán az út mellett bal kéz felé feltünedeztek a présházak, néhol pedig a pincék magukban.
Némelyikük már beomlott, de látott pár pincét remek állapotban is.
Ahol a szellőzőablak nyitva volt, ott belesett hátha láthat valamit.
Pár nyílásból nehéz, ódon dohszag áradt, kiengedve a kis résen a málladozó, korhadt hordómaradványok oszló, nehéz szagát, elegyedve az alján megült lefejtetlen bormaradékok beivódott illatával.
Amélia kedvelte ezeket az aromás illatokat, a dohszaggal sem volt különösebb baja a sötét elzárt helyiségek is közel álltak hozzá.
Emlékezett, hogy kislány korában mennyire szeretett a ház alatti sötét pincékben egyedül játszani, sokszor a mama ide hozta le az uzsonnáját is és vele üldögélt, amíg megeszegette.
Aztán ahogy továbbsétált, meglátott egy résre nyílt ajtót.
A pince homlokzata rakott mészkőből épült és a vastag kétszárnyú ajtók közül az egyik szárny befelé nyitva volt.
Amélia rátette tenyerét az ajtó lapjára és várt.
Figyelt az érzéseire, rezdül-e valami odabent?
De nem érzékelt semmilyen jelenlétet.
Előre nyomta az ajtószárnyat és becsusszant a résen.
Amint beért, megcsapta a sűrű, nehéz levegő.
A sötétben várt egy kicsit, amíg a szemei hozzászoktak a fénytelenséghez.
Aztán óvatosan beljebb lépett.
Apró kőtörmeléket érzett a talpa alatt, aztán kezdett látni a derengésben.
Korhadt hosszú asztalféle állt mellette egy paddal, mögötte a fal mellett hordók sorakoztak.
A földön sokféle dolog hevert, használati tárgyak lehettek valaha, de most már az enyészeté lettek mind.
Amélia előbbre lépdelt és finoman megérintette az asztalt.
Szinte azonnal elöntötték a képek, a bútor emlékképei.
A pincében rend, az asztalon kancsó és poharak, kosárban friss kenyér, egy tálon sajtok és egy korsó hideg víz.
Döngölt kemény föld a padló és a falakon nemes penész. Jó illat, kesernyés, aromás, nehéz.
Itt a föld alatt a föld szaga.
Amélia megrázkódott, érezte, megtalálta, ez az amit keresett.
Hátrahúzta kezét és az ajtó felé hátrált.
Szája sarkában megjelent egy halvány kis mosoly.
Amikor kioldalazott a résen, kivette zsebéből a zsákot.
Körülnézett, de idekint senkit nem látott.
Azután a zsák száját kinyitotta és lehunyt szemmel mormolni kezdett.
Az emlékképek megjelentek egyre gyorsabb iramban és csavarodva, mintha valami lefolyón száguldanának, tódultak befelé a zsákba.
Amikor a legutolsó kődarab képe is beleörvénylett, Amélia a bőrzsinórral alaposan bekötötte a szütyő száját.
Aztán ismét szétnézett.
A pince helyét nem árulta el semmi, egyetlen nyom sem maradt, enyhe lanka, magas száraz gazok.
Amélia érezte, hogy ismét remek munkát végzett, egyetlen hírmondót sem hagy itt.
Amikor elindult hazafelé, álmodozva gondolt arra, milyen jó lesz otthon, amikor majd kibontja a zsák száját és a szobájába kiömlő pincéjében üldögélhet ölében a macskájával. |
|
|
- december 13 2016 11:44:29
tetszett írásod.
Valójában az ember, magába szívja a neki kedves dolgokat, és magába, magának építi fel emléktára számára az élményt, amit aztán bármikor elővehet, felidézhet, és újra élhet.
gyuri |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 27. szerda,
Virgil napja van.
Holnap Stefánia napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
