|
 Vendég: 9
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_
Az ember egész életén keresztül tanul. Sok ember nagyon rossz tanuló, nem tanul még a saját hibáiból sem, sőt, többször is belelép ugyanabba a folyóba. De talán meg is érdemli a kis együgyű. Azért lassan-lassan összegyűjtögeti az élettapasztalatait, de utólag már bánhatja, csak a fejét foghatja, hogy milyen balga is volt annak idején. Kár, hogy huszonévesen nem úgy gondolkodunk, mint húsz évvel később. Vagy talán mégsem baj, mert akkor nem érhetnénk meg azt a felismerést, hogy akkor régen talán másképp kellett volna tenni ezt-azt.
Hősünk egy dolgot biztos megtanult, mégpedig azt, hogy szerelmesen, rózsaszín köddel a szeme előtt férjhez menni nem szabad, ezt állapította meg több mint 30 év távlatából. Irén a szőke, molett kis asszonyka rájött, hogy nem azt kapta, amit szeretett volna kapni. Csakhogy ebben az esetben már nem állt fenn az az opció, hogy 8 napon belül visszacserélhető vagy visszakérhető a rossz házasságába belefecsérelt energiájának értéke.
Mert házasságra csak az lépjen, aki ezerszer is átgondolta az elkövetkező éveket. Erre a nagy igazságra a kis oktondi csak évtizedek múltával jött rá. Vakon, átgondolatlanul tette meg azt az elhamarkodott lépést, nem figyelte meg mindkét család részéről az elődök életét. Bután és szerelmesen lépett frigyre. Pontosan ezt nem lett volna szabad megtennie. Házasságkötését senki sem tudta volna azonban megakadályozni, senki nem tudta volna lebeszélni róla. De miért is nem? Valószínűleg azért, mert senki sem láthatott a jövőbe. A baj csak az volt, hogy rózsaszín ködben élt, és ha valaki figyelmeztette is volna a lehetséges következményekre, akkor sem hitt volna neki. Meg hát azok a fránya hormonok is tomboltak és az a bizonyos kémia közrejátszott döntésében.
Talán az első év „remek” volt számára - kedvenc szava járásával élve. Új élethelyzet, új környezet, új lakóhely. Mindig mosolygott, mindenre igent mondott, visszautasítás sohasem volt részéről, ez volt a jellemző erre az időszakára. Ám ekkor szúrta el, de nagyon, ekkor kellett volna egy gyors hátraarcot csinálnia. Vagy mégsem? Belül gyakran duzzogott, morgott, mert azért az a mindent elfogadó, mindent igenlő ember az nem ő volt. Épp ellenkezőleg. De behódolt a férjének, mert ugye mindent a szerelemért, a szerelméért. De hát mit is szeretett ő abban az férfiben? Hát ezt még a mai napig sem tudta megmagyarázni magának. Talán a gesztenyebarna szemei, vagy az új, divatos farmerszerkója, vagy a fehér „lova” fogta meg őt? Ezt máig nem tudta eldönteni. Elég butuska volt, nem vette észre, hogy már az udvarlás során is mindig csak a párja beszélt, az ő gondolatai már akkor sem érdekelték és ez azóta csak egyre fokozódott.
Szerelme mindent csak ő tudott jól, nagyon okos embernek tartotta magát. Ez annak idején nagyon tetszett hősünknek. Ma pedig ennek issza a levét. No azért az is benne volt, hogy otthonról már szabadulni szeretett volna, csak azt nem gondolta, hogy csöbörből vödörbe esik majd. Egy sokkal rosszabb vödörbe. A szeretett otthonból beleesett egy önző ember csapdájába. Akinek csak a pénz és a gyarapodás volt az Istene és a munka. Nem hitt semmiféle felsőbbrendű természetfeletti erőben. Egy egoista, saját véleménye szerint mindenhez értő emberhez ment feleségül, de sajnos erre csak két évtized elteltével jött rá.
Férje csupán két jó cselekedetet tett vele az életében. Mégpedig azt, hogy két gyönyörű leányt nemzett számára. Talán ezért kellett feláldoznia az ifjúságát és az azóta eltelt éveit.
Irénke és férje úgy éltek egymás mellett, mint tűz és víz. Ha az egyik á-t mondott, akkor a másik biztos, hogy b-ét. Egyik sem engedett sohasem. Egymást nem győzték túlkiabálni, mindkettő azt szerette volna, hogy övé legyen az utolsó szó.
Egyszer megkérdeztem hősünket mondja már el miért él még mindig ezzel az emberrel, meglepetésemre ezt válaszolta:
- Mert megadta azt a boldogságot számomra, hogy anya lehettem általa. Mert csak a lányaim vannak nekem az édesanyámon és a jó Istenen kívül, akik szeretnek és megértenek. Ha nem lett volna ilyen erős a hitem, már réges-régen nem élnék vele. Ha lett volna bátorságom elhagyni, már akkor sem lennék vele, de választanom kellett a gyermekeim jövője és az én boldogságom között. Hát választottam. De azért nekem is volt néhány meghitt pillanatom az elmúlt évtizedekben, bár leginkább a gyermekeim jóvoltából.
Majd így folytatta:
- A férjem az első években mindenáron meg akart változtatni, de pár évvel ezelőtt rájött, hogy ez nem fog menni. Azóta sokkal jobban el vagyunk. Nehéz éveket éltem át. Munka, munka hátán. Meg kellett barátkoznom a háziállatokkal, amelyeket eddigi életem során nem igazán kedveltem. Házasságunk második évében megszületett első gyermekünk Vivien. Nagy ajándék volt ő számunkra, mondhatni karácsonyi ajándék. Karácsony szent estéjének délelőttjén vittük haza a kórházból. Hát kicsit meg voltam rémülve, hogy hogyan kell ellátni egy kisbabát, nagyon nem voltam felkészülve erre a feladatra. Fáradtnak éreztem mindig magam, pedig volt segítségem is. A keresztelője februárban volt, de akkorra én már depresszióba estem. Meg voltam győződve arról, hogy mindketten meg fogunk halni. Alig vártam, hogy elmenjen a vendégsereg. Ők ünnepeltek, én pedig a kis szobánkban zokogtam. Vivike nagyon aranyos csecsemő volt, az apukájára hasonlított. Nagyon ügyetlen voltam mindenhez, legfőképpen a szoptatáshoz. Ha sírt a baba sokszor nem tudtam, hogy miért sír, nem tudtam, hogyan nyugtassam meg. De buta is voltam, mert senkivel nem osztottam meg a gondomat, még az édesanyámmal sem. Nehezen jutottam túl ezen az időszakon. A kislányom egy éves kora körül megtörtént az első nagy összeveszésünk. Hiába voltam fiatal, a házból ritkán mozdultam ki. Édesanyám igazította meg a frizurámat olykor-olykor, ám egyszer kedvem támadt fodrászhoz is elmenni. Aznap hozta a postás a járandóságomat, így bátorkodtam anyósomra bízni a gyermekemet és elmentem a közeli városba a borbélyhoz. Amikor hazajött a férjem a munkából azt gondoltam majd megdicséri, hogy milyen csinos lett az új fizimiskám, ám helyette csak dorgálást kaptam. Mégis hogy gondolom én, hogy fodrászhoz járok, amikor házépítésre gyűjtünk. Azt gondolta, hogy a megtakarított pénzünkből fizettem ki a hajvágást. Szó szót követett, én felkaptam a gyereket, néhány ruháját összeszedtem és elrohantam otthonról. Először és utoljára. Busszal mentünk el Édesanyámékhoz. Eljött az este, gondoltam mindjárt eljön az autójával és hazavisz bennünket. A fenét! Másnap délelőtt még dolgozott a munkahelyén, majd utána jött csak el értünk. Szólt mérgesen, hogy azonnal üljünk be az autóba és irány haza. Én bolond pedig visszamentem hozzá.
Ezután felépítették a házukat és mire beköltöztek megszületett a második kislányuk Borika. Bájos kis teremtés volt, ő az anyukájára hasonlított. A házaspár továbbra is küzdött egymással, nem tudták eldönteni melyik az erősebb egyéniség, ki viseli a kalapot. De mindig az erőteljesebb hang és az erőfölény győzött! A gyengébb női hangot és a gyenge testet megtörte a vad férfierő. Évekig vívták a harcukat, míg egyszer csak alábbhagyott a csörte. Rájöttek, hogy békében, nem viaskodva nyugodtabb lehet az életük. Elmaradtak a mindennapos veszekedések, már csak havonta egyszer csaptak össze. Érdekes módon mindig akkor, amikor Irénkének a „nehéz napjai” voltak. Valahogy a férjének ezeken a napokon még nehezebb napjai lehettek. Ezek a napok rémálomnak tűntek mindkettejük számára. A férjben állandóan tombolt a tesztoszteron, ez eleinte a feleségének nagyon imponált, de amikorra a két gyermekét elaltatta, a lakást rendbe tette, utána már nem igen kívánkozott a hitvesi ágyba hemperegni. Illetve kívánkozott, de csak alvás céljából. Ha azonban nem kapta meg a férj, amit szeretett volna, utána bő egy hét mosolyszünet következett. Ez bizony nagyon kemény volt az asszony számára! Egyetlen szót sem szólt a megbántott férfi, még véletlenül sem evett az asszonya főztjéből, a végén pedig legtöbbször a feleségnek kellett valahogyan kibékítenie, mert már ő nem bírta tovább a feszült légkört.
Mindketten rengeteget dolgoztak a munkahelyükön is és a ház körül is. Sok állatuk, háztáji és veteményes kertjük volt, amit mindig rendben tartottak. Estére fáradtságuk miatt már csak veszekedésre tellett az erejükből. Annyira megszokták ezt az életmódot, hogy már néha direkt csinálták, szinte élvezték. Azt sem zavarta őket, hogy a szomszédok is hallják a perpatvarukat. A gyerekek ebben a veszekedős családban nőttek fel. Természetesen mindig az anyjuk mellé álltak, mert féltek apjuk erős hangjától és durvaságától. Mert bizony sokszor elcsattant egy-egy pofon, sőt még nagyobb ütés is, amit szerintük ártatlanul kapott az édesanyjuk. Néha csak az anyjuk őrangyalán múlott, hogy nem történt nagyobb baj. Egyszer úgy leütötte őt a konyhában, hogy az jobb felkarjával ráesett a konyhaszekrény nyitott ajtajára. Az egész felkarja befeketedett, véraláfutásos lett, teljesen szénfeketére változott és iszonyúan fájt. Szerencsétlen senkinek nem mondhatta el, nem mutathatta meg. Nagyon szégyellte, hogy ilyen férje van. Lelki sérülései talán még jobban fájtak, mint a testi ütlegelések. De az élete ment tovább. Magában mindig azt tervezte, hogy elhagyja az urát, de sohasem merte megtenni. Félt. Legfőképpen az anyagi biztonság hiányától, félt, hogy nem tudja eltartani a két gyerekét. Amúgy sem tudott volna hová menni, a szülői házban még a két kisebb testvére otthon volt, albérletre meg nem lett volna elég pénze. Meg aztán badarság is volt ilyesmire gondolnia, mivel nem engedte volna a férje a két gyereket és az asszonyt elmenni, mert valahol a szíve mélyén szerette őket. Bár ezt soha sem mondta nekik és nem is mutatta ki.
Közben hősünk azért boldog pillanatokat is átélt, kislányai sok örömet okoztak neki, csacsogásukkal, szeretetükkel, ragaszkodásukkal. Édesanyjához is nagyon kötődött, de családi életükről részleteket még neki sem mesélt el, nem akarta fájdítani a szívét. Egyedül a templomban érezte igazán felszabadultnak, nyugodtnak magát. Ott senki nem zavarta, ott beszélgetett a jó Istennel, ő megértette minden gondolatát, és mindig azt sugallta, hogy egyszer minden jóra fordul. Így is lett.
Elmúltak a nyüzsgő, mozgalmas évek, a gyerekek elvégezték iskoláikat, majd gyorsan elszakadtak a családi háztól, elkezdték a maguk életét. Mindketten messzire kerültek, ritkán jártak haza, munkát találtak ügyesen. Azóta a saját lábukra álltak. A nagyobbik családot alapított, a kisebb is megtalálta élete párját. De mi lett Irénkével?
Éli tovább életét, boldog mert egészségesek a gyermekei, él az édesanyja, édesapja és a testvérei is. Van hite, amit soha nem vesztett el az évek során, sőt, az Istenbe vetett hit tartotta benne a lelket nehéz időszakaiban, ő vigasztalta, hogy ne adja fel, ne dobja el az életét. Ez az ő sorsa, ez lett neki megírva a nagy könyvben, ez az ő nehéz keresztje. Bizony az élet nem habos torta a közismert mondás szerint, néha olyan keserű tud lenni, mint a legkeserűbb csokoládé. Irénke elfogadta, hogy ez az ő élethivatása, hogy két okos, jóravaló gyermeket szüljön erre a földgolyóra, akiknek az élete reményei szerint szebb lesz, mint az övé. Hátralévő éveiben az unokáiban keresi és leli majd meg az örömét. Hát kell ettől nagyobb boldogság?
Mindezeket könnyek között regélte el nekem a mindig mosolygó, kerekded arcú, nemes lelkű asszony.
|
|
|
- december 31 2016 14:04:32
Mert, aki szerelmes, annak két szíve lesz a két szeme helyett.
Ez az állapot, egy kíméletlen csapda...
Minél kisebb a racionális "Életmegítélés" valakinél, annál nagyobb veszélybe kerül.
Gondolom, nagyon sok ilyen, és ehhez hasonló házasságok vannak.
Igen jó stílusban, és érdekesen írtad meg novelládat, lekötött.
Gratulálok.
gyuri |
- december 31 2016 15:05:11
Köszönöm Gyuri a véleményedet. Olyan jó lenne, ha 20 évesen az ember olyan bölcs lenne, mint 50 felé Csak akkor sokkal több szingli lenne
Szép estét kívánok!
Melinda |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 27. szerda,
Virgil napja van.
Holnap Stefánia napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
