|
 Vendég: 3
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_
A KERT
Mostanában egyre gyakrabban és egyre hosszabban látom a kertet. Szabálytalan kőlapokkal kirakott girbe - gurba sétányain, sokszor már nappal is ődöng a holdsugár, az út vonalát követve bujkál a cédrus és egyéb növények lombsátrai alatt, ahol egy pillanatra mindig erősebben látszik sápadt-hideg fénye. A fák és fásszárú bokrok törzsein számtalan repkény és sokféle kúszónövény tekeredik, csavarodik és kapaszkodik, kusza tobzódásukban még erős fényben is jótékony félhomályt árasztva a szűk átjárók göröngyös –avar rágta közein szinte kizárva a lehetőségét annak, hogy az emlékezésen kívül bármi is átférjen.
A kertben sosem fúj a szél, sem szellő, sosem mozdul semmi, nincs eső csak a megfellebbezhetetlen állandóság kísért, nincs napszak és idő, csak béke, meleg és fény.
Ha éppen úgy akarom, a fekete lepkék kavargó virágfüzérekként rajzanak és gomolyognak a lombok között, hangtalan lobogásban milliószor összefűzve és szétválva járják vég nélküli táncukat.
A sok éve porladó avarban mindenféle hernyó és bogár keresi lázasan az elszállt nyarak maradék emlékeit, fáradhatatlanul pislákoló reménnyel és hittel, mert semmit nem lehet csinálni remény nélkül, a halálon kívül mindennek lehet hinni az ellenkezőjében legalább egy kicsit.
Mert a kert fái titokban nem hinnék, hogy minden nappal közelebb kerülnek az éghez-ettől remélve a lét értelmét-vagy legalább egy valamiféle megoldást, egy bizonyosságot hogy választ kapnak létezésük okára-ami nem csak „Csakból”-áll, ami inkább gúny, mint válasz, valami olyat akarva, ami értelmet ad, hogy miért vagyunk.
Hogy mi végre viseli el a kúszónövények súlyát, a gyökereit rágó férgek szűnni nem akaró támadásait.
A kőszegély menti gaztenger megelégszik a sétáló holdsugár rideg és szenvtelen simogatásával, szaporodik, mert az a dolga, és elszárad, ha kell. Tudja, sosem fog felnőni az égig-eszébe se jut, mert esze sincs-amúgy nem is akar, mert mindig csak azt akarja, amit akarhat, és ezért boldog.
A kert varázslatos lakói nem is tudják, van napfény és szellő-sosem volt benne részük-ami jó is, mert ahol szellő van, ott lehet szél is-sőt vihar-ami pusztít és romba dönt, elvonulásával maga után hagyva a pusztulást, ami rettenetes, az okozott kár néha pótolhatatlan.
A murvás sétányon lassan poroszkálok a tétova holdsugár nyomában -ő világítja nekem az utat-a fölém és elém hajló lombok tétova simogatásai közepette, zavart érintéseiket folyton érezve arcomon titokban számítva rá-valamelyik durván végigkarmol, ami mint rizikófaktor kétségtelenül lehetséges.
A lombok rejtekében megbúvó tisztáson tompa fényben ragyog a kis tó tükre-amit a sétányról nem látni -megszámlálhatatlan szúnyogfelhőivel, amik hangtalan realitással és következetességgel megtámadnak mindent, ami él és mozog.
A parti köveken nagy fekete békák ülnek egy kőszobor szenvtelenségével téren és időn túl, meredt tekintetükben, mint végtelenített film folyton folyvást kúszik az idő.
A monda szerint hajdan a tóban lakott egy sellő, aki szendergésében feloldódott-és eltűnt.
Bármily különös, ami eltűnik az mindig nyomtalanul és maradéktalanul teszi, ami azért érthetetlen, mert ha egyszer valami volt, az hogy tűnhet el nyomtalanul?
Csak bennünk hagy egy nyomemléket, és az évek múlásával a sokasodó emléktömeg annyira felszaporodik, hogy a végén már a lábait is alig tudja emelgetni az ember, az emlékek sűrű masszája - félő, valahova lehúz.
A kert az egyetlen, ami az enyém, ami sosem változik, a maga módján mondhatnám örök, ahol cipelem sokasodó emlékeimet, és ha az előttem imbolygó holdsugár megáll, akkor tudni fogom, magam is emlékké váltam.
A kert az általam egyetlen ismert hely, ahol a növények érzékelni képesek jelenlétemet. Ismerem finom színváltozásaikat, amik mindenkori hangulataikat jelzik felém. Képesek gondolataimat érezni, még hangosan beszélnem sem kell. Egyetértésüket vagy rosszallásukat tónusváltásaikból tudom követni.
Mivel már hozzájuk vagyok, szokva könnyen megy a beszélgetés, de amúgy szerintem befogadtak, és meg kell mondanom ez kölcsönös.
A kert ,megszámlálhatatlan lénynek, élő árnynak, és suttogó indának ad otthont ,fénylények és süvöltő árnyékok torzult lelkeinek állandó búvóhelye, mert itt minden nagyon erősen él, és kortalan .A kert a láthatatlan létezőknek egy olyan metszéspontjában helyezkedik el ,ami több dimenzió átjárhatósági metszéspontjában van ,és csak a kiválasztottak számára érzékelhető. Én nagyon jól tudom ez a belső vakok számára elképzelhetetlen, de a kertnek vannak elvárásai látogatóitól, a belső vakság az egyik kizáró ok.
A fák és bokrok között bujkáló sóhajoknak kell szállítania a már említett lények hangjait, aztán a sokszor összegabalyodó suttogásokat vagy szét tudja válogatni a látogató, vagy nem. .Ez mindig a hallgató belső milyenségétől függ.
Mert minden és mindig megszólítja az embert, de csak kevesek képesek érzékelni, és még kevesebben hallják az érthető neszeket. Nem értik a tényt, sokkal sűrűbb közegben létezünk, mint gondolnák, minden, mindennel összefügg, a dolgok és események egymásból következő történetek, amit ha valaki folyamatában nem tud érteni, akkor csak, összezavarodik, őrületre gyanakszik pedig csak ő tökéletlen, aminek tényét nem meri vállalni.
A kert felett az égbolt mindig mozdulatlan. Ezüstkupolája egyenletesen mindent beborít, még az árnyékos részek is egy halk-tapintatos fényben derengenek.
A kertben mindig és minden változik, ha akarod. Hol felbukkan egy új levél, lelibben egy száraz ág, és birtokba veszik az örökmozgó halvány bogarak.
Itt nincsenek szagok, sem illatok, Csak az ott támadt emlékeknek, gondolatoknak támad levegője, ami befészkeli magát az agyba, felidézve képeket, egyik másik ólomsúllyal terül szét az ember mellkasán, alig engedve némi levegőt .A nyomasztó emlékeknek sokszor alig elbírhatóan nagy súlya van. A hibás, egykori döntéseket nincs már kinek beismerni, nincs kitől bocsánatot kérni, és nincs kinek elmagyarázni, hogy az és akkor miért történt úgy, ahogy történt. Nincs már sem pártoló sem ellenfél ,csak tökéletesen értelmét vesztett régi ügyek amikről már nem is tud senki, nem is érdekel senkit, már csak bennem van, és engem nem hagy élni. Ez úgy látszik egy karma, ami kivédhetetlen, és csak velem múlik el. Mert lehet az ember számára ügy egy rosszkor tett mosoly, egy igazságtalan észrevétel, vagy apró mozdulat, ami fájdalmat okozott. Az egyre sokasodó sok kis apró sérelem egyszer csak elkezd önálló életet élni, kezelhetetlenné válik, megkeserítve az áldozat életét, mert akkor jön-megy mindegyik, amikor akar.
Ezek a dolgok főleg a kertben képesek teljes erejükből feltámadni, belőlem kilépve körültáncolják szenvedő lelkemet, győzelemittasan libegnek köztem és a holdsugár között, élvezvén nehéz perceimet.
Azért szeretem a kertet. Ha akarom, meg tudom jeleníteni eltűnt szeretteimet, akik sosem a sétaúton, hanem a bokrok és fák árnyékából néznek engem, békésen intenek felém, és egy kicsit módomban áll visszaélni hajdanvolt órákat, ami nekem részem.
Aki, ha meglát a fák árnyékából, és boldogan rohan felém, az a Janka, a kis pekingi palotakutyám, aki maga az önzetlen szeretet, képes felmelegíteni kihűlt szívemet. Már csak a kertben tudok vele találkozni, rövid lábain körülugrál, én felveszem, kisbabaként fekszik karjaimban, ringatom, és mindenféle butaságokat mesélek neki, közben pocakját cirókálva hallgatom szaggatott -röfögő, makogó hangjait, ami a megelégedettség és gyönyör éneke. Ő volt életemben a rajongó szeretet, értelem és jóindulat, mikor a kertbe költözött, emléke zokogott csak elárvult lelkemben. Ha megyek, mindig meglátogatom. Ha meg már én is ott leszek, újra kezdjük elölről, okos szemei drágakőként fúródnak tekintetembe, és érteni fogjuk egymást, mint régen. Drága kis „Malacka” Legyen neked nagyon szép a kert, barangold be zegzugait. Tetszeni fog neked. Ha éppen nem vagyok ott, akkor is rád gondolok. Sosem hagylak egyedül.
Fontos a kert, mert egyidejűleg és egyszerre élem a jelenben a múltamat is, mert nélküle nem lehet jelen, hát még a remélt jövő, szükségem van a tudatra, hogy valahova örökké tartozom, a jelen bizonytalan és örökké változó tényező.
Csak egy valós múltból lehet rálátni a jelenre, ahogy egy festménynek is megvan a szükséges nézőtávolsága, úgy a most sem nézhető közelről.
A „Ma”- szemlélésekor a szemeiden át néznek azok is akik voltak, génjeidben, húsodban és szívdobbanásaidban ott rejtőzik a múlt, benne is élsz, vele gondolkozol.
A kert valóságos illúziói mindig körülölelnek, segítenek, hogy eltévelyedéseidből visszatalálj, és ha kell akár tizedszer is képes légy újrakezdeni.
A séták alatt talán közelebb kerülsz mindenhez, ami megfejthetetlen, ami valami miatt neked fontos.
A kert az, ami a folyton változó – izgő mozgó életedben az állandó, ami kiindulópont, ami örök. Mert egy látszólag élettelen mozdulatlanságnak is megvan a nyüzsgő élete, hangulatai, örömei és bánatai, csak bizonyos szemekkel és fülekkel érzékelhető valóságról van szó.
Ugyanúgy jelen van a nagy körforgás-a születés és halál, a fájdalom is. Míg a melegvérű életek elmúlt fizikai állapotukban ijesztő és sokszor gusztustalan látványt nyújtanak, addig például egy kiszáradt fa holtában is megőrzi tovatűnt fenségének emlékglóriáját, hajdanvolt milyenségének visszfényét, ami elmúlt állapotában is tiszteletet parancsol.
Ebben nincsen semmi különbség egy szál virág vagy egy hatalmas fenyőfa között, a keltődő benyomás attól függ, hogy a szemlélő méretei mekkorák.
Egy hangyának egy szál száraz virág kelthet monumentális érzetet, még ha a történet lényegét
amúgy nem is érzékelné.
Ha nem lenne elmúlás nem lehetne feltámadás sem ami a végtelen történetet leállítaná, és nem lenne értelme az egésznek, a feltámadás halvány reménye nélkül céltalanná és értelmetlenné válna az egész isteni színjáték, aminek megértéséből eleve száműzve vagyunk .Megengedtetett számunkra a látvány, a folyamat érzékelése, lehetünk részesei-akár szenvedő alanyai is-de beleszólásunk nincsen és ma már nem is vagyok benne biztos, hogy kéne legyen.
Ezért lényeges és fontos, hogy a kert egyidejűleg tegye számomra láthatóvá a két végső igazságot, mert az elmúlás szépsége a maga nagyszerű módján nem több és nem kevesebb a születés és létezés megfejthetetlen misztériumánál.
Mindössze a tiszteletteljes szemlélődés maradt, a felismerés lehetősége, hogy élvezd és értékeld a mát, amíg lehet.
Üldögélek a kertemben, elnézegetve a bokrok között matató gondolatokat, szabadon lebegő agyam bekalandozza az egész földtekét.
Körülvesz a nyüzsgő emberáradat hihetetlen és elképzelhetetlen mennyiségével, mindenki lihegve görcsöl a puszta életbennmaradásért, csak a lába elé koncentrál, hogy el ne essen, mert ha elesik nem képes többé talpraállni, és a rohanó lábak alatt már el is tűnt.
Mindenkinek egy élete van, folyton harcol, a többség elismeréséért-mintha ez rajta segítene valamit-ő akarja megítélni ki élhet és ki nem, ki értékes és ki nem, osztályoz és szelektál, de tevékenységének esetleg katasztrofális következményeit nem vállalja.
Kultúráról beszél, és pont ő nyilatkozik otrombán és emberhez méltatlan módon, érvek helyett sérteget, elveszítve minden arányérzékét-a kontroll nem működik-mert nincs benne sem tartás, sem szégyenérzet.
Viszont ha őt ocsmány szóhasználatai miatt valaki mondjuk, génhibás sejthalmaznak nevezi, és abbéli gyanújának ad hangot, hogy az illető gyerekszobája krétával volt felrajzolva az úttestre, akkor becsületsértési perrel fenyegetőzik, neki van alanyi joga, persze szerinte csak neki.
Szerencsétlen sziporkának nem jut eszébe felette is rohan az idő, személy szerint ő sem fontos, a hozzá hasonlók mindig újra termelődnek és taposnak, aztán ők is beledöglenek, nem értve miért.
Mert lehet összevissza beszélni mutatósan handabandázni, csupa hangzatos témában aggódni, lihegni és szenvedni, de ez titokban senkit nem érdekel, ugyan miért is érdekelné - hiszen az őt fenyegető rém az elmúlás, ami nem törődik az ő nagyszerűségével.
Nem meri vállalni saját tragikomikus koreográfiáját-bár előre meg van, írva a forgatókönyv-nem meri észrevenni, hogy ő csak egy marionett baba, akinek minden mozdulata másé-azé aki ott áll a függöny mögött-ő csak egy szánni való bohóc, egy rongyokból eszkábált pojáca akinek erőlködéseit elnézve előbb kell sírnom- mint nevetnem.
Még szerencse, hogy itt a kertben a beszélő virágok között nincs ilyen szerencsétlen emlős, mert legfeljebb az árnyék kúszná meg tapintatból, hogy ne zavarhassa látványa a többi növényt.
Az emberi kétszínűség és hazudozási kényszer egy elmekórtani szint, de már csak azért sem gyógyítható, mert, hogy ki számít ilyennek az megállapodás kérdése, meg akinek ezt gyógyítani kéne, az sem tudja mikéntjét, és ő is olyan.
De nagyszerűen van a komédia megoldva, ezeket a génhibás zseniket elsöpri az idő, a rendező megvesztegethetetlen-akire rámutat, annak menni kell - az értéktelenség azonos súllyal bír, mint az érték, mindkettő ember csinálta fogalom.
Ha meg valaki abban reménykedik, hogy emberi értelemben ő valami maradandót alkotott legfeljebb díszsírhelyre számíthat, amiben ugyan úgy el lehet porladni akár egy árokban, hátrahagyott ismertsége hamar megkopik, ha nem így lenne, akkor sincs neki hajdani ismertségéből semmi haszna.
Sokkal okosabb a kertben üldögélni, hallgatni az időtlenség nyugalmát, figyelni a gondolat hordozta növényi párbeszédeket, amiben vagy részt veszek, vagy kutyámat ölemben ringatva figyelem, mint szunyókál, szeretetem és karjaim biztonságában, amit ő pontosan tud.
Rá kéne jönnie végre a halandónak arra, jobb csendben szemlélni az eseményeket, mert ha beszél az mindig felesleges butaság, és ha a rendező rámutat, egyet tehet - feláll, és csendesen besétál a fák közé.
|
|
|
- január 12 2017 20:25:33
HŰHA KEDVES GYÖRGY!
Nem találok szavakat! Jól megmunkáltad ezt a kertet mélységében és magasságában is. Nem könnyű belőle kitalálni, de benne sétálni sem. Benne foglaltatik az egész élet.
Egy biztos: a láthatatlan magasságból irányítanak bennünket, mint egy marionett bábut.
Szeretettel gratulálok: Viola  |
- január 12 2017 21:58:29
Kedves Viola.
Örülök, hogy pontosan értettél, és annak is, hogy tetszett írásom.
Szerintem is marionettek vagyunk, tökéletes tájékozatlanságunkban
ténfergünk itt lent, aztán jön a jel, és bebotorkálunk a fák közé.
Hááát... Mit mondjak...
Nehéz röhögni.
Szeretettel.
gyuri |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 27. szerda,
Virgil napja van.
Holnap Stefánia napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
