Napkorong

A bolygó fele sivatag volt, a szürke szemcséjű homokon és éles kőtörmeléken kívül nem borította semmi, csak legfeljebb a felette alacsonyan lebegő zöldes nehéz párák.
A többi területén különféle lények éltek és bár látszólag békésen, valójában csak nem keresték egymást vagy kerülték ha az alkalom úgy hozta.
Azokon a vidékeken amelyet nem borított az erős átok, éltek növények, amelyek mindenféle termést hoztak, de a legtöbb helyen inkább vadásztak és ebbe minden beletartozott, még akár egymás is.
Halvány derengés vette körül az égitestet, ami inkább félhomályt eredményezett a legtöbb helyen, kivéve a növényekkel borított területeket, ahol néha a sötét égen felderengett valami.
Mintha csak érezték volna a bolygó felszínén lebegő furcsa színű párák, hogy mikor és minek van szüksége egy kis fényre ahhoz, hogy valamennyire vegetálni tudjon.
Ebbe a világba csak nagy ritkán érkezett ember és sohasem jószántából, inkább azokat küldték, akiket kínos lett volna nyilvánosan halálra ítélni, helyette a kiküldetés elnevezést választották, amiről mindenki aztán azt gondolt amit tudott.
A sivatag és az élő terület között egy helyen mély szakadék hasított bele a vidékbe.
Az alján egy szikla hasadékában bújt meg az átjáró.
Nagyon ritkán mozdult meg itt bármi, de azért rendszeresen leselkedtek páran a szélénél, hátha érkezik valami ehető.
Az ott lapulók között sem volt kettő egyforma lény, mert a bolygó gőzei mindenkit megváltoztattak idővel azok közül akik nem pusztultak el azonnal. Nehéz, mérgező és maró gőzeivel a kőtörmelék fölött lebegett és az arra járóban az az érzés keltődött, hogy élő anyagot szív be és lélegzik ki magából amikor levegőt vesz.
Aztán az figyelő érzékek észre vettek valamit. A néma nesztelen csendben vadászok kapaszkodtak és lapultak a katlan peremén.
A sziklahasadéknál egy kő megmozdult, törmelék zizzent élesen, aztán egy test a földre zuhant.
Valaki érkezett.
Nehezen vette a levegőt, azt sem tudta hol van, csak feküdt a lapos köveken és próbálta visszanyerni a teljes öntudatát.
Lejátszotta magában a történteket, meg szerette volna érteni mi történik vele.
Nem rég felkelt, felöltözött és ment a tanácsba, az Oltalom Bíráinak tanácsába ahol különös képességével mindent megjegyzett amit hallott és látott, hogy aztán valamelyik Bíra időről-időre újra élhesse segítségével az eseményeket. Valami rossz döntésről beszéltek neki, amiről ő tehet, mert megmásította a a történelmet, legalábbis ezt magyarázták neki, de ő nem másított meg semmit, mindig hűen adta vissza a mondottakat, ha a Bíra úgy akarta, mindenki belekapcsolódhatott a tudatába és akkor együtt láttak és hallottak vele.
De nem figyelt rá senki. Csak magyaráztak és rá mutattak. A tömeg morajlott miközben a karzatra rángatták és elmondták, hogy ő bűnös. Miatta robbant ki a háború és éheztek annyian, mert ő mást mondott, mint amit a jó Bírák döntöttek.
Aztán ítéletet kértek a lent állóktól. Össze-vissza ordítottak, de mindenki a megsemmisülését kérte.
Ekkor az egyik Bíra csendre intette őket, majd elmondta halkan de mindenkinek az agyában jól hallhatón, hogy az Oltalom Bírái senkit nem semmisítenek meg, mert ők jók, inkább kiküldetésbe Merinára vezénylik az elkövetőt, hogy ott majd idővel alkalmat találhasson a megbánásra.
A tömegben szétszórtan többen egyszerre éljenezni kezdtek minden átmenet nélkül majd a többiek is bekapcsolódtak és a Bírák ünneplésével le is zárult az egész eljárás.
Őt megfogták két oldalról és aztán minden elsötétült, még hallott beszédfoszlányokat, de azok is elenyésztek.
Sötét félhomály vette körül és savanyú íz borította be a szájüregét, szörnyű gyanú kezdte átjárni a lelkét, hogy valami rettenetes dolog történt.
Kinyitotta a szemeit, köveket látott, feketés-barna szikladarabokat, lassan négykézlábra emelkedett majd felállt.
Egy szakadék mélyén állt, mögötte egy hasadékra figyelt fel, odalépett és bebújt, a kis keskeny folyosó hamar véget ért, nem vezetett sehová.
Újra kilépett és körbekémlelte a szurdok peremét. Hamar megakadt a szeme néhány rá leselkedő élőlényen. Mind másmilyennek tűnt, egyben hasonlítottak csak, ronda pofájuk és nagy állkapcsuk tele voltak fogakkal, agyarakkal, csupa éles és gyilkolásra szánt dologgal, neki meg nem volt semmije.
Áttapogatta a ruháját, mit is vett magához reggel.
Szerencsére nem vettek el tőle semmit. Talán volt róla fogalmuk, hogy őt hová küldik.
Oldalt a saját kése, pár amulett, egy fényes emlékpénz, az egyik felén olyannyira elkopott, hogy még tükrözni is lehetett vele.
A nyakában körben a fém lánca, vastag, erős szemekből készítve, nagy fényes amulett függővel, amolyan státuszszimbólum is volt ez az egyszerűbb népekkel szemben, ha elküldték valamelyik városrészbe ahol hirdetni kellett, utat engedtek neki ha rajta volt. Tudta, valamilyen varázserővel is bírhat, bár nem mondták neki.
Arra gondolt megvárja a hajnalt, leült a kövekre aztán miután látta, hogy nem akar senki lemászni hozzá összegömbölyödve lefeküdt.
Ébren gondolkodott és talán aludt is de egy idő után úgy tűnt neki, hogy nem megy az idő. Nem pirkadt, ugyanolyan félhomály terjengett, mint amikor ideérkezett.
Gyanúsan nem ment az idő. Végül úgy döntött, nem maradhat itt amíg szomjan pusztul, inkább felmászik és körülnéz odafent. Lassan lépkedett és mielőtt felfelé kapaszkodott, minden követ megmozgatott, nehogy a kővel a kezében visszazuhanjon. Furcsa hangokat hallott a feje felett, amikor föltekintett tőle alig két méterre egy fogakkal teli száj és négy nagy szem meredt rá.
-Hát jól van- suttogott,
Lassan kihúzta a kését és jobbjában erősen markolva mászott felfelé. A lény nem húzódott visszább, viszont lassan egy vastag nyálcsík indult meg lefelé.
Az utolsó pillanatban húzódott félre amikor a nyál felé csurogva eltalált egy követ, ami sisteregve habzani kezdett ahol hozzáért.
-Te jó ég- kiáltotta el magát, milyen állat ez?
Hangokat a füleivel nem hallott de a gondolataiba férkőzött valami ösztönösen erős akarat ami azt skandálta: Megzabállak, megzabállak.
Fel sem fogta igazán, hallja-e vagy képzeli, de arrább húzódott és várt.
Mozdulatlanul nekisimult a sziklafalnak és figyelt, hogy ne folyjon rá a maró nyál.
Arra gondolt, egyszer csak elunja a várakozást ez a valami és odébb áll, persze az is lehet, hogy megbújik valahol aztán akkor vetődik rá amikor már felkínlódta magát innen.
Tanácstalanul kapaszkodott amikor megindult egy nyálcsík a lény pofájából pont őfelé.
Hirtelen arrébb rántotta magát, mire a lény furcsa hangot hallatott, szinte megdermedve nézett rá aztán vinnyogó acsargással hátrálni kezdett előle.
Ő óvatosan körbenézett, hátha egy másik ragadozó miatt hátrál, de nem volt a közelükben semmi, csak ők ketten.
Ahogy kezdett felmászni a peremre úgy hátrált előle az ellensége.
A finom villanásra lett figyelmes. Hát persze, a vastag láncán egy amulett függött, tükör sima felülete finom opálos fénnyel villant meg a kevés derengésben.
-A fény!- szólalt meg határozottan- szóval félsz a fénytől te bestia.
Összeszedte minden bátorságát és késével a markában kimászott a felszínre.
Váratlan és sivár látvány tárult elé, amerre ellátott, sötétbarna sziklatörmelék fedte el a talajt, elszórtan sziklagörgetegek hevertek és valami sűrű nehéz pára úszott a levegőben, zöldes színben játszva, egyáltalán nem tűnt biztonságos helynek.
Kicsit tartott is ettől a ködtől, nem tudta, mi fog történni ha beszívja a tüdejébe.
Amerre látott, minden mozdulatlannak tűnt, de legbelül érezte, hogy sokan figyelik minden mozdulatát. Aztán kinézett egy megmászhatónak tűnt magaslati pontot és óvatos léptekkel elindult felé. Menet közben muszáj volt belélegeznie a zöldes párát, nem érezte magát rosszul tőle, de nagyon kellemetlen savanykás és nyúlós íz ülte meg a száját, amikor először nyelt egyet, akkor kezdte megérezni azt a lassú kibontakozást a tudatában, ami mintha beengedte volna őt a bolygó lakói közé. Olyan érzés volt, mint egy befogadás, a tudata kitágult és érezni kezdett, betódult az érzékeibe az őt körülvevő lények és sziklák léte és az is, hogy hol vannak és mit akarnak.
A sziklák csak vártak, szomjasan időzve, mikor ölnek meg rajtuk valamit amiből teleszívhatják száraz testüket egy újabb várakozással teli időre. De a kövek alatt is lélegeztek és a sziklák rejtekéből is figyeltek szinte mindenfelől, beharangozva a tudatába:
Itt jön a préda, figyeljetek.
Lassan lépdelt olyan irányban amit biztonságosnak érzett. Megfordult a fejében, hátha csapda, de úgy gondolta a saját benyomásaira hallgat inkább, hiszen itt nincs mód kísérletezésre.
Elérte a követ, aztán feltérdelt rá és ráhasalva feltornázta magát a tetejére. Lapulva körbekémlelt, de addig amíg csak ellátott minden egyforma volt, el nem tudta képzelni, hogy lehet itt életben maradni, hol fog inni és mit tud enni itt, mert sem vízmosást sem növényeket nem látott. Igyekezett hason maradni és úgy szenderegni, hogy érezze ha a környezetében megmozdulna valami.
Így időzött egy jó darabig aztán összeszedte magát, erős szomjúság gyötörte, amikor felállt a szikladarab tetején az alacsonyan terjengő zöld pára egészen befedte a testét, érezte minden lélegzetvétellel azt a rossz ízt a szájában de valami enyhülést is adott, az jutott eszébe, hátha így juthat csak vízhez, így még jó darabig a ködből lélegzett és evvel nem csak az erőnléte de a figyelme a hallása és minden érzékszerve kiélesedett.
Nem akart itt maradni, úgy vélte kell hogy legyen valami kiút, vagy addig kell keresgélnie, amíg ki nem jut egy olyan helyre ahol élni lehet, már persze ha van ilyen ezen a bolygón egyáltalán.
Lassan haladt előre, egy kitalált irány felé, igyekezett kinézni olyan furcsa képződményeket amelyekhez viszonyítva mehetett. A köves talaj alaposan próbára tette a lábait, régebben ilyen utakon sosem kellett lépdelnie.
Érezte az elhúzódást, valahogy figyelték merre megy, de bántani direkt módon nem akarták, egyelőre. Idővel annyira elfáradt, hogy fásultan gyalogolt és már nem is figyelt semmire.
A támadás olyan váratlanul érte, hogy alig tudta időben felfogni mi történik körülötte. A lába körül több szikladarab megmozdult és mire felocsúdott, már egészen körbevették a rovarok. Színük megegyezett a sötét törmelékével, sziklára hasonlító testükből csak a szemeik fénylettek fel a derengő fényben és erős csáprágóikat folyamatosan zizegtették felé. Próbált koncentrálni a zöld ködre, de itt egészen átlátszó volt a levegő. A rovarok egyre közeledtek felé, de hiába hadonászott a késével a kezében ő is érezte, hogy ez a rövid penge most semmit sem ér. Egy váratlan ötlettől vezérelve aztán hirtelen nagy lendületet vett és elrugaszkodva megindult, mintha a sziklás talajon ugrálva haladna, nagy lépésekkel mindegyik testre taposva ugrott előre, ki a szorongatók gyűrűjéből. Erre a fordulatra nem számítottak és a száraz kőszerű testeken taposva sikerült elmenekülnie. Elég meggondolatlanul még akkor is futott amikor már egészen messze járt tőlük, de szerencséjére új veszély még nem leselkedett rá. Alig kapott levegőt, csak lépkedett és körbenézve a ködöt kereste. Egy lenyúló páracsík nem messze előtte terült el, odavonszolta magát és hosszan elidőzve lélegezte be a nedvességet adó rossz ízű levegőt.
Hiába, gondolta, neki arra kell mennie ahol a zöld köd úszik, másfelé nem lesz esélye a túlélésre.
Amikor tehette állt és időzött a ködben, elengedte magát és hagyta szárnyalni a tudatát, látott, hallott és érzett és ezek az érzetek egyre erősödtek.
-Olyan mintha a részed lennék- motyogta maga elé és egyre nőtt benne az a feltételezés, hogy ha ő ennek az egésznek a része, akkor minél inkább a része annál inkább nem fogja semmi sem bántani.
Már csak a zöld párában ballagott. Hagyta hogy amíg a teste megy addig ő a tudatával vágtasson a semmiben mindig rácsodálkozva újabb lényekre és újabb területekre.
A bódult sétának egy látomásféle vetett véget, mert hirtelenjében zöld növények tódultak a tudatába és egy jól érezhető irány.
Megtorpant és kijózanodva a tudatára telepedő egység érzéséből végiggondolta, hogy mit látott és merre.
-Valamit láttam, ez biztos, növényeket és arra- mondta rekedten, hiszen már napok óta vagy még régebben nem beszélt.
Néha megmozdult egy-egy lény sziklák mögött vagy mélyedésekben de senki nem támadta meg és ő sem gondolt gyilkolásra, csak a cél érdekelte, és a bolygó páráit beszívva haladt előre a látomása irányába. Egyedül a rovarokra figyelt, mert azok, mintha tudat nélküli nagy eltakarítók volnának, mindenre támadtak, ami az útjukba került.
Egyik alkalommal, mert nem tudta már milyen napszak lehetett egyáltalán, sokáig állt becsukott szemekkel a párában, amikor úgy érezte a bolygó szól hozzá, színeket látott és hangokat hallott, halk érthetetlen valamit, de ez neki szólt, ebben egészen biztos volt. Nagyon figyelt, de nem tudta megérteni. Aztán ő is beszélni kezdett, először magában formálta a szavakat aztán már elfogyott a türelme és inkább gondolatban folytatta a mondanivalóját, de érezte a másik oldal semmit nem ért. Ekkor zseniális ötlete támadt, lehunyta a szemeit és felidézte magában az egész eddigi történetét, csak nagy vonalakban és széles léptekkel haladt, hol az eseményeket végig elképzelte, néhol csak pár képben jelenítette meg az emléket, aztán befejezte és várt. Lassan gomolyogtak fel a párák, de nem csak zöld, hanem mindenféle színekben játszottak. Egészen beterítették őt és érezte a befogadás és elfogadás egész lelkét betöltő érzéseit.
Valami vigasztalásféle is belekeveredett és az ígéret, hogy itt jó.
Ezen alaposan meg is lepődött, mert ezen a rémisztő helyen nem tudta elképzelni, hogyan lehetne jó. Ráadásul egyre többször elfogta a gyengeség, a szervezete már teljesen kimerült. Nem igazán merte elképzelni a jövőjét, inkább átengedte magát a teljesség tudatának és közben haladt ahogy csak bírt az elképzelt célja felé.
Úgy gondolta kell lennie valami célnak, addig van miért törekedni és próbálkozni. Nyugodtan gyalogolt.
Észlelte a leskelődőket de azt is, hogy elhúzódnak tőle. Mintha eliszkolnának előle, de ezt a gondolatot aztán elvetette. Egyre többet beszélgetett képekben a bolygóval útja során, megmutatta neki, milyennek látja ő kívülről és milyen a pára, azt is kimutatta mennyire jól eső beszívni belőle.
Egy alkalommal ismét talált egy nagy sziklát amit kinézett arra, hogy ott pihenjen.
Odalépett, ráhasalt a peremére aztán egészen könnyen fent is termett a legtetején, ott kényelmesen elhelyezkedett és mély álomba merült. Amikor végre kipihenten ébredt, csodálkozva meredt arra a helyre ahol aludt, kis mélyedés volt teli törmelékkel.
-Na, jó fáradt lehettem- mondta rekedten, kissé artikulátlanul, köhögött párat és aztán újra megszólalt- szóval, hogy itt el tudtam aludni- az utolsó szavakat elég megdöbbenve mondta ki, az egész arca belefásult a beszédbe, megtapogatta az arcát de semmi zavart nem érzett, talán csak annyit, hogy szélesnek érezte.
Csak elgémberedtem-gondolta.
Visszaült a sziklára és újra elővette régi tárgyait, a ruhája sok helyütt szétfeslőben volt már, a nadrágjának szárai pedig elkophattak menet közben, mert annyira megrövidültek.
A kése megvolt és az amulettek, a nyakában az erős lánc az alján függővel és a fényes és lapos amulett. Kezébe vette, forgatta, finoman, opálosan megbillent rajta a kevéske fény. Belenézett.
Nagy pupillák néztek vissza rá.
-Ah! Mi?!-csattant fel hirtelen és az amulettet maga elé tartotta újra.
Az álla kiszélesedett a szájából erős, lapos fogak meredeztek előre. Odakapott a kezével, de ekkor észrevette azt is hogy a kézfején igen erős a bőr, a körmei pedig megvastagodtak.
Összekapdosta a holmiját és egyetlen ugrással lent termett a talajon.
Könnyűnek és erősnek érezte magát. A zöldes pára egészen elborította a területet.
Aztán kereste a gondolatait, hová is tartott? Ja igen, már tudta egy zöld terület felé.
-Nem kell úgy sietni, majd odaérek, van időm- krákogta maga elé megnyugtatólag és figyelve minden neszre tovább indult.