Napkorong

A kiszáradt kút

Fönt a dombtetőn az akácerdő ferdén húzódott végig, így a domb egyik fele legelő a másik része pedig erdő volt.
A fák mentén keskeny, kitaposott ösvény kacskaringózott és az egyik fa tövében állt elhagyatva egy kiszáradt kút.
Senki nem járt oda vízért, mert mindenki tudta, hogy nincs benne semmi, arra meg nem is emlékeztek a falubeliek, ki ásatta oda, egy domb magas tetejére, ahol tudva lévő, hogy semmi víz nincsen.
Az erdőben lakó állatok tartottak a kúttól, ők is tudták, hogy száraz, hiszen a víz illatát már régen megérezte volna messziről mindegyikük, de a mélység megijesztette őket ezért sem szerettek a közelébe menni.
Na meg azért sem, mert néha napján rózsaillat kúszott föl a nagy mélységből és a kuvik erősen intett mindenkit, hogy a csodás illat közelébe menjen, mondván, ez csak valami varázslatféle miatt lehetséges.
Egy alkalommal, amikor reggel a menyét az erdő széli vadcsapáson sétálgatott, kihúzott háttal és lassan lépegetve és éppen titkon azt képzelte, hogy ő valamilyen fenséges állat, például őz vagy muflon akár, hirtelen zökkent ki az álmodozásból, mert a fordulót, ahol meg szokta kerülni a kutat és visszasétál, már érzése szerint elhagyta, de a kutat mégsem látta.
Megállt és szimatolni kezdett, de semmi furcsát nem érzett, aztán körbekémlelt és döbbenten vette észre, hogy a kis ösvény zavartalanul kanyarog tova, de a kútnak nyomát se látta.
-Nahát- hüledezett a menyét- hová lett a kút?- kérdezte fennhangon.
Bement a törzsek közé és vékonykán és élesen visítani kezdett így hamar összeugrasztotta a közelben lévő állatokat. Némelyikük lélekszakadva futott oda és kérdezgették tőle sorra, mondja már, mi történhetett, hogy így kiáltozik?
Ő pedig elmesélte, hogy a kút egyszerűen eltűnt, nyoma veszett. Álmos szemekkel, utolsóként a kuvik is odarepült, aztán mindannyian elindultak az ösvényhez.
Amikor odaértek a kút hűlt helyéhez, mindenki hallgatott, mert senki nem értette, mi történhetett.
-Kuvik- szólt a róka- mondj már valamit, elvégre a fogós dolgokban mindig te szoktál dönteni.
A bagoly egy darabig billegett a szélső fa vastag ágán, egyik lábáról a másikra állt, majd megszólalt:
-Én úgy gondolom, ez egy varázskút volt, mert néha rózsaillat áradt belőle.
-Hmmm-zúgta a bólogató hallgatóság.
-Na most erre ugye nem lehet magyarázatot adni és így az eltűnésre sem, de ha varázskút volt akkor el is tűnhetett- itt a kuvik megállt és nézte a különféle állatpofákat, de mindenki hegyezte a fülét és feszülten figyelt, mikor kapják meg a választ, hogy megérthessék végre a furcsa esetet.
Mivel a kuvik tapasztalt madár volt, tudta, hogy addig lesz a kezében a gyeplő az állatok között, amíg a vezér szerepét meg tudja tartani, megértette, mire is van szükség és folytatta- viszont azt is meg kell állapítanom- és itt hatásszünetet tartott- hogy érdekes módon a szarka nincs jelen.
-Óóóó- hangzott az elképedt moraj és szinte nyomban izgés- mozgás majd pusmogás és kiáltozások kezdtek innen-onnan hallatszani.
A kuvik ismét magához vonta a szót:
-Természetesen tanuk híján nem állíthatok semmi biztosat, de a valószínűség eléggé nagyot nyom a latban.
-A latbaaaan- kiáltották utána páran elképedve.
Aztán felerősödtek az eddigi pusmogások és végül kis kórusok ordítozták:
-Ellopta a kutunkat! Szarka! Szarka! Ellopta a kutunkat!
A kuvik intett a szárnyával, mire elcsitultak a hangok.
-Az összejövetelnek vége, ha van valami, értesítsetek!- aztán lendületesen elrugaszkodott az ágról és elrepült.
A többi állat kis csoportokba verődve élénken beszélgetve elsétált. Mindenki jól érezte magát, mert biztonságot adott nekik a tudat, hogy ez is megoldódott. Senkinek nem maradtak kétségei.