|
 Vendég: 10
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_
A kereskedő háza
3. rész
Eliza arra gondolt, kifújja magát és nincs mit tenni, ásni fog tovább ameddig csak bírja.
Minden nekifutással rövidebb ideig bírta csak kilapátolni a földet, végül annyira kimerült a munkától és az eddigi megrázkódtatásoktól, hogy leroskadt.
-Pihennem kell kicsit, ne haragudj Romon, de mindjárt folytatom tovább- suttogott.
Romon már jobban volt, mert halkan válaszolt neki.
-Eliza, gondolkodj egy kicsit, rá fogsz jönni mindenre. Ne nekem kelljen már a szádba rágnom, hogy rágyere, ki is vagy te valójában!-fortyant fel egy kicsit- azt sejted, én ki vagy mi vagyok?
Eliza a földet bámulta. Lassan ocsúdott csak.
-Te valami varázslónő lehetsz Romon, hiszen felismertem a csatodat.
-Majdnem, Eliza. Én tündér vagyok, alakváltó tündér, érted már?
-Ezt értem- tűnődött Eliza- nekem meg végül is lett ásóm, nem szúrnak meg a rózsák, nem is tudom, talán van valami hipnotikus képességem.
-Nem Eliza!-kiáltott fel Romon- ehhez most fáradt vagyok! Tündér vagy! Találd fel magad!
Eliza olyan elképedten hallgatott hogy levegőt is alig vett közben.
-Tündér vagyok- suttogott maga elé.
Aztán felkelt, úgy érezte kövek húzzák a lábait és a derekát, hihetetlen fáradtságot érzett, de az is feltűnt neki, hogy az elméje teljesen friss.
-Muszáj most is megpördülnöm?
-Nem- felelt halkan Romon- csak ne maradjon más gondolatod az elmédben azon kívül amit szeretnél, most.
Eliza figyelni kezdett, saját magára, befelé, egyre mélyebben, addig figyelt, míg nem talált mást, mint amit akart. Aztán halkan de jól hallhatóan megszólalt:
-Nyíljon meg a föld ahol a szárnyas óriás ló pihen és lépjen elém.
Eliza lassan feltekintett és várt, nagy volt a csend, nem történt semmi.
Aztán morajok, mintha egy gyomor kordult volna meg, nyöszörgő hangok mindenfelől, a moraj felerősödött és csusszanó hangok kíséretében észveszejtő robajjal kezdett felhasadni a lanka oldalában a föld és omlott befelé a semmibe, valami láthatatlan mélység felé, ekkor döndült a föld, megrezdült a talpa alatt és a hasadékból kilépő lény előtte hatalmasat toppantva megállt.
Eliza felnézett rá, a monumentális ló feje szinte az eget súrolta, rángatta a fejét, mint akit zavar a nagy fény, aztán óriási lélegzetet vett, kifújta és lenézett. Eliza érezte ahogy a parázsló szemek rátekintenek.
-Itt vagyok úrnőm, Eliza- dörgött fel az érces hang.
Egy női kéz markolta meg erőtlenül a háta mögül a vállát, Romon állt ott.
-Hát megcsináltad- suttogta mosolyogva.
A lény finoman leereszkedett a földre és az oldalára feküdt. Hatalmas állkapcsa kissé kinyílt, jól láthatóvá téve elővillanó fekete fogazatát. Szemeiből erős hő áradt, ahogy a tág orrlyukaiból is.
A hátán valami kötelekből fonott széles nyereg lehetett amihez egy csomó kötél és létraféle volt feltekerve, ezen kellett felkapaszkodniuk.
Amikor már biztonságosan hasaltak és a lábaikat is be tudták akasztani a fonadékokba, a lény imbolyogva felkelt a földről.
-A Gyógyulás barlangja az úticél- jelentette ki Eliza.
Az eddig oldalt lapuló szárnyak felcsaptak és egy orkán porfelhőjének kíséretében a magasba emelkedtek. A rettenetes csapdosásnak és imbolygásnak akkor szakadt csak vége, amikor Eliza rájött, hogy ne a repülését akarja ettől az óriástól, hanem csak hogy vigye el őket oda, ahová menni akarnak, amikor ezt kigondolta a rázkódás abbamaradt és csak lebegtek az égen.
-Mondd mik ezek a kötelek?
Romon egyszerűen kiáltotta vissza az igazságot.
-Emberi bőr és inak Eliza, őneki is ennie kell néha!
Ez után sokáig hallgattak, csak a szél zúgott körülöttük.
A vékony felhőfoszlányokon át látni lehetett, amerre repültek. Nagy magasságban és hangtalanul suhantak, észrevétlenül a lenti tekintetektől. Néhol csillogott a víz aztán nádasok és más vízinövények takarták be a mocsár vizenyőit. Eliza azt gondolta a saját árnyékukat látja feltünedezni a vízben, de aztán lett egy olyan furcsa sejtése, hogy valami követi őket odalent.
Romon tekintetét kereste és amikor megtalálta lemutatott neki, Romon komolyan bólintott.
Lassan a táj változni kezdett, a láp közt egyre több kis sziget tűnt fel, majd azok összefüggővé váltak és nemsokára füves legelő felett suhantak, a Nap erősen sütött, de Eliza és Romon fáztak az állat hátán, annyira fújt a szél, aztán amikor feltünedeztek az első hegyek a levegő még inkább hűlni kezdett.
Mire Eliza újra körülnézett, már sűrű erdőség borította hegycsúcsokat, sziklás bérceket és mély és meredek katlanokat látott maguk alatt, a fák közt rohanó hegyi patakok és zúgók siettek a mélybe.
Végül a hatalmas lény ereszkedésbe fogott egy furcsa ferdén lecsapott tetejű hegy orma felett, aztán egészen finoman földet ért velük.
Itt aztán igazán hideg volt, Romon pedig ruhátlanul és sárosan kuporgott a köves talajon.
-Romon?-szólította Eliza, ne fázz, inkább találj valami olyan alakot magadnak, ami melegen tart- kérlelte kedvesen.
De Romon nem mozdult csak az arcát emelte fel.
-Fáradt vagyok Eliza-mondta- el kell jussak a Gyógyulás Barlangjába, mert a lelkem is elfáradt a sok megrázkódtatástól és nem bírok koncentrálni, pedig már próbáltam. Ha valamilyen állattá változom, túl kimerült lennék ahhoz, hogy szelíd és emberi maradjak.
De Eliza közben megérezte azt is, hogy a hatalmas alvilági ló őt figyeli.
-Romon, mit mondjak neki?
-Küld vissza.
-De ha visszaküldöm, akkor hívhatom újra?
-Hát, elvileg nem mert innen egy másik világba lépünk azt hiszem- felelte Romon.
Eliza a lóra nézett és éppen szólítani akarta amikor az megszólalt.
-Úrnőm Eliza, ha elküldesz én eltűnök, de ha úgy küldesz el, hogy bármikor visszahívhatsz engem, akkor én bármikor vissza fogok jönni, fiatal Úrnőm, az történik amit majd parancsolsz.
Eliza csendesen állt, aztán belenézett a fényes, fekete, izzó tekintetbe aztán megszólalt.
-Lovam! Most elküldelek pihenni téged de úgy, hogy ha hívlak, akkor újra jöjj és engedelmeskedj nekem!- fejét felszegte és valami méltóságteljes szépség áradt belőle.
-Így lesz- válaszolta a lény majd áttetszővé vált és a teste már el is tűnt, csak Elizát néző fekete tekintete ködlött el legutoljára.
-Romon, Romon? Tudsz figyelni?- guggolt le hozzá Eliza.
Romon egyre rosszabb állapotba került és már erősen át is hűlt, csak dülöngélt a sarkán ülve előregörnyedve és a földet nézte.
-Romon, ha hallasz még, légy medve, légy medve, érted?! Nem érdekel ha vad leszel, így meg fogsz fagyni, légy valamilyen állat, a csatodról majd felismerlek és menjünk a Gyógyulás Barlangjába- aztán Eliza megcirógatta a sáros arcot és hátrébb lépett majd halkan de érthetően kántálni kezdett:
-Romon légy medve, akard, változz át, Romon, akard, medve vagy, egy barna, bundás állat, Romon....
Közben észrevette azokat a finom változásokat amelyekből érezte, a varázs nemsokára megtörténik.
Romon didergése és a dülöngélés abbamaradt, ugyanúgy a földet nézte mint eddig, de Eliza tudta, hogy ez már a medve sajátos tudata, nem Romoné, vad lesz és éhes, úgyhogy Eliza közben hátrálni kezdett és mire elhallgatott már egy előre kinézett sziklatömb mögül lesett, hogy mi fog történni.
Romon annyira gyorsan alakult át, hogy pislogni is alig volt ideje Elizának, a vastag, meleg szőr teljesen eltakarta a testét, az arca beleveszett az állati fejbe és pofába, aztán kiegyenesedett és beleszagolt nagy fekete orrával a levegőbe, közben kilátszottak a fogai és erősen nyáladzott az éhségtől, aztán szagot fogott. Eliza döbbenten érzékelte, hogy valószínű őt szagolta ki az éhes állat és ha nem talál ki valamit, akkor, mint a környék legközelebbi ehető lényét, őt fogja elkapni Romon.
Eliza egészen nekisimult a kőnek, és arra figyelt, hogy egészen beleolvadjon a szürke kemény szikladarabba. Nem is múlt sok időn, és alig hogy nagy nehezen egészen megkövesedett a medve megindult. Négy lábra ereszkedve igen gyorsan futni kezdett és közben gyakran szagolt a levegőbe, majd becélozta a szikladarabot és szinte nekirontott, mire tétován megtorpant és körülnézett. Eliza minden kőszemcséjével látott és érzékelte a környezetét, de sem szaga sem hangja nem volt, furcsa mód jól esett neki, hogy nem kell lélegzetét visszafojtva várnia, hiszen nem kell levegőt vennie, nem is lenne mivel.
Aztán a medve az égre és a fák lombjára nézett, mintha gondolkodott volna egy pillanatra, majd megfordult és elindult erős léptekkel egy általa kigondolt cél felé.
Eliza megvárta amíg jó messzire eltávolodott, aztán a kődarabból kirogyott a földre.
-Ezt még gyakorolnom kell- nyöszörögte, miközben feltápászkodott.
Megpróbálta gyorsan szemével megkeresni merre ment Romon, amikor ráakadt a kis pontra, már majdnem beleveszett a rengetegbe.
Jó lesz sietnem- gondolta Eliza- hiszen Romon megindult a Barlang felé.
Igyekezett a távolságot megtartva Romon nyomában maradni.
Már órák óta mentek, de Eliza két lábon sokszor alig bírta követni a medvét, miközben a kavicsos meredélyeken Romon négy lábon sokkal könnyebben haladt.
Amikor már úgy érezte, el fogja veszíteni a távolban a barna bundás pontocskát, akkor észre vette, hogy Romon nem mozdul arról a helyről ahol megállt.
Eliza óvatosan próbált közelebb jutni hozzá, látta, hogy a medve a puha, erdei talajon egy fa tövénél hasalt és egy odúból iszogatott, rendre bedugta a pofáját és lefetyelt egy kicsit, aztán mint aki megpihen, nem mozdult.
Eliza látta, hogy egyenletesen lélegzik és próbált nem mozdulni, olyan érzése támadt, hogy valami változni fog. Nem is tévedett, mert a medve szőre először csak hullámzani kezdett, aztán masszaszerűen körülfolyta a testet és végül eloszlott a levegőben ott hagyva pőrén Romont.
-Itt vagyok-szólt Eliza és óvatosan közelebb ment hozzá.
Amikor látta, hogy az emberi Romon az már teljes egészében, leült mellé és a fejét simogatni kezdte, közben szólítgatta.
-Ébredj, jól vagy már? Na, hallasz?
-Jól vagyok- jött a krákogó válasz, aztán felemelte a fejét- mindjárt összeszedem magam.
Kis idő múlva már mindketten a fa mellett álltak.
-Merre kell tovább mennünk?- kérdezte Eliza- hol találjuk a barlang bejáratát?
-Már egészen a közelében vagyunk- és Romon kicsit feljebb mutatott- arra fel kell mennünk, amikor kiérünk a hegy csúcsa lesz ott, véget érnek a fák, látod?
Eliza bólintott.
-És aztán?-kérdezte volna tovább, de válasz helyett Romon elindult és ő követte.
A fák után már csak egyre kisebb bokrok vették körül őket, majd azok is elmaradtak, végül nem maradt más csak egy lapos hatalmas egybefüggő kődarab, amelynek a legtávolabbi vége belenyúlt a semmibe.
Ahogy Eliza odanézett, elfogta a félelem, mert csak az eget látta.
-És most hová megyünk Romon?- tette fel a kérdést miközben valami görcsös markoló szorongás kezdte erősen szorítani a légcsövét.
Romon nagy léleknyugalommal jobb karjával a semmibe mutatott.
-Hát, ez a kapu. |
|
|
- április 08 2017 19:16:59
Kedves Noémi !
nagyon elgondolkodtató a történeted eddig és töprengek,hog mikor és hogy lesz a vége,vagy talán ez volt a vége ?
Szeretettel : Tibor |
- április 12 2017 13:19:14
Kedves Tiberius,
Most jön az utolsó rész még. Köszönöm, hogy elolvastad eddig  |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 27. szerda,
Virgil napja van.
Holnap Stefánia napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
