Napkorong

A kereskedő háza
4. rész

Eliza magán kívül kiáltozni kezdett.
-Nem, én nem, én nem fogok beleugrani a semmibe! Levetni magam innen a szikláról és szörnyet halni odalent!
Romon hiába próbálta megfogni a kezét és megkeresni a tekintetét, Eliza görcsösen rángatta a karját és behunyt szemmel viaskodott Romonnal.
Végül Romon elengedte a karját, leült a lapos nagy szikladarabra és várt.
Eliza egyre halkabban kiáltozott, aztán csak állt eltakart arccal és keservesen zokogott.
-Eljöttünk ideáig, pedig az elején nem is akartam, nem is tudtam semmit, és most a végén azt akarod, hogy ott pusztuljak el- aztán csak sírt, sírt, bár egyre halkabban.
Amikor csak szipogott és vádlón nézett Romonra, akkor már ő is meg tudott szólalni.
-Eliza, jaj, befejezted már?- kérdezte- mert ha igen és tudsz figyelni, akkor nézz ide- és ismét a semmibe mutatott- ez a Gyógyulás Barlangjának a bejárata, nem kell elhinned, de én meg tudom mutatni neked, figyelj jól, be fogok lépni és aztán ki fogok jönni hozzád.
Romon fogta magát, a szikla peremére lépett, egészen a hatalmas mélység szélére, aztán előre figyelt, majd komoly lépéssel előre, eltűnt.
Eliza lélegzet visszafojtva figyelte, látta, hogy nem lezuhant, hanem eltűnt.
A nagy csend ami körülvette, szokatlan volt. Sem madarak nem trilláztak, sem állatok nem neszeztek sehol, ahogy az egy rendes erdőben lenni szokott.
Aztán egyszer csak Romon hangját hallotta.
-Most visszalépek hozzád, hagyj nekem helyet, menj hátrébb, nehogy lezuhanjunk.
Aztán a kőre lépett.
-Már elhiszed, hogy itt van?
-Igen, el. De én nem merek belépni így oda- motyogta Eliza.
Romon gondolkodott kissé.
-Eliza, mi lenne ha teljes erődből kapaszkodnál belém én meg fognám szint úgy a kezedet és mögöttem, szorosan velem együtt jönnél? Együtt mennénk be. Valamit tennünk kell, hogy mindketten bejussunk- a mondandójának befejezése után a kezét Eliza felé nyújtotta.
Miután Romon a peremre állt, Eliza mögé lépett, megfogták egymás kezét, de Romon erősen a derekát is átölelte ahogy csak bírta.
-Becsukhatom a szemem Romon?-kérdezte még.
-Jó- érkezett a válasz- de most háromra lépünk- szólt határozottan.
-Háárom!-kiáltott Romon és hatalmasat léptek együtt előre.
A kemény, köves barlangi talajon majdnem hasra érkeztek, akkora volt a lendületük.
Amikor már rendesen álltak, Eliza visszanézett. Logikus- gondolta- innen is az eget látom.
Az ég kéklő fénye az első kis íves kanyar után eltűnt, nehezen szokta meg a szemük a sötétséget, de kisvártatva érzékelhetővé vált az a derengés amit a fal bocsájtott ki magából. Éppen annyit, hogy nyugodtan lépegethessenek előre. Finoman lefelé haladtak, és közben Eliza azon gondolkozott, hová is fognak érkezni, aztán meg is kérdezte Romont.
-Mikor jutunk le?
-Le?-kérdezett vissza tőle- miért kéne le vagy fel jutnunk és egyáltalán a jutást, mint olyat, hogy gondolod?- Eliza értetlen arccal nézett rá- Eliza, itt a bent lét a lényeg, mindegy, ha megyünk a Barlangban vagy állunk, fekszünk amikor elfáradunk, csak az a fontos, hogy megérkeztünk.
-Na de akkor jó, itt vagyunk a Gyógyulás Barlangjában, és aztán? Magyarázd már el nekem akkor azt, hogy mit gyógyít itt valami és minek jöttünk ide?!- érkezett a méltatlankodó kérdés.
Romon arcán látta, hogy valamit megpróbálna elmagyarázni, és most azon gondolkodik, hogyan mondja el.
Egyszerre csak leült a földre és a hátát nekitámasztotta a sziklafalnak. A lábait maga elé felhúzta és két karjával átkulcsolta őket.
-Ülj le ide te is- Romon hangja szokatlanul szelíd volt most, Eliza meg is ijedt tőle egy kicsit és szó nélkül leült vele szemben.
-Ez a Barlang azóta létezik amióta tündérek léteznek- kezdte a történetet Romon-ha egy tündér a kinti emberinek mondott világban él vagy ott született, akkor időről-időre eljöhet ide, ahol meggyógyul az ottani világban összeszedett dolgokból, ahol újra azzá válik, aki ő maga valójában, itt letisztulnak a dolgok. Nézz meg engem- és tekintetét Elizáéra emelte- én alakváltó tündér vagyok és egy nőt látsz, aki a ruhaszalonban molett és középkorú volt, most pedig sáros, mezítelen és sovány- miközben magyarázott, látta Elizán, hogy ez csak most tűnt föl neki- mindez pedig azért van így, mert a sok alakváltástól és a rengeteg megfelelni vágyástól az emberek felé, már nem olyan vagyok mint amilyen valójában, már keresnem kell önmagam és itt visszakapom azt az önmagamat aki igazán vagyok. Az eredeti külsőmet és vele a lelki nyugalmamat. Kell egy ilyen hely. Te például Eliza mikor láttad magad utoljára? Elmondanád, hogy nézel ki és hogy érzed magad?
Eliza figyelmesen hallgatott, gondolkodott.
-Igen, hogyne, barna a hajam és eléggé vaskos vagyok, nem szeretek öltözködni, nem érdekel, vagyis ez nem igaz, de ugyanabban járok szinte mindig, nem nagyon vannak szép ruháim, sétálni szeretek és kint lenni, ha sokat vagyok kint akkor jól érzem magam, de a bezártságtól mindig is szenvedtem. Szeretem a többieket igen, nagyon- itt kicsit elhallgatott- de mégis igazán egyedül szeretek lenni.
-Most is Eliza? Csak mert most izmos és magas vagy, egy nő vagy Eliza, aki nagyon is tudja hogy mikor mit kell tennie, nem vagy vékony, de ez nem baj, felfedezted magad és már tudod mekkora erőd van- aztán Romon folytatta de egy árnyalatnyi szomorúság is vegyült a hangjába- és ezek szerint eddig sem volt és most sincs szükséged senkire.
Eliza szerencsére hamar feleszmélt a merengő hallgatásából.
-Romon!-szólt rá erélyesen- rád szükségem van, hallod? Ne beszélj ostobaságokat, a múltat kérdezted és én arra válaszoltam, nem is értem, hogy gondolhattad ezt?
Romon jobban összehúzta magát de a szemei mosolyogtak.
-Semmi, csak kicsit zavar a ruhátlanságom- mondta feszengve.
Eliza kényelmesebben elhelyezkedett.
-Tudod, jól is esik így üldögélni, nagyon elfáradtam, azt azért mondd el, mi lesz később, hogyan jutunk ki innen és mi lesz akkor azután? Mert így nagyon nehéz lenne visszatérni a régi életembe, nem fogom tudni úgy folytatni, hiszen felfedeztem ezt a világot. Te a szalonban leszel megint?
-Én ott, igen, a szalonban ha belegondolsz nincsenek ruhák csak az a kabát lóg ott semmi más. Az a hely arra szolgál hogy rátaláljanak. Csak tündér képes észrevenni azt a helyet, és aki nem tudja hogy ki is ő, az benyit oda, akárcsak te. Nekem pedig az a feladatom, hogy megmutassam neki a világunkat. Vagyis hogy bevezessem valamennyire ebbe a világba.
-És mond Romon, minden tündér csak arról a helyről juthat át?
-Nem, dehogy- nevetett fel Romon- már tudod, hogy tündér vagy, akárhol átjuthatsz a te hatalmaddal Eliza, ha pedig ügyesen hívod a paripádat, akkor mindig el fog jönni érted, emlékszel, ő mondta neked.
-Akkor jó- felelte álmosodó hangon Eliza- te is alszol kicsit?
-Én is, de Eliza, figyelj? Amikor felébredünk, ne feledd mindenki a maga tündér alakjában lesz itt, ezt nehogy elfelejtsd!
-Jó, nem felejtem, de nehogy elmenj mellőlem- motyogta Eliza mielőtt álomba merült.
Kemény volt az ágy, nyomott oldalról, Eliza odanyomta a kezét, hogy eltolja a paplan csomóját, amikor nagyot nyilalltak az ujjai de a csomó ottmaradt.
Amikor kinyitotta a szemeit, azonnal rájött, hogy még mindig a Barlangban van, ahogy felült, minden tagja fájt a kövön alvástól, a derengésben is észrevette, mennyire hosszú a haja, egész zuhatagként omlott le és terült szét a vállain, aztán gyorsan Romont kereste.
Arrébb meg is találta a fekvő alakot, bár ruhában volt, valami nagy köpenyfélében feküdt. Dús haja rövidebb volt, mint ahogy emlékezett, az arca azért mégiscsak Romon volt, bár jóval erősebb vonásokkal és szélesebb arccsonttal.
Aztán kinyitotta a szemét és ránézett, majd saját magára és aztán újra Elizára.
-Romon- mondta ki a nevet Eliza.
-Én vagyok- válaszolt egy érdes hang- féltem, hogy megijesztelek, én vagyok, remélem tudod?- és várakozón Elizára nézett.
-Igen- felelte megrökönyödve Eliza- de Romon!-kiáltott fel hirtelen- te férfi vagy?!
-Igen, de ezért nem kellene ordítoznod velem- nevetett közben Romon.
Aztán ő is felállt és pelerinjébe burkolózva két kezével átfogta Eliza arcát.
-Én most is nagyon szeretlek Eliza és én most is Romon vagyok- mondta mosolyogva- ugyanaz a lélek de a saját testemben.
Eliza megilletődötten és boldogan bújt oda Romonhoz.
- Egyébként magadra is nézhetnél egy kicsit, mert nagyot változtál, még szebb lettél és én mégsem kiabálok érte- suttogta Romon.
-Szóval ilyen a Gyógyulás Barlangja, önmagunkat adja vissza nekünk- szólalt meg halkan Eliza- és most mi lesz ezután?
-Ezután- nézett Romon a sötét mennyezet felé-szerintem ketten leszünk a kereskedő házában és ha valaki betéved hozzánk kabátnézőbe, akkor ketten végigkísérjük, te és én, akkor innentől kezdve örökre ketten látjuk el ezt a feladatot, ha igent mondasz, nekem?
Eliza érezte milyen súlyos kérés ez és ígéret is egyben.
-Igent mondok- felelte őszintén, miközben a szíve rohant a mellkasában.
Lassan továbbsétáltak a derengő sziklajárat mélyén.
-A tündéreket megteremtették és olyan tündérről még nem hallottam, aki idősödött és aztán meghalt volna- gondolkodott hangosan Romon- bár az is igaz, hogy a tündér lét elég mozgalmas tud lenni, de elviekben örök darabok vagyunk. Úgyhogy ha így nézzük az életed iránya jó időre megvan- mosolyodott el. Itt már nem változunk tovább, hazamegyünk?
-Az emberek közé nem hívhatom majd a lovamat, meglátnák- szólalt meg Eliza.
-Nem látják, hívd úgy, ő is örök darab, úgyhogy gondold meg mikor mit mondasz neki.
Eliza megállt a homályban és erősen a paripára gondolt a parázsló szemekre, a fekete fogakra a hatalmas szárnyaira, aztán kimondta:
- Hatalmas föld alatti lovam, jöjj!- kiáltotta halkan.
Már nem lepődött meg azon, hogy rögtön nem történt semmi, várt, majd a sziklafalban kis kőzúzalék erek indultak meg a talaj felé, aztán egyszerre csak a falból kilépett a hatalmas állat, forró leheletétől pár szikladarabka vörösen izzva lecseppent, de miután egészen előlépett a meleg is alábbhagyott.
-Úrnőm, Eliza, itt vagyok- hajolt közelebb Elizához- egészen megtántorodott a szörnyű szagú, bűzös lehelettől ami kicsapott a hatalmas pofák közül.
-Mi ez a szag?-ocsúdott fel Eliza.
Romon szólalt meg mellette halkan:- biztos evett a mocsárból valamit, ne kérdezz ilyet tőle többet.
A lény letérdelt, Eliza és Romon felmásztak a kötelekből font alkotmányra, aztán Eliza alaposan átgondoltan megszólalt.
-Vigyél haza bennünket úgy, hogy semmi bajunk ne történjen és az emberek ne vegyenek észre mindhármunkat!
Ismét süvített a szél és eszeveszett iramban suhantak, néhol észrevett ismerős helyeket, egy részt például a lápi vizenyőnél biztosan felismert, mert ott követte őket a víz alatt valami, bár most minden kicsit más volt, mintha felforralta volna a vizet egy ismeretlen erő és alaposan át volt dúlva a meder is, de aztán újabb és újabb tájak felett szálltak, később hatalmas erdőséget követően hirtelen meglátta maguk alatt az utcát ahol a kereskedő háza állt.
Finoman ereszkedtek le a kövezetre, mindketten szédelegve másztak le a lény hátáról. A keskeny üvegajtó mögött hívogatóan derengett a sárga fény, alkonyodott.
Romon szólalt meg először.
-Nem kell mindig elküldened őt- és a lényre mutatott- a szalon belül végtelen hatalmas, a szobák száma is annyi amennyit elképzelünk, ha gondolod, ajánld fel neki, akar- e maradni valamelyik istállóban?
Eliza odalépett a még térdein pihenő állathoz.
-Lovam, most kérdezni foglak téged.
A parázs a szemekben felizzott.
-Akarsz nálam maradni?
Közben Romon finoman hátra húzta a kezénél fogva.
A lény szemeiből irdatlan hő ömlött szét, amerre fordult, kissé megpörkölődött a ház falán a vakolat.
Tátott szájából az égnek meredő fekete fogak közül szörnyű hörgés szakadt ki, aztán amikor végre abbahagyta, előre tartotta hatalmas fejét és csak ennyit mondott.
-Igen.
-Akkor most bemegyünk- szólt Eliza és míg ők ketten a keskeny üvegezett ajtón léptek be addig a lény már a terem belsejében várta ujjongóan izzó tekintettel, melyik szoba lesz az övé.