|
 Vendég: 7
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_
MAGÁNY Janne D Arc
Sátrában feküdt a hátán, karjait feje alá kulcsolta, tágranyilt szemei a feketeségbevesző
mennyezetet nézte.
Mintha a végtelen sötétsége tornyosulna fölém- szólalt meg félhangosan- a maga közönyös – vége nincs tömegével,
kíméletlenségét jelezvén, nincsenek benne fénylő csillagok.
Nincs mihez mérni magasságot és mélységet, nem pislákol egyetlen remény sem, az éjszaka sötétje összesűrűsödve áthatolhatatlan kőfalával, lassan rám terül, és összenyom.
Semmiféle bátorítást vagy részvétet nem ad, csak a tökéletes egyedüllétet nyújtja, a magányt, ami sorvaszt lelket és hitet, elbizonytalanít, belém ülteti a bizonytalanság remegését.
Az ember, nehéz döntések és elhatározások alkalmával mindig egyedül marad, a nagy bizonytalanságában erőszakkal élteti a reményt, mert dönteni kell, és vakon.
Minél ismertebb és elismertebb valaki, annál magányosabb.
A figyelem és tapintat megfagyaszt, elmagányosít, és még csak ki sem mutathatom, mert én vagyok a követendő példakép.
A tábor már elpihent, itt, ott még égnek tábortüzek, lovak dobogásán és horkantásaikon kívül, csak az őrszemek súlyos léptei hallatszanak.
Ez lenne a halál előtti csend?
Hamar érkezik a hajnal, és feltámad a pokol. A komor és feszült készülődés, ilyenkor még a nagyhangúak is csendesek, csak arcvonásaik árulkodnak a valóságról.
Mert a halál közelsége nem fakaszt dalt. A bátrak ugyan úgy félnek tőle akár a gyávák, mindenkinek egyetlen élete van, és az elmúlás lehetőségével csak akkor tudunk viccelni, ha megnyugtatóan messze van.
Nem tudok aludni, és kimerülten kezdeni az új napot, ami könnyen lehet az utolsó, nagyon megerőltető.
Nagy bűne a sorsnak, hogy ezekben a nehéz óráimban egyedül kell döntenem. Hiszen én is csak ember vagyok, a magam gátjaival és félelmeivel, lehetek fegyelmezettebb bárkinél, de erősebb soha.
Az, hogy hibás döntésem mások halálába kerül, ennek a ténynek még elviselése is meghalad.
Mert siker esetén sem ünnepelhet mindenki, az ünnepnek ára van, és csatában ezt emberéletekkel mérik.
Legszívesebben felugranék, és kirohannék az éjszakába, ordítva káromolnám az égieket közönyükért, mert nem tettem semmit életem folyamán, amitől megérdemelném ezt a magamra hagyottságot.
Próbáltam imádkozni, de csak gépiesen mondom a szöveget, nem érzem, hogy bárki- ott fenn- hallaná.
Na persze. Ha az ő szemükkel nézem, nem ők csinálják a háborúkat, tulajdonképpen megideologizált baromságokért idő előtt halálba küldjük egymást, és a következő háborúig elfelejtvén az elesetteket, kezdjük elölről, és sosincs vége az értelmetlen öldöklésnek.
Mert az öldöklés egy rang, van, aki attól érzi magát mindenhatónak, aztán ő is elesik, és vége a szánni való, silány történetnek
Gyerekeket szülünk, a széltől is óvjuk őket, szeretünk és szeretnek, ha felnőnek, délceg vitézekké válva büszkék vagyunk rájuk, aztán egymást verik agyon, egy mondva csinált cél érdekében.
Micsoda Isten ellen való vétek!
Milyen alapon kérjük az Úr segítségét, mikor ennyire ellene teszünk?
Aki holnap elesik, itt hagyja a családját kilátástalan nyomorba döntve, tetemét meg széthordják a keselyűk.
Jobban tettem volna, ha férjhez megyek, gyerekeket szülök, és élem a mindennapok hol örömteli, hol keserű valóságát. De belesodort a sors ebbe a szerepkörbe, innen nincs visszaút.
Itt vagyok a seregek élén, várva a hajnalt, meg a vak szerencsét.
Hatalmas a túlerő, nagy elszántságra lesz szükség, bizonytalan a csata kimenetele.
Tudom, a vesztés egyenlő az inkvizíció hideg kamráival, amit csak a rám váró máglya fénye fog megvilágítani.
Rossz előérzetem nem hagy még pihenni sem. Az, hogy az én koromban nem akarok meghalni, ez nem a gyávaságom óhaja, hanem az enyém, egy egészséges fiatal lányé, aki előtt ott áll az egész élet.
De ettől még itt érzem a sátramban a halált.
Félő, már csak egy lehetőségem maradt, szolgai alázattal elfogadni azt ami jön, tudomásul venni az elkerülhetetlent, az ég akarata kifürkészhetetlen.
Kiválasztottak, és én elfogadtam.
Lehet, hogy ez dicsőség és megtiszteltetés, de szívesen vettem volna, ha más a kiválasztott.
Az ember valójában teljességgel tehetetlen, kénye- kedve szerint sodorja a sors, játékszerei a múló időnek.
Nem marad más, mint a beletörődő alázat.
Lassan itt a hajnal. Ez tűnt a leghosszabb éjszakámnak.
Nem is bánom ha vége szakad, vagy győzelem, vagy halál.
Most felöltöm páncélomat, és úgy lépek ki a katonák elé, mint a hit, és bizalom szobra.
Ennyivel tartozom nekik.
Jean D’ Arc kilépett a reggeli fénybe. A vitézek sorfala közt lovához ment, páncéltól nehéz testét felsegítették nyergébe.
Szemeit lassan körbehordozta vastól fényes seregén, majd kardját kivonva beledőlt nyergébe, és vágtatni kezdett az ellenséges csapatok tábora felé.
Érezte lovának hatalmas izmait, mint kígyóznak, feszülnek nyerge alatt, látta sörényét csapkodni a maga keltette szélben, ami leengedett sisakrostélyán át, kellemesen simogatta felhevült arcát.
Lelke megtelt az őt követő lovasok dübörgésével, elűzve minden szorongását, ami még az éjszakából megmaradt.
|
|
|
- április 18 2017 19:26:49
Kedves Gyuri !
Érdekes gondolatok,ismerve a történetet,a hátborzongató félelmet.
Analizáltad a lépésröl,lépésre a félelmet amit minden agy másképp fog fel.
Vannak katona anyagok kik fegyverrel a kezükben boldogok,valami
felsőbbredűséget éreznek azáltal.A háborúkat azok szervezik akik soha nem
vesznek aktívan részt benne,másokat küldenek a veszélybe.
A félelem velünk született aggodalom ami személyenként változik.
Jean D' Arc nak a hite adta a bátorságot ami akkor egészen más világ
volt a hazaszeretetnek ma elhalványúlt az értéke.
Köszönöm ezt az elgondolkodtató novellát.Gratulálok.
Üdvözletem : Tibor |
- április 19 2017 08:42:51
Kedves Gyuri ! Kétszer elolvastam írásod. Próbáltam a lényeget megfejteni.Egy háborús időszakról írsz valószínű, de a magány címet nem értem igazán.Próbáltam a Tibor hozzászólására támaszkodni.a félelem nagy úr, nem csak háborús időszakban. De mégegyszer elfogom olvasni, addig nem nyugszom :-)Üdvözöllek szinci |
- április 19 2017 15:56:16
Kedves Tibor.
Örülök, hogy átérezted a főszereplőm helyzetét, a témával kapcsolatos megjegyzéseid hibátlanok.
Ez, ma, valahogy már nem az én világom, ez már nem nekem szól.
Lassan úgy vagyok, mint a Háború és Békében a Pier Bezuhov, állok a tüzelő ágyuk között, és nem értem az egészet...
Köszönöm, hogy véleményeztél, hozzászóltál.
Üdvözletem: gyuri |
- április 19 2017 16:02:28
Drága szinci.
Ha egy csata előtti éjszakán, a sátradban fekszel, álmatlanul, és oda vissza tépelődsz, mert fővezér vagy, és a felelősség hatalmas, akkor nagyon magányos tudnál lenni.
Senki sehol, egyedül vagy, csak magadra számíthatsz.
Ha ezek nem a magány gyötrelmes órái, akkor mi?
Üdvözöllek.
gyuri |
- április 20 2017 05:28:09
KEDVES GYURI!
Nagyon jól írtál a magányról, lehet rajta gondolkozni, akik nincsenek benne. Mert aki benne van, mint én, az katasztrofális érzés. Elviselni minden pillanatot és feltápászkodni az utolsó erőből is annyira, hogy más ne vegye észre a halálos elesettséget és a Megváltás utáni kívánkozást.
Ezt megérteni csak az tudja, aki benne van, átéli.
Egész életemben masszív, - kidolgozott testű a tánc által - egészséges ember voltam, aki vigyázott is magára. Nem véletlen, hogy 80 felett is színpadképes vagyok és fellépek, léptem tánccal is.
Tudom, be kell fejezni egyszer és MOST, tudtomra adták az égiek. Fél éve folyamatosan beteg vagyok, a két nagy elesésemmel kezdődött, adtam a csontvázamnak. Azóta járom az orvosokat, vizsgálatokat és az újabb orvosokat, mert minden nappal több és több bajom van, szinte emeletesen dancolnak rajtam. Az utolsó erőmmel vánszorgok, ahova kell minden nap: vagy orvos, vagy fellépés, bemutatkozás, közben írok is. Az itthoni, kétségbeesett gondolataimról még nem nagyon írok - úgy sem értenék meg - arról, hogy meddig kínlódjak? Mit tegyek, hogy befejeződjék? Hogy a napokban kaptam Kláris-Nívódíjat egy csöpp öröm, ami nem változtat semmin. Bocsánat a hosszú szövegért.
Szeretettel: Viola  |
- április 20 2017 14:18:00
Drága Viola.
Pontosan értelek. Van egy mondás: Ha az élet csak citromot ad, csinálj belőle limonádét.
Elhiszem, hogy nagyon nehéz, és kiábrándító a jelenlegi állapot.
Erőszakosan koncentrálj arra, ami "Maradt".
A Nívódíjadhoz őszintén gratulálok, és nagyszerű, hogy vállalsz fellépéseket, és írsz is.
Igazán kreatív vagy ma is. Ezt nem sokan mondhatják el magukról.
És hogy múlik az idő, Poe szavaival élve: "Minden múlik, ez is elmúlt, nem örök a csoda sem"...
Hát nem örök, a rosseb egye meg. Ne kínozd magad ezekkel a gondolatokkal, mert azt is megmérgezed ami van.
Drága Viola. Te, változatlanul értékes ember vagy, de próbálj nem foglalkozni azzal, amin nem tudsz változtatni.
Örültem levelednek, és drukkolok neked. Te, ma is egy erős nő vagy.
Szeretettel.
gyuri |
- április 20 2017 14:34:16
KEdves Gyuri! Visszatértem és végre frisebb aggyal meg fejtettem amit nem értettem. Nem jutott eszembe, bár régen olvastam Janne D Arc-ról, csak feledésbe merült nálam, most elővettem a róla szóló leírásokat a wikipédiában és több helyen. Ez a fiatal nő a százéves háború idején a királyi hadsereg élén több győzelmet aratott.19 éves korában mágján elégették.Örülök, hogy olvashattam, és vedd figyelmen kívül az előző hozzászólásom!:-) Tényleg örülök neki, hogy felelevenítetetted ezt a történelmi eseményt. Jó tulajdonságom, hogy semmit sem hagyok rá, mindennek utána nézek, amit nem értek. Gratulálok, így a magány és a félelem helyén való. Üdvözöllek. szinci |
- április 20 2017 20:26:39
Kedves szinci.
Örülök, hogy nem hagyod magad, és utánanéztél. Nem hagytad magad.
Ez a Janne D Arc, ez egy megszállott volt, állandóan hallotta az égiek hangját, és beszélt velük.
Ma, gyanakodnának rá, hogy skizofrén.
Köszönöm, hogy írtál.
Üdvözöllek.
gyuri |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 27. szerda,
Virgil napja van.
Holnap Stefánia napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
