Napkorong

Morak egy napja
3. rész

Morak amint kilépett a szabadba és beleszippantott a levegőbe, azonnal élesen tudatosult benne, hogy nagyon távoli helyre került már az otthonától. Az erdő egyáltalán nem árasztotta azokat az üde növényillatokat amelyeket reggelente megszokott.
Persze a nedves föld szaga az ismerős volt, de a bele vegyült korhadék és rothadás bűze erősen átjárt mindent.
Megállt és körülnézett. Rá is talált az irányra amerről érkezett, ekkor elindult a kocsmától jobbra, befordult a sarkánál, ismét megállt és körülnézett.
-A jó fenébe!- csattant fel Morak- itt valami nem stimmel!-és baljával a combjára csapott.
Itt is ugyanaz a látvány fogadta és amikor megfordult, a háta mögött a bejáratot látta.
-Hát ha így állunk, akkor így lesz- morogta, rántott egyet a köpenye elején, megigazította a zsákját a vállán, aztán becsukta a szemeit, körbefordult háromszor, az utolsó fordulás már imbolygósra sikeredett, de nem esett el szerencsére, aztán a lába elé nézve kinyitotta a szemeit és elindult, addig ment amíg a fűcsomók közt a földből ágacskák kezdtek növögetni és amikor már a lombok az arcát is elérték, csak akkor emelte fel a tekintetét, nem fordult hátra, lépkedett tovább és figyelte az erdőt.
Egyszerűen olyan volt, mint bárhol, Morak pedig arra gondolt, talán sikerült megszabadulni a görcsös akarat béklyójától és ezért szabadon mehet amerre tud.
A nagy párában csípős rovarok repdestek és minduntalan megszurkálták, ő pedig nem győzött vakarózni tőlük. A lombok közt látszott, hogy jó magasan jár a nap, előre nézve pedig valamin egyre gyakrabban megcsillant a fény. Ahogy közelebb ért egy tavacska tükre bontakozott ki a szemei előtt.
Arra gondolt, nem is lenne rossz halat fogni, hiszen a zsákjában akad kötél de még horognak való is.
Amikor elérte a partot, látta, hogy jó iszapos, az ilyennek nem szabad a szélére menni, mert elsüllyedhet bárki. Arrébb viszont talált egy jókora követ, nekiveselkedett és felvette aztán belecsapta az iszapos szegélybe, éppen úgy, hogy biztonsággal ráléphessen.
Az meg nagyot cuppant és beékelődött a sárba.
Morak ügyesen fellépett rá, aztán a térdei közé szorította a motyóját és kiszedegette ami kellett.
Mozdulatlanul ácsorgott és bámulta a vizet, a fogásra várva a tavacska tükre finoman fodrozódott itt is ott is, ő pedig éppen az okain merengett, amikor szemben a közeli túlparton megmozdult a víz.
Morak még mindig bambult és figyelt.
Először csak egy sárdarabot látott, de hamar felfogta, hogy óriás kezek azok, amelyek a partot érik.
Majd a víz púposodni kezdett és előbújt egy hatalmas lény. Lassan és lomhán mászott ki a vízből a felkorbácsolt tómeder pedig gyomorforgató bűzt böfögött fel a nyomán. Lapos, formátlan fejéről mindenféle növénymaradványok lógtak, aztán a sárban megállva két lábra emelkedett és bár még háttal állt, látszott rajta, nemsokára oldalra fordul majd, hogy körülnézzen.
Morak lélegzetét visszafojtva várt, zsinórját lassan kiemelte a vízből, óvatosan feltekerte és hátra nézett, keresve, hol léphetne le a kőről.
Igen ám, de azt is látta, hogy a követ úgy dobta oda, hogy éppen ugorva rá lehessen állni. Ha óvatosan lelép róla, lába toccsanni fog a vízben.
Úgy is olyan kicsi vagyok, inkább leguggolok a kőre, nem leszek magasabb, mint a közeli sás- remélte.
Leereszkedett, de éppen az utolsó pillanatban, mert az iszaplény ekkor megfordult. Két távol ülő apró szeme a partot kémlelte. Moraknak olyan érzése támadt, hogy ez a valami rövidlátó lehet, mert szinte átsiklott rajta a tekintete, de csak szinte, mert rögtön újra azt a részt pásztázta, ahol Morak kuporgott, miközben alaktalan orra mozgott, ahogy nagyokat szippantott a levegőből.
Egyszerre az iszaplény megmerevedett, aztán hirtelen hátra vetette a fejét és észveszejtő hörgéssel felordított, majd villám gyorsan a vízbe vetette magát. A tavacska vize, mintha megelevenedett volna, óriás hegy hasította ketté és tolta maga előtt bugyborékoló hangok kíséretében egyenesen Morak felé.
Morak felocsúdott rémületéből. Itt már nem volt idő gondolkodni. Mit számított a toccsanás vagy bármi, eszelős tempóban leugrott a kőről az iszapba, és villámsebesen emelgette a lábait léptében nehogy elsüllyedjen vagy belé ragadjon, aztán amikor végre szilárd talajt érzett, úgy futott ahogy csak bírt.
Még akkor is rohant, amikor már javában a fák közt járt, aztán elbotlott egy ágban és hasra esett.
Ekkor végre volt alkalma körülnézni.
Erdő mindenfelé. Ez jó-gondolta.
Ömlött róla a víz a megerőltetéstől, de boldog elégedettség járta át minden tagját, hogy élt és semmi baja sem lett.
Eddig- futott át az agyán.
Lassan feltápászkodott, odament egy vastag törzshöz és megtámaszkodott az oldalában.
Hirtelen a tenyere alatt fura rángást érzett. Aztán erősebben.
-Vedd le rólam a mocskos kezed te féreg- recsegte a fa.
Morak ijedten rántotta el a kezét.
-Na, de hiszen nem is mocskos, csupa víz vagyok, a tótól futottam eddig!- tört fel belőle- nem igaz, hogy egyfolytában ez van!- méltatlankodott.
-Hmm-hangzott a felelet- a tótól nem lehet elfutni de eljönni sem, hazudsz.
-Mi?! Hát vésd az eszedbe, hogy Morak törpe soha nem hazudik! Megértetted?! Ami sok, az sok!- üvöltötte Morak őszinte felháborodással.
A fa kissé fölé hajolt, így állt egy darabig, aztán megszólalt.
-Igazat mondtál, igazat- és felegyenesedett.
-Igen- válaszolta Morak- iszonyú volt.
Az ég felhősödni kezdett, késő délután lehetett, Morak ácsorgott, fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen, aztán lehuppant a földre.
-Morak- szólította a fa- mássz fel az ágaimon ameddig csak bírsz, mert közeleg a sötétség, a lovasai már erre tartanak, ha beborítják fekete lepleikkel az erdőt, akkor itt alul elszabadul a feketeség, ha a földön maradsz, azonnal végez veled.
Morak döbbenten hallgatott, aztán a törzs felé fordulva megpróbált felkapaszkodni de kimerültségében nem volt elég ereje a megmászásához.
-Ne így, várj.
Lassan megindult a föld felé egy hatalmas ág, aztán derékmagasságban megállt, Morak ráhasalt és feltornázta magát, ekkor az ág emelkedni kezdett vele.