Napkorong

Anyám szívét megperzselte apám szeretetének tüze. Ebben a „tégely”-ben olvasztott emberré, mondjuk, Héphaisztosz, a sánta kohóisten. Úgy megperzselődött, hogy nagyanyám kíséretében a várárkánál Édesanyám fele magzatvize elfolyt, nem „könnyű szülés voltam én”, ahogy Bereményi dalszövegét kiénekli Cseh Tamás, indián nevén: „Füst a szemben”. Nehéz, fájdalmas.
A rokon gyerekek közt én voltam Tokeo-ihto, a törzsfőnök, anyám szóhasználatában Tokejto. De átalakultam őrsvezetővé is az iskola Sólyom örsében, kiskamaszként teljesítettem a Tájak-Korok-Múzeumok arany minősítését, 14 évesen már cikkem jelent meg a Komárom Megyei Dolgozók Lapjában. 1956 huszadik évfordulóján városi versenyt nyertem környezetismeretből, én voltam a Tata Barátainak Köre legifjabb tagja, s 77-ben nyilatkoztam a Magyar Rádiónak a tatai vár lovagtermében, ahol aztán Turczi István Deodatus könyvének bemutatóján természetfeletti élménynek lehettem tanúja. A előbukkanó Nap hídba levitte az előttem ülő műanyagszékét, majd felegyenesedett, - nem volt törés.
A pályafutásomban igen. A mesés lillafüredi gyermeknyarak felszabadult élménye nem volt elég, hogy megfeleljek a Kilián-próbának, zárkózott voltam (és mélyen vallásos – 1975. május 25-én bérmálkoztam), aztán kegyelemből mégis felvettek a KISZ-be, de örök ellenzéki maradtam.
A szexuális forradalom nekem kimaradt, lévén katolikus, így, az egyetlen nő, a hitves képzetétől átitatottan. Mégis lépre mentem. Albérletből pokolházasság (ügyvédi segédlettel és katalizátorral) – vesztesen kerültem ki belőle, olyképp, hogy beleszólásom sincs fiam életébe (kétszer bukott!). Azt agyalták ki végül – szemüveges létére -, legyen hegesztő. Najszen?!
Elótte, 87-től ki-be jártam a pszichiátriai osztályon (egyetem helyett). Apám emelkedett, rehabilitált 56-os baka, gyanútlanul, nem sejtve, milyen halál vár rá - 1992-ben megkapta a Magyar Köztársaság Bronz Érdemkeresztjét, engem, egyidőben, lerokkantosítottak.
Akkor már túl voltam a postahivatalokon, foglalkoztató iskolán, a TUNGSRAM-on, a vízművön, a MEDICINA Könyvkiadón s a Moszkva téri „rabszolgapiacon” is.
88-ben megyei verspályázatot nyertem. Legendásan pocsék évem volt, pedig sokáig hamis hitet tápláltam a jutalmi Múzsa-tábor és résztvevői iránt. Hamvas szerint: Egyszer, életében, mindenki találkozik az angyallal. Ez volt az az év. S Rilke szerint is: „Iszonyú minden angyal.” Máig hat rám.
Most egy jóságosan kegyetlen könyvre pillantottam, a tatai kapucinus Otmár atya prédikációit tartalmazza, s én, a benne foglalt 90-es években elvesztettem az egész családom. Nővéremet hagyjuk. Örült neki, hogy földönfutót csinált belőlem. A hajléktalan szállón már megmutatták a leendő fekhelyem (szomszédságban a temető).
Rám települt édesapám gyászévében egy költőcsoport, aztán egy dekadens, „karitatív” asszony – egyesítvén családját (albérletében,) fia majdnem szétrúgta a fejem (később felakasztotta magát, állítólag).
Jött a német lány - magyar „udvartartásával”, a lány szép volt és szelíd, a társaság romlott és iszákos, gátlástalan (Nadrágszíjjal fojtogatott a „lovagja”).
Ez már a válás után volt, mindig ráfizetek a jóhiszeműségemre. De a házasságról (polgári csak!). - Jézus mondá az asszonynak a kútnál: Az igazság, hogy a férfi, akivel élsz, nem a férjed (ahogy az előző hét sem volt az).
A Szőlőtő-jelenség. Egy kilépett pap, még rá is mondja, szalézi is – tehát abszolúte eretnek – tartotta, rendkívül szlengesen átvették/tük az egész Bibliát (és járulékait), s ráment a szülői házam. De ők ártatlanok. „Éljünk Józanul!”
2012-ben lett laptopom, majd internetem. Azóta felvettek a MISZJE-be, a Magyar Írószövetségbe, az Összefogás1956 Polgári és Katonai Örökségéért Egyesületébe.
Jelenleg önkéntes cikkírója vagyok a Magyar Irodalmi Lapnak, a Független Újságírók Szövetségének, főmunkatársa a HETEDHÉTHATÁR online magazinnak és olvasószerkesztője A HETEDIK irodalmi folyóiratnak.
51 éves vagyok. Remete.
Hideg-rideg cselédlakásban lakom Tata belvárosában. Ennyi az életem. Nem több!
Rengeteg tervem van És rengeteg gyászom. Barátok, szerelmek, Mesterek!
Dicsőség az Istennek és az Őt szerető, jóakaratú embereknek. Ámen! (A többi – Kegyelem.) Csak ez a „személytelen” szeretet, a szerethetés hiánya – ez bánt. Árván, - és báván. Nagyon.