Napkorong

ELSŐ KÜLFÖLDI UTAM HÚGOMMAL, FARKAS VILMÁVAL
Napló-részlet rövidítve III. rész

FIRENZE, POZZO DE BEATRICE, 1964, január 1.15-ig
Véget ért a Szilveszterünk Bolognában, új szerződésünk Firenzébe csak január 2-től szólt, de mi ide állítottunk már 1-én és próbáltunk is. Úgy volt, hogy dolgozunk, de nem volt közönség. Az első napokban csodálattal néztek bennünket, de aztán rájöttek: használhatatlanok vagyunk s ezt egyik tulaj sem nézte jó szemmel. Firenzét viszont annál jobban szeretjük, csodálatos szép antik- város, rengeteg műemlékkel és látnivalóval. – Kicsit Pest jutott róla eszünkbe. – Voltunk az Uffizi Képtárba s megnéztük a fehér márvány Dómot, melyet több, mint 100 évig éptítettek, s Michel Angelo nagy alkotása. Mostanában sokat betegeskedem, nincs étvágyam. Voltunk egy doktornál, kaptam orvosságokat és injekciót is. Nagy étvágyam lett. Vilma kapott a doktortól 3 szál Orchideát.

TORINO, KOLUMBIA, 1964. január 16.31-ig
Végre, letudtuk Firenzét, rosszul éreztük magunkat. A főnökasszony szívtelen gonosz nő, utolsó nap nem engedett el korábban, hanem fél órával később, így fél 5-kor indultunk el a hosszú, 500 km-es úton Torinóig. Nagy köd volt végig, Milánón keresztül jöttünk, ott tekeregtünk sokáig, amíg kiértünk a Torinóba vezető autósztrádára. Jól jöttünk, 11-re ideértünk. A bár itt van a centrálban, közel hozzá a hotel, 100 méterre. Itt tudtuk meg, hogy a panzió tulajdonosnője magyar, 20 éve él itt. Délután próba, aztán végig dolgoztuk az éjjelt szokás szerint. Gyönyörű szép elit hely, egyből megszerettük, de hogy milyen lesz a folytatás? Még nem tudjuk. Telt ház volt, a szokásos rengeteg taps, Vilmának az utolsó számával kirobbanó sikere volt, abba sem akarták hagyni a tapsot. Utána is szerencsénk volt, fizettek nekünk pezsgőt, hálásak voltunk érte. Szeretjük a várost, nagy, szellős utcáival együtt, Rómához tudom hasonlítani. Új helyünk felé menet vettük észre: elveszett tíz ezer lírám nyomtalanul.

MONTECATINI TERME, KURSAL, 1964. február 1-15-ig
Torinó eddig a legjobb helyünk volt, de ez is csak elmúlt minden közelebbi ismeretség nélkül. Itt akadt egy szimpatikus milliomos, Enco nevű, akivel beszélő viszonyba kerültünk. Elvitt bennünket a Kaszinóba, de rémes hatással voltak ránk az ott látottak. Ahogy hideg eleganciával játszottak a ruletten és a többi asztaloknál a többszörös milliomosok és általában mindenki vesztett. Enco is fél óra alatt bukott 3 milliót, de fel se vette, mert vesztett ő már 55 milliót is. Az ilyet nekünk nem jó látni, a filléres gondjaink miatt. A hideg, havas, ködös tájak után felüdülés nekünk Montecatini, ahol mesebeli tájak, örökzöld pálmafák és napfény honol. Jól érezzük magunkat, csak drága a megélhetés. Egyik nap ismerősök jöttek a bárba, Vilma volt osztálytársai, mindenhol szeretik őket, mert jól konzumálnak, aztán van kapcsolatuk is. Otthon Lajos beadott egy lakáskérelmet, gyűjteni kell a pénzt.

CASSANO SPINOLA OMNIBUS, 1964. 16-29-ig.
Most egy tündéri kis faluban vagyunk, új település, Alessandria és Genova között. Az Omnibus a falú elején van, bár, hotel, restaurant és benzinkút egyben. A vendégek nagy városokból jönnek. Az újságban jelezték érkezésünket, de németeknek írtak ki. /Az impresszárió még mindig nem tudja, hogy magyarok vagyunk/. Egyébként előző helyünkön befizettük Pestre a kötelező 12 %-ot, így azzal sem vagyunk elmaradva. Itt egy modern kis apartmanban lakunk, Hó van, esik az eső is és nagyon unatkozunk. Várjuk otthonról a levelet, időben megírtuk az új címünket is, idegesít, ha nem érkezik meg. A bárban rosszul érezzük magunkat és félünk is, mint mindig, a tulajnő egy ronda, rámenős nőszemély, mindjárt másnap kirúgott egy angol táncosnőt, mert nem konzumált eleget. És mi is csak ott ülünk, ha épp nem lépünk fel. Otthon Lajos már megkapta az útlevelét, most Anyánkét várjuk, ha neki is sikerült, akkor egyszerre kérik a vízumot és májusban kijönnek együtt.

VERONA, ASTORIA, 1964. március 1-15-ig
Végre egy város, ahol tényleg jól érezzük magunkat a munkahelyen és a városban, bár még csak 5-e van. A Csentro közepén lakunk pici kis tiszta hotelben, a bár pedig fenn van a hegy tetején, 5 km-re. hihetetlen tekintélyünk van csak a munkánk miatt.
Március 8. vasárnap. Kellemetlen dolog történt, nem dolgozhatunk, mert nincs a bárnak engedélye műsorra, így ma már be sem mehettünk. Múlnak a napok és mi megőrülünk a kilátástalanságtól. Sajnáljuk a tulajt is, Ez ráfizetés nekik. Utolsó két nap dolgoztunk, s kifizettek bennünket rendesen. Egyik nap észrevettük, hogy kísér bennünket egy fehér Fiat. Megálltunk, az is megállt, erre mi vissza-rükverceltünk az álló Fiat mellé, én kiszálltam, oda mentem, hát a Padrona és a Direktor az ülésen kuporgott lebújva. Akkor mi haza mentünk, ők hazáig kísértek bennünket.

FIRENZE, CHEZ MOI, 1964. március 16-31-ig
Újra itt vagyunk Firenzében másod ízben. Kicsit szomorúak vagyunk, mert kitűnő új barátokat kellett ott hagyni Veronában, a zenekart, az 5 Toscanit. Ilyen jó társasággal eddig még nem találkoztunk, de nem is fogunk. Fiatalok, intelligensek és kitűnő zenészek egytől egyig.
A Chez Moí nagyon szép francia bár, itt végre nem a sötét piros az uralkodó szín, hanem a világos kék, lila és rózsaszín. Kedves hely a direkcióval egyetemben, és véletlenül nagyon értenek a művészethez. Tegnap egy újságíró meginterjúvolt bennünket, s fényképet is kért. Állítólag a pénteki újságban benne leszünk. A bár fölött van egy kis panzió, ebben lakunk. Kitűnően érezzük magunkat. Elkeserít bennünket, hogy annyi az autó, hogy sehol nem lehet megállni. Kényszerűségből a tilosban álltunk meg, ahol fél órán belül két büntetést tettek rá. Akkor elvittük egy másik helyre, ott pedig neki mentek, behorpasztották, a dísztárcsát ellopták, a díszlécet teljesen tönkretették. Most elvittük egy harmadik helyre, ki tudja, meddig marad ott épségben. Közben nagyon félünk, mert tele van millió cuccal, amit képtelenség felhordani. A 21-i újságban megjelentünk gyönyörű fényképünkkel együtt. Áradoznak szépségünkről, Vilmát Sorayához, engem Elizabeth Taylorhoz hasonlítanak. Örvendezünk!
1964. március 21. LEGSZEBB TAVASZ AZ ÉLETEMBEN, OPEL REKORD TULAJDONOSA LETTEM! 1700 köbcentiméteres, 4 ajtós, 4 sebességes, fehér kerekekkel és világos türkíz-zöld színnel. Elmentünk az Opel lerakatba, megrendeltük, ára: 1.230.000 Líra, azért ilyen olcsó, mert Zoll-rendszámmal küldi a gyár Svájcból és a szerződéskötéskor derült ki, hogy két hét múlva nekem kell átvenni a határon, még pedig a svájci oldalon. Ezt a bonyolultságot fel sem tudjuk fogni. Vilma adott kölcsön 400.000 Lírát. Intézzük a vízumot, azonnali vissza-utazással. Hogy ebből mi lesz? Amikor vezetni sem tudok! Vilma többszöri mottója? „Vegyél magadnak kocsit, azt törd ripittyává”! Hónap végén visszaadtam Vilmának százezer Lírát, így már csak 3 százezer a tartozásom. Megjött a szerződésünk is Bolognába, most már harmadízben. Szomorú szívvel megyünk el innen, itt nagyon szerettek bennünket, pedig soha nem konzumáltunk semmit. Húsvétkor megismertük az új impresszáriónkat is személyesen. Grata, a régi kiöregedett és beteges.

BOLOGNA JOLLY JOCKER KLUB, 1964. április 1-15.ig
Újra itt vagyunk Bolognába, de most végre, a városban. Szép, óriási, elegáns, hideg hely, és már nem is szeretjük. Csak a duettünkkel dolgozunk, precízen fizetnek, nem bántanak, de senki egy szót sem szól hozzánk. Egyszóval kínoz az egyedüllét. Itt lakunk a házban a 4. emeleten és liften közlekedünk, minden kényelem biztosítva. Étkezni napjában egyszer a Self-Szervízbe járunk kis gyaloglással. Az idő tavaszias, kiskabátba járnak az emberek, 16 fok meleg van, de sokat esik az eső. A kocsim érkezésére rettegve gondolunk, sok komplikációval jár, s azt hiszem, az Opeleseknek is egy életre az eszükbe maradunk. Idegességünk is a magasságokban van, nem tudunk aludni, várjuk a hívó szót, amikor indulni kell a határra. Én, teljesen be vagyok rezelve, mert nem tudok vezetni s az új helyre már nekem kell vinni a kocsimat!!! Ma végre jött értünk ismét Dr. Conti úr, a firenzei Opel Szalon tulajdonosa és mentünk ügyeket intézni. Jó ok a nevetésre, mert a komoly helyeken és szituációkban, kínunkban, csak röhögni tudunk, így aztán, akikkel vagyunk, azok is elkapják ezt a terjedő görcsöt. Nem intéztünk semmit, de végig kacagtuk az utat. Közben táviratozott a Svájci Opel gyár, hogy 14-én kedden, mehetünk a kocsiért a határra, új helyre indulás előtt egy nappal. Hogy tanulok meg egy nap alatt vezetni? Lehetetlen röhej! Még nincs vízumunk, se visszatérő sem. Kiruccanásként elmentünk a piacra és vettünk két fehér tüll kisestélyit, balett-fellépőnek is jó lesz, olcsón, egy mozijegy áráért.

A NAGY NAP ELÉRKEZETT, indulunk a kocsiért! Bár előző nap jött Dr. Conti úr teljes letörtséggel, mert nem sikerült elintézni a vízumokat. Hajnalban, munka után fáradtan mégis elindultunk öten a határra, Conti úr fehér Rekodjával. Vele volt a helyettese Armandó, azután Professzor Demjén Attila festőművész Budapestről és mi ketten. Hahotától volt hangos a kocsi, Conti úr útlevele is le volt járva, ki megy át a határon? Egyedül a főmérnök Armandó mehet - még szerencse, hogy ő is jött, - de két kocsit hogy hoz át? /Még a visszaemlékezéstől is rosszul vagyok, majd leesek a székről, annyira átélem az akkori helyzetet! Dél felé odaértünk, gyönyörű táj, középen a Komói tó, körben a havas hegycsúcsok, csak 2 órára ígérték, így megebédeltünk. VÁRAKOZÁS! Én az ÖSSZEESÉS HATÁRÁN! Egyszer csak feltűnik a két csodálatos új Rekord, elől a sötét-szürke, Demjén festőművészé, utána a minden kocsinál legszebb, világos almazöld színű, az ENYÉM! Ideges izgalmamban sírtam, zokogtam, több percig, csak akkor ocsúdtam fel, mikor valaki kézen fogott, átvitt a határon és beültetett a kocsimba. Azt az érzést soha nem felejtem el. Az emberek is lenyűgözve csodálják.

Elindultunk visszafelé kocsi-karavánnal: Elől a szürke, után mi, a sort a fehér Rekord zárta. Én Milánótól Bolognáig vezettem az autósztrádán, nyilván, Vilma segítségével. Érdekes volt, Demjén Attila bevallotta, hogy ő nem meri vezetni a kocsiját, pedig már vizsgázott is. Pont 9-re értünk vissza, úgy hogy azonnal készültünk dolgozni. Nehéz volt kibírni ilyen fáradtan az éjszakát. Munka után csak 11-ig aludhattunk, azután pakolás, elhagyni a szobát és éjjel, munka után indulás Bolzanóba. Eredetileg két kocsival kellett volna indulni, de nem volt időm megtanulni vezetni. Hosszú út állt előttünk, 320 km, végig hegyes, szerpentines, városokon keresztül, tehát csak gyakorlott vezető vezethet. Így, munka után triplán fáradtan elindultunk Bolzano felé a Rekorddal, Vilma vezetésével. Gyönyörű tájakon jöttünk keresztül, de fáradtan semmi nem lehet értékelni.

Hozzászólások

Tiberius - augusztus 13 2017 23:12:01
Kedves Viola $

Amióta ismerlek irigylem a zehetségedet,merészségedet.Én jártam azokon
a helyken szabadabban mozogva amit jobban élvezhettem.
Írásodbol itélve egy ilyen út nagyon komplikált lehetett és fárasztó.
A siker kárpótol minden fáradságot.
Szeretettel olvastalak és várom a többit
Tibor

farkas viola - augusztus 14 2017 08:50:20
KÖSZÖNÖM DRÁGA TIBOR!
Hidd el, egyedül képtelen lettem volna rá, mindent a húgom intézett. Nagyon nehéz volt ez a munka, de muszáj volt, hisz szegények voltunk, lakást akartunk és azt csak fiatalon lehet gyűjteni.
Szeretettel: Viola