|
 Vendég: 4
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_
ELSŐ KÜLFÖLDI UTAM HÚGOMMAL, FARKAS VILMÁVAL
Napló-részletek, IV. folytatás
BOLZANO, CABARET NAVARRO, 1964. április 16-30-ig.
Bolzanot nevezhetem joggal a legrosszabb helyünknek. Itt semmi nem sikerült, minden rosszul ütött ki. Megérkeztünk dögfáradtan, rögtön aludni szerettünk volna, de nem találtunk lakást. Mikor találtunk, ígérték, hogy 12-re beköltözhetünk. Mikor oda cipeltük a bőröndöket, még sem adták ki, megduplázták az árat. Nem kedvesek, inkább visszataszítók, mindenki német, olaszul alig tudnak beszélni. Végre sikerült egy szállás, behurcolkodtunk és lefeküdtünk ruhástól. A kimerültségünk borzalmas volt, hisz napok óta nem aludtunk, éjjelente dolgozni kellett, nappal a sok idegesítő probléma, - kocsim átvétele, oda-vissza utazások – szóval, ember feletti, amit végig éltünk. Sajnos, most is csak két órát pihenhettünk, mert próbára kellett mennünk. Azután kimentünk a pályaudvarra, megvettem Vilmának a vonatjegyet Bolognáig a Nemzetközi Expresszre, ami hajnali 4-kor indul innen. Teljes kimerültséggel végig dolgoztuk az éjszakát, aztán én legalább haza jöhettem aludni, szerencsétlen Vilma meg kitámolygott, az állomásra gyalog, s beszállt a vonatba, elutazni a Mercedeséért. Minden sikerült szerencsésen, délután 2-re vissza is ért 110-120-as tempóval rohanva, a sok szerpentinen is keresztül, hogy még aludni is tudjon egy kicsit. Tehát, a két kocsi már itt van velünk, de a fáradtságunk és a sok idegesség teljesen kikészített.
A munkahelyünk is fokozta rossz közérzetünket és félelmünket: két nap simán lement, majd jött a direktor értünk, hogy a tulaj akar velünk beszélni. Két esetben szoktak hívni, vagy kirúgnak, vagy leveszik a gázsit. Hát, az utóbbi történt az én rovásomra, napi 2000 Lírát levettek tőlem! Mindenféle kifogásuk volt, miért nem csinálok sztriptízt? Aztán öreg is vagyok! 30 évesen? Amikor a húgom húgának néznek, pedig 6 és fél év van közöttünk! Na, ez az öreg, ez fájt a legjobban! Ebben benne van a konzumálás hiánya is. Még jó, hogy nem rúgtak ki, de nagy veszteség ez nekem, mert még tartozom húgomnak 200 ezerrel, nem beszélve a haza felé fizetéssel, hisz a szerződéseket előre haza kell küldeni és az után fizetni most már a 15 %-ot. Így betegek sem lehetünk soha! 3 dolgozó, folyamatos év kell ahhoz, hogy vám-mentesen be tudjunk vinni egy kocsit az országba.
Elérkezett a nagy pillanat, munka után hajnalban megyünk vezetni az új kocsimon. Már régen is szerettem volna tőle tanulni, de mindig azt mondta: „vegyél magadnak kocsit, azt törd ripityává”! Már kétszer voltunk, Vilma remek tanár, én meg a gyenge tanuló, de nagyon igyekszem, hisz a következő állomásra már egyedül kell vinnem a Rekordot. Nehéz a terep, Bolzanó egy olyan város, ahol nincs is vízszintes út, vagy lefelé kell menni, vagy hegyre fel, állandóan használni a kézi féket, meg a lámpát, de nehézsége ellenére is jól megy a tanulás. A munkahelyünk viszont kibírhatatlan, elviselhetetlen, ennyire rossz, még sehol nem volt. A fellépésen kívül ülünk szótlanul, még egymással sincs kedvünk beszélni. A zenekartól is megőrülünk, annyira hangosan játszanak, hogy fáj a fejünk, fülünket vattával dugjuk be, de nem ér semmit. Nem elég az itteni idegesség, az otthoniak is bosszantanak, írják, még nem kapták meg a vízumot, Anyánké sehol, persze ismét nem egyszerre adták be a kérelmet. Újabb hír, Lajos táviratozik, hogy sürgessük meg a vízumot és ott az aktaszám. Másnap jön a rendőrség, kérdezősködnek, anyánkról nem tudnak semmit. A sok folytonos probléma, mind olaj a tűzre. Már semmi nem érdekel, az se, hogy jönnek-e az otthoniak, vagy nem. Lesz-e új szerződésünk és hova? Kész diliház! Újabb távirat Lajostól 29-én: megkapták a vízumot, küldjük a jegyeket. Másnap, 30-án, utolsó nap, örömmámorban megvettük a jegyeket és fel is adtuk, ők május 10-én fognak ide érni. Jött egy vendégünk, Conti doktor, aki a firenzei Opel Szalon tulajdonosa, kíváncsi volt, hogy boldogulunk az én Opelemmel. Megnyugtattuk, hisz jól haladok a vezetés-tanulással. Elmondta, hogy Demjén festőművész már összetörte a kocsiját, több másikkal egyetemben, de nem az utcán, hanem a garázsban. Az utcára még nem mer kimenni. Hát akkor, hogy fogja haza vinni Pestre? Na, ez már nem a mi gondunk. Megérkezett az új szerződésünk is ide a közelbe, Meránóba, amely gyönyörű, elit idegenforgalmi hely.
MERANO CASINO DE PARIS, 1964. május 1-15-ig.
MEGTÖRTÉNT AZ ELSŐ ÖNÁLLÓ UTAM AZ OPEL REKORDDAL, mert ide már két kocsival jöttünk. Minden baj nélkül végig vezettem, a városi nagy forgalomban is, ahol csak lépésben lehetett menni, csak a forgalmi rendőr előtt állt le a motor, de újra indítottam. Megérkeztünk! Akkor gyalog megkerestük a lokált, amely kívülről is gyönyörű, de belül még szebb. Az újságban nagy attrakcióként hirdetnek bennünket. Sajnos, egyedül mi alkotjuk a műsort, így kénytelenek vagyunk az összes számunkkal fellépni minden nap, mozdulni is alig tudunk a fáradtságtól. Meránó közkedvelt turista város, őrült nagy forgalommal és még jobban német, mint Bolzano. itt már elkezdődött a nyári idény, az összes hotel telve. Mi is bejártuk a város lakás után, de hiába. A próbán a direktortól kaptunk címet, így sikerült privát szobához jutnunk. Vásárolni nem érdemes, minden duplába kerül. Anyáék 10-én reggel érkeznek, ha igaz, már nagyon várjuk őket. Itt jól fogják érezni magukat azon a pár napon. Vilma kesereg, mert az arcára nőtt egy furunkulus, és a füle alatt is van egy fájó mirigy, hogy a fejét is alig tudja mozgatni. Írtunk Nyugat-Németbe levelet, hogy augusztusba szeretnénk oda menni. Még 5 nap, s jön a família. Nagyon várjuk már a találkozást. Fáradtak vagyunk a sok munkától, akkor is meg kell csinálni az összes számot, ha nincs ott senki. Már csak 100 ezer a tartozásom. MEGÉRKEZTEK! Nagy az öröm! Bementünk Bolzanóba értük az Opelemmel. Utolsó előtti nap megjött az új szerződésünk is Sziciliába, Catániába. Meglepődtünk, kétségbeestünk, ez őrült messze van, 2000 km. De örülünk is, mert így a család megismeri Olaszországot hosszában. Utolsó nap elmentünk Velencébe, anyánk nagy örömére. Nagy hajtás volt, alvás nélkül 600 km-t megtenni hegyeket, szerpentineken keresztül, s a következő napi kétezer km-es útnak is alvás nélkül kell neki menni. Elromlott a fényképezőgépem, így nem tudtunk megörökíteni semmit. Voltunk a Szent Márk téren, Anya sírt az örömtől, Minket nem engedtek be a templomba, mert nadrágban voltunk. Anya az úton sokszor rosszul volt, az autót sem bírja. Később is ez sok problémát okozott. Visszaértünk Meránóba, hótt fáradtan, pont estére, nekünk dolgozni kellett menni, a család mehetett aludni. El akartunk kéredzkedni műsor után, de nagyon kitoltak velünk, odaültettek egy nagy társasághoz, csak zárás után engedtek el, a fizetésünket sem kaptuk meg teljesen, levontak 7 ezret fejenként ilyen-olyan szöveggel. Szinte őrjöngtünk a dühtől, hiába ordítottunk, hajnalban, itt sem volt emberség, naponta megcsináltatták velünk az összes számunkat és most induljunk neki két ezer km-nek Szicíliába, amikor ki tudja, hány napja nem aludtunk?
UTAZÁS borzalmas volt végig, menni-menni a lehető legnagyobb sebességgel, a fáradtságtól mindannyian halálra váltan, pedig a család rendesen aludt minden nap, mi meg már 2-3 napos nem alvással indultunk el. Közben anyánk állandóan rosszul van, hány, enni nem tud. Semmilyen utazást nem bír. Róma előtt Arazzóban, karambol. Vilma vezette az Opelt, lassan fordultunk be a benzinkúthoz, egy őrült motoros meg belénk rohan, a kocsi bal oldalát összetörte, az ajtót sem lehet kinyitni. Mentőt hívni, mert a motoros ájultan vérben fekszik, aztán rendőrség, ácsorgás, kihallgatás, tanúk keresése, fél nap időveszteség. Az a dühítő, hogy mi vagyunk a fáradtak és nem mi voltunk a hibásak. Aztán indulnunk kell tovább, annyira kimerülten, hogy szót sem ejtünk a kocsim összetöréséről. Már minden mindegy, utolsó erőfeszítésbe kerül, hogy a sok szerpentinek keresztül eljussunk Rómáig, onnan rátérni Nápoly felé, az autósztrádára s ott az első parkhelyen, éjfélkor, mint dögök, merülünk alvásba mindannyian. Pár óra pihenés után ismét nekilendülünk nagy sebességgel Nápoly felé, utána pedig Szicíliát vesszük irányba. A végcél még 800 km, de ez végig szerpentin a szédítő magasságokban, tele hajtű- kanyarokkal. Elkeseredetten megyünk a maximális sebességgel és nem is reméljük, hogy valaha odaérünk. Állandóan váltjuk egymást a vezetésben, egy mindig alszik. Anyánk változatlanul rosszul van szegény, biztos megbánta ezt az utat. Végre, május 17-én estére Reggioba érünk és hajóra szállunk a kocsikkal együtt. Egyébként a vonat is ezzel a hajóval megy és jön. Mikor kiszálltunk Messinába, még 100 km volt Catániáig. Itt megint nagy hegyek, szerpentínek, és keresztül menni az összes városon, ahol olyan nagy volt a forgalom, hogy csak lépésben lehetett menni. Ez az út már a végkimerülés volt és a vég-elkeseredés. Nem érdekelt semmi, mentünk, mint a gépezetek, teljesen halálra váltan. Este 10-re megérkeztünk Catániába, kérdezzük, hogy van a bár? Senki nem tudja! Végre, egy fiatalember segít, s mondja, hogy 13 km-re van a várostól egy kis faluba, sőt vállalkozott rá, hogy eljöjjön velünk, mert tekergős, nehéz, hegyi út van arra felé. Ismét nekivágunk az útnak a hegyekben, már szó sincs rá, hogy milyen állapotban. Ninó fogadott, a veronai direktor, s mi rögtön munkába álltunk, a család pedig aludt a kocsiban. Se lakás, se semmi csak kesergés, hogy egy világ végi kis faluban vagyunk. Vilma ledolgozta az akrobatika számát próba nélkül, én nem léphettem fel, mert nekem külön kell próbálni a zenekarra. Műsor után elengedtek bennünket, sőt elkísért egy panziós ember, ahova már be is költözhettünk. Még hajnalban be kellett hordani a kocsikból az összes cuccot, mert itt, Szicilíában, mindent ellopnak. Megállapodtunk az árban és VÉGRE, LEFEKÜDHETTÜNK ÁGYBA, ALUDNI.
CATANIA, CIRANO, 1964. MÁJUS 17-TŐL
Ha, rajtunk állt volna, egész nap alszunk, de nem tehettük, mert 10 órakor jöttek értünk, hogy menjünk a Rendőrségre. Így, imbolyogva, félig csukott szemmel, kénytelenek voltunk menni. Kiderült, hogy addig nem engednek bennünket dolgozni, míg nem jön válasz-telegramm Rómából. Hiába kértük, könyörögtünk, hogy az engedély mindig utolsó napra érkezik meg, ha nem kapunk fizetést, addig éhen pusztulunk a családdal együtt. Megértették, sajnálkoztak, de még sem engedtek dolgozni, mert a nagy főnök nem engedi! A kiborulásunk, elkeseredésünk borzalmas volt, teljes anyagi összeomlás, itt a család, mindent megpróbáltunk, de hiába. Már szólni sem tudunk egymáshoz, anyánk sírdogál, Dénes gondtalan és vidám. Csak a legszükségesebbet vesszük a piacon, - kis gyümölcsöt - hogy legalább levest főzzünk nagy titokban, a szobában, így tengődünk 10 napon keresztül. Keservesek a napok, ez okot ad vitákra, veszekedésekre. Hogy legalább emlékünk maradjon, elmentünk az ETNA TŰZHÁNYÓRA. Kb. 40-50 km-t kell megtenni felfelé, míg az autóút végét elérjük. onnan pedig függővasút visz fel a tetőre. Bizony, ez drága mulatság volt, mert fejenként 2000 Lírát kellett fizetni, de ha már ott voltunk, a végéig, a kráterig el akartunk jutni. Ezt a nagy élményt nem hagyhattuk ki. A tetőn nagyon hideg volt, nagy hó mindenütt, de a teteje fekete volt. Aztán a fekete salakos láván megkezdtük a gyaloglást felfelé, ami bizony elég meredek volt. Lajos, Dénes és Vilma mentek elől, mi ketten Anyánkkal hátul, de kitartóan. Egyre melegebb volt a talaj, s mindenhol füst jött a földből. Végre, megérkeztünk a kráter alsó széléig, onnan volt még egy nagy meredek rész, ahol már közvetlenül a tűz van és veszélyes. Oda csak Lajos mászott fel egyedül, Vilma csak feléig ment el. Mi itt lejjebb pihengettünk, de mindenhol tüzes volt a talaj, nem lehetett egy helyben maradni, égette a cipőnk talpát és a fenekünkön is kiégett a nadrág. Aztán elaléltan haza mentünk. Szerencsénk volt, mert egyik éjjel láttunk egy kitörést, amint a tüzes láva folyt lefelé, mint egy patak. Cataniába láttuk a házak falán az ember-magasságú csíkot, amikor régen elöntötte az egész várost, a láva. Lajosék eljárogattak a tengerpartra, na, és a piac volt még a mindennapi szórakozásunk. Nem tudtunk betelni a látvánnyal. Halak és mindenféle tengeri állat többféle változatát árulták, polipok, kígyók, rákok, csigák, kagylók és tartályokban szűrke színű mozgó kukac-féléket láthattunk és bámultuk, ahogy kis zacskókban lemérik és megveszik. Gondolom, megenni. Így telt el 10 nap, mikor végre megjött a telegramm Rómából és munkába állhattunk 5 napra. Az impresszárió nem csinált semmit az érdekünkben, sőt, csúnyán cserben hagyott. Az 5 nap után pedig nem fizettek ki bennünket, mert nem volt pénzük. Így egy nap késéssel s egy csomó veszteséggel ott hagytuk végre azt a helyet.
UTAZÁS! Fáradtan, ismét elindultunk a borzalmas vissza-úton. Messina, hajóút, majd a magas hegyekben a Mercedes, kezdte felmondani a szolgálatot. Meg-megállt, minden pillanatban, kétségbeestünk! Elvergődtünk egy faluig, egy szerelőműhelyig. Pár órán keresztül bajlódtak a motorral, majd indultunk tovább, estére megérkeztünk POMPEJI-be. Ott aludtunk éjjel a parkban és a kocsikban. Megnéztük reggel 9-kor a látnivalókat, örültünk, főleg Anyánk. Sok magyarral találkoztunk. Csodálatos emlék. Dél felé beértünk Nápolyba, siettünk a hajóállomásra. Épp indult a szárnyas hajó KAPRI szigetére, gyorsan beszálltunk, háromszoros áron, de nagyon gyorsan, 1500 Líra fejenként. Még kétszer átszálltunk, míg megláthattuk a csodálatos KÉK BARLANGOT. Ez az út rengetegbe került, de megérte, hisz a családnak is szép emlék. Legjobban amiatt keseregtünk, hogy rossz volt a fényképezőgép. Estére elindultunk RÓMA felé, az éjjelt megint átaludtuk az autósztrádán. A terv az volt, hogy Lajos a kék Mercivel és a családdal együtt mennek haza, mert szándékozott megrendelni a gyártól az új Mercedest. Rómába érve, amit lehetett megnéztük, majd egy nap után elbúcsúztunk és elindultak Lajosék, mi elkísértük őket egy darabig. A kocsi tele dugig és a rengeteg tüskés kaktusz, anyánk örömére. Egy idő után telefonál a firenzei Opel tulajdonosa, hogy a kék Mercedes kimúlt, alig tudták bevontatni egy nagy garázsba, csapágyolvadás, ott a család kétségbeesve a sok csomaggal, mit csináljanak? Csak ők tudtak segíteni és a következőt tették: Szállodába vitték őket mindenestől, kaktuszok kidobva, vonatjegyet vettek mindhármuknak más napra, épp akkor utazott Demjén festőművész is haza vonaton. Így együtt felrakták őket a vonatra és irány Budapest. Ez a segítség a mennyei nagykönyvben lett felírva. A Vilma kocsijába annyiba került az új motor, mintha új kocsit vett volna, de ezt muszáj volt megcsináltatni. Minden költséget kifizettünk az Opel Szalonnak, és boldogok voltunk, hogy ilyen barátok is léteznek. Pár szót még a család utazásáról: elhagyva Rómát, valahol az autósztrádán Firenze közelében robbant le a kocsi és többé nem mozdult. Lajos, semmilyen nyelven nem beszélt, de ott volt elől az Opel prospektusa, azon telefonszám, azt mutogathatta a rendőrnek, meg aki segíteni akart. Így hívták fel a Szalont, persze, hogy tudtak rólunk, és azonnal ment a segítség. Ez hihetetlen, de így volt, és ott volt a láthatatlan segítség is. Rómában mi betegek voltunk az idegességtől, tehetetlenül, nem volt szerződésünk, össze-vissza telefonáltunk munka ügyben. Be is jött egy hetes ajánlat egy casinoba, igen messze kell utazni, még Torinótól és 100 km-re van. Azonnal indultunk meglehetősen fáradt állapotban, hisz már 5 napja nem aludtunk ágyban. Ma lett volna az első éjjel a pihenésre. Este 8-kor elindultunk, egész éjjel, egész nap jöttünk és csak estére értünk ide. Új helyünk: Saint Vincent, Cassino de la Vallée és jún. 5-14-ig
|
|
|
- augusztus 21 2017 18:45:41
Kedves Viola,
Őrületesen érdekes, rettentően kikészítő és csodás élményeidhez szeretettel gratulálok, és annyira nagyon jó volt elolvasni, úgy írtál, hogy ott járhattam én is azokon a helyeken, pont a lényegénél ragadtál meg mindent, igazán élmény volt olvasni  |
- augusztus 21 2017 18:53:52
Kedves Viola,
Vissza is olvastalak. Bizony most látom azt az árny oldalát is ami megmaradt, de nagyon ritka az, hogy megvan a teljesség, és Te mindent megtettél, úgyhogy én most is szeretettel gratulálok de a hősiességedért is külön. |
- augusztus 21 2017 21:16:30
KEDVES NOÉMI, MAGYON KÖSZÖNÖM!
Már keseregtem, hogy nem érdekel senkit. Jól látod, nagyon nehéz volt. Biztos, hogy azt a tíz évet se előttünk, se utánunk nem tette meg senki. Ketten viseltük a megpróbáltatásokat.
Szeretettel gondolok Rád: Viola  |
- augusztus 22 2017 00:49:37
Kedves Viola !
Túlzsúfolt,gyönyörű programm.Bátrak voltatok ezt a nagy utat megtenni.
Mióta ismerlek csak azt mondhatom :Egy igazi bátor,mindenre elszánt
karakter vagy aki nem csak művészileg de az élet minden ágán megállja a
helyét.Mégegyszer gratulálok,és köszönöm,hogy olvashattam a szép
izgalmas történetedet.
Szeretettel : Tibor |
- augusztus 22 2017 07:24:44
KÖSZÖNÖM DRÁGA JÓ TIBOR!
Hálás vagyok, hogy elolvastad ezt a hosszú részt, mert olvasni is fárasztó.
Nagyon számít a véleményed, köszönöm, ha ezután is benézel hozzám.
Szeretettel gondolok Rád, jó egészséget kívánva: Viola |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 28. csütörtök,
Stefánia napja van.
Holnap Taksony napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
