Napkorong

Morak egy napja
7. rész

Ettől a naptól folyamatosan kijártak a sziklához figyelni, hogy elkezdődött-e a változás. Beszélték is, hogy a változás szele már benne van a levegőben a Semmi fényesen gomolygó ködeiben, ahogyan néha tömörebben szinte testet öltve ráomlott a sziklára majd ugyanígy visszahúzódva lezuhant a mélybe. De tudták mindketten, egyszer majd nem húzódik vissza többé, hanem kinyúlik a lapos sziklára és lassú terjeszkedésbe kezd Alanor földjén.
Egyik délután történt, amikor éppen a Semmi felé bandukoltak a vadcsapáson, hogy apró felhőgomolyagok töltötték meg a fűszálak közeit. Először nem is tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget, de amikor már a lábuk elé is került belőlük, Abigél megállt.
-Nézz ide Morak, látod ezt?- és egyik lábával finoman meglökte a kis pamacsot, az lassan széthömpölygött az ösvényen de amikor elmentek és visszanéztek, már újra egyben összeállt.
-Menjünk tovább, mert azt hiszem elkezdődött- szólt Abigél.
A szikla nem is látszott, tejfehér ködben úszott a hely, de mindenütt teli volt a lég fehér villanásokkal.
-Ne menjünk tovább Abigél, nem tudjuk meddig tart a kő a talpunk alatt- javasolta Morak.
Egy darabig nézték a Semmiből beömlő ködöt ahogy egyre jobban elárasztja a tájat, aztán finom neszekre lettek figyelmesek. Sziszegések, suttogások kezdtek hallatszani mindenféle irányból.
Morak érezte, hogy az ösztönei menekülésre sarkallják.
-Abigél!- kapta el Abigél karját- menjünk innen!- mondta parancsolón.
Mindketten nagy lépésekkel elindultak a kis ház felé.
A nap hátralévő részében a házban maradtak, mindent jól bezárva.
Éjjel lehetett már jócskán, de egyikük sem pihent, hanem az asztalnál ültek csendben és hallgatták a kintről beszűrődő neszeket, amikor mindketten összenéztek, mert a hangok már egészen megközelítették a házikót, érezhetően körülvették a falakat majd felhangzott a spalettán egy koppanás.
Aztán még egy. Idegborzoló süket csend és vaksötét vette körül őket, mert a koppanásokat követően minden nesz elhallgatott.
-Most ők is figyelnek bennünket- suttogta Morak- arra várnak, mit fogunk tenni- folytatta és feszült tekintettel kereste Abigél szemeinek csillanását.
-De mi nem teszünk semmit, meg se moccanj Morak- súgta Abigél- had menjenek, úgy gondolom lesznek még mások is akik miránk fenik a fogaikat.
Ekkor újra megtelt a levegő hangokkal és szinte érezni lehetett ahogy a megtorpant anyag tovább indult.
Óvatosan felkeltek az asztaltól és tapogatózva Abigél a szekrényhez vezette Morakot.
-Van valamim régről Morak, odaadom neked az egyiket de el ne ejtsd és vigyázz rá nagyon-mondta, aztán a szekrényből egy dobozkából egy szem cseresznyét vagy valami hasonlót nyomott Morak tenyerébe. A valami langyos volt, enyhén derengőn fénylett aztán remegés futott át rajta.
-Nehogy elejtsd!- csattant fel Abigél.
Amikor mindkettejük kezében ott lapult a langyos cseresznyeszem Abigél megszólalt.
-Most pedig az egyik szemeddel látni fogod, mi van odakint, sose felejtsd el, melyik a kint és a bent Morak, tedd a szemed elé és hagyd, hogy szépen rásimuljon, nem fog fájni, hamar megszokod - suttogta és a derengő valamit az egyik szeme elé tartotta, az pedig felpúposodott és a szemét elérve szépen odasimult, majd Morakra nézett - most te jössz.
Morak is ezt tette óvatosan.
-Most pedig figyelünk- súgta Abigél. Újra leültek az asztalhoz és a bejárati ajtócskára néztek, azonnal felfigyeltek a hatalmas ködre, aztán a küszöb felé észrevettek egy tömör, sötét testet, valaki ott kuporgott az ajtóban.
-Ki lehet az?-kérdezte szinte hangtalanul Morak.
-Nem tudom, de ha a szövedékkel jött, akkor sajnos csak rossz lehet.
A sötét alak kaparászni kezdett, aztán folyamatosan fémesen nekiütődött az ajtónak. Ekkor Morak felismerte.
-Tudom már Abigél! Hiszen ez az Örök harcos!- döbbent meg Morak- Birsike kocsmájában láttam, egy varázslóféle kísérte, az őrizte.
-Őrizte?- kérdezte Abigél- hiszen azokat minek őrizné bárki?
-Mert így van fogva tartva, ebben a testben, egyébként valami veszélyes alak.
-Morak?-súgta Abigél- az Örök harcosokat ilyennek teremtik, nem lehet őket elvarázsolni és nincs mágus amelyik ilyenné tehetne valakit,úgyhogy ez itt tényleg az aminek látjuk.
Morak gondolkodott.
-Akkor beengedjük?
Abigél felhúzta a vállát, jelezve, neki mindegy.
Mindketten az ajtóhoz mentek és szemükkel jól körülkémlelték a házat, nehogy más is ideférkőzhessen, aztán Abigél bólintott, berántotta az ajtót, Morak pedig elkapta az Örök harcost és behúzta, aztán az ajtó becsapódott.
A harcos nyugtalanul vergődve a hátán feküdt.
-Jó helyen vagy barátom- szólalt meg halkan Morak- csak feküdj nyugodtan és pihenj, szedd össze magad, minden rendben van.
Abigél közben megjelent egy tökhéjjal és valamit ráöntött a harcos nyakára és mellére, amitől az elcsendesedett.
-Ettől megnyugszik majd és pihen, mire felkel jobban lesz tőle, most találtam a szekrényben, nem is tudtam, hogy van belőle, de biztos vagyok benne, hogy jó lesz neki-magyarázta Abigél.
Moraknak feltűnt valami, nézett az egyik aztán a másik falhoz, míg végül megértette mi történt.
-Abigél, ez a komódféle nem állt itt eddig- és fürkészőn Abigélre nézett.
A kis házban egyre több üvegcse, apró csetresz tűnt fel.
-Úgy látszik a ház kezdi visszakapni mindazt, ami megsemmisült régen- találgatta Abigél.
A változás és a vonulás egész éjjel tartott. Amikor beköszöntött a reggel és mindketten kimerülten kikémleltek a falakon át, nem láttak semmi ijesztőt, a harcos most is mozdulatlanul feküdt, Abigél pedig az ajtóhoz lépett és kinyitotta.
Bágyadtan ömlött be a reggeli nap fénye és az üde levegő, azonban a fénypászmákban jól látszottak a ködös párák, amelyek mindenféle színben játszottak akár a kocsmánál, aztán lassan megindult a bűz.
Morak odalépett és becsukta az ajtót.
Az Örök harcos felült.
-Hol vagyok?- kérdezte friss hangon.