|
 Vendég: 5
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_
Szeles Csabáné: Hodgkin-kóros beteg voltam, meggyógyultam
Rohanó mindennapjainkban sajnos egyre gyakrabban hallunk a fiataloknál előforduló rosszindulatú betegségről a limfómáról. 2002. május 15-én diagnosztizálták nálam is a kórt, nodularis sclerosis altípusát. Akkoriban nem volt internetem, mindazt, amit tudni véltem akkoriban a betegségről a kezelőorvosomtól hallottam. Kicsit menjünk vissza az időben, jellegzetes tünetet nem produkált nálam, az, hogy picit fáradékonyabbnak éreztem magam, annak tudtam be, hogy 3.30-kor volt az ébresztő és este nyolc után értem haza a munkából. Egészségügyben dolgoztam, ápolónőként, minden álmom az volt, hogy a betegeket ápoljam és lelki segítséget, támaszt nyújtsak nekik, hiszen annyira elkeseredettek, félelmek között éldegélve sokszor nem találták meg a kiutat a bajból.
A nap fénye beragyogott az ablakon, a tavasz illatát egy-egy fuvallat fokozta, öröm volt hozzákezdeni a napi teendőkhöz. A kezelőben éppen az infúziókat készítettem elő a betegek részére, mikor tekintetem a tükörben egy pillanatra a nyakamon megpihent, baloldalon felfedeztem a nyirokcsomók megnagyobbodását, jeleztem is a kolléganőmnek, de ő azt mondta, csak beképzelem magamnak, nincs ott semmi. A fejemben azért ott motoszkált valami, hogy én igenis éreztem, tapintottam, nem csak beképzelem.
Az alkalmassági vizsgálat volt talán az, aminek köszönhetően időben lett diagnosztizálva nálam a limfóma. Éppen májusban volt az osztályon dolgozóknak a munka alkalmassági vizsgálat, először nem is akartam menni, mert november végén voltam, miután visszatértem a szülési szabadság után. Szerencsére a főnővér meggyőzött, menjek velük most, ne kelljen minden évben egyedül mennem majd. Megtörtént a vérvétel és a Mellkas RTG vizsgálat, mikor visszamentem az osztályra különös érzés kerített hatalmában, a telefoncsörgés zökkentett ki gondolataim sodrásából, kavarogtak bennem az érzések, volt egy gondolatom, hogy engem keresnek, megéreztem és valóban, az RTG-ből hívott az orvos, hogy menjek vissza, szeretne készíteni még egy felvételt. Hatalmas árnyékot látott, biztos akart lenni benne, hogy mindkét felvételen ugyanazt látja, sajnos így történt. Délután lett készen a laboreredmény, a We emelkedett volt, a többi érték drasztikusan nem ugrott ki, de jeleztek, valami nincs rendben. Kivizsgáltatom magam, ki kell deríteni, hogy mi okozza a fáradékonyságot, valószínűleg valami gyulladás lehet a szervezetemben.
Másnap reggel indultunk is a férjemmel a Kórházba, a belgyógyászati szakrendelőben az orvos azonnal jelezte, magának meg vannak, nagyobbodva a nyakán a nyírok csomói, felveszem, osztályra aztán utána járunk mi is okozza ezt.
Az idő lassan telt, szinte éveknek éreztem azt a néhány napot, amit odabent töltöttem, kétségek között, de bizakodva, vegyes érzelmekkel, a várakozás szinte már az őrületbe tudott volna kergetni, mint egy hullámvasúton ülő kisgyerek, úgy éreztem magam életem hullámvölgyéből kerestem az emelkedőt, hogy a Nap fénye elidőzzön tekintetemen, a félelem árnyékát űzze el arcomról.
Felgyorsultak az események, végre hamarosan megtudjuk a biopszia eredményét, sajnos az igazolta a Hodgkin-kór, nodularis sclerósis altípust. Kezelőorvosommal megbeszéltük mi vár rám, vázolta a kezelési lehetőségeket, én meg csak bámultam magam elé, nem is igen hallottam utolsó mondatait, olyan távolinak hatottak a szavak, elmerengtem kicsit a saját kis világomban, szinte fel sem fogtam, mi is vár majd rám a továbbiakban.
Az első két nap nehéz volt lelkileg, nem lehet, igazán felkészülni azt gondolom erre, de mégis sikerült, az akaraterőm nem hagyott cserben, nem fogok sírni, megcsinálom, végig fogom járni az utamat, meg fogok gyógyulni, a cél ott lebegett szemeim előtt. Leküzdöttem a félelmeimet, a mélypontról felfelé kell haladnom, mert a mélység csak egyre mélyebben le fog húzni, és akkor elveszek…
Kisgyermekes anyukaként nem volt egyszerű felépíteni a stratégiai tervet, de a hitem, hogy sikerülnie kell olyan erőt adott, hogy nem adhatom fel soha, meg fogok gyógyulni, hamar észhez térített. Elkezdődött menetelésem a cél felé, tudtam, hogy hosszú lesz az út, de nem járhatatlan, lesznek buktatók, de fel kell majd állni és tovább lépni. Családtagjaim összetörtek, nekem kellett vigasztalni őket, hogy nem fogok meghalni, van elég erőm és még többet fogok meríteni.
A kemoterápiás kezeléseket átvészeltem, mellékhatásként hányás jelentkezett, de nem hagytam el magam, minden a tereim szerint alakult, az általános közérzetem jó volt. Fél éven keresztül, kéthetente jártam a kezelésekre, majd sugárterápia következett, a rekesz feletti és alatti régióra kiterjedően. Minden nap menni kellett, kivéve a hétvégéket, hideg tél volt, hófúvás nehezítette a közlekedést, többen utaztunk egy betegszállítással foglalkozó cég autója jött értem minden nap. Összebarátkoztam hamar a többi betegtárssal, sorstárssal, én voltam a legfiatalabb a magam 27 évével. Sajnálkozva méregettek, csont sovány alkatom miatt láttam tekintetükben az együttérzést. Sokan nem hittek bennem, hogy végig fogom tudni csinálni, de megmutattam a környezetemben élőknek, hogy lehet optimistán is hozzáállni ehhez a betegséghez és meg lehet gyógyulni, a terápiás kezelések és a lelki egyensúly majd meghozza a várva várt eredményt.
Egyre jobban éreztem magam, lefoglaltam magam, zenét hallgattam, rejtvényt fejtettem, olvastam, ugyanúgy dolgozgattam otthon, mintha mi sem történt volna, pedig hatalmas harcot vívtam éppen.
Nyugalmas időszak következett be életemben, minden rendben volt, szépen teltek a napok a megszokott rutinban. 2005 májusában visszaestem, lázas voltam, erőtlen, gyenge, éreztem, hogy baj van, mentem is spontán a Kórházba, majd PET CT-re előjegyeztek, ami beigazolta félelmeimet, kiújult a betegségem. Ha első nekifutásra nem sikerült, akkor megcsinálom újra és annyiszor amennyiszer kell, villant bele fejembe ez a gondolat, mint egy kipattanó szikra, ami ismételten erőt adott, nem adhatom fel, ekkor kerültem Budapestre, az Országos Onkológiai Intézetbe, a kezelések itt kezdődtek el, illetve folytatódtak. Töretlen bizalom megvolt az orvosom irányába, bíztam benne, mint soha senki másban, tudtam, hogy jó kezekben vagyok. Megnyugtató volt a tekintete, már az első találkozás alkalmával tudtam, hogy olyan, mint egy igazi anya, odafigyelt rám, érdekelte a sorsom, a gondolataim, a betegségem leküzdéséhez igazi energiabombát kaptam tőle. Mai napig tisztelem, empátiából jelesre vizsgázott, szaktudása kiemelkedik, bíztatott, bátorított. Megkezdődtek a kezelések, 350 Km-t utaztam, de tudtam, hogy nem céltalanul megyek. Betegtársaimmal nagyon jó kapcsolat alakult ki, ösztönöztük egymást a pozitív irányba. Az első kemoterápiás kezelés után hazaengedtek, de hamar visszakerültem az Onkológiára, mert az Fvs számom nagyon alacsony volt, nyolc napot töltöttem emiatt újra a kórházban, lázasan, elesett állapotban. Az ápoló személyzet maximális odafigyeléssel végezte munkáját, ami segített kizökkenteni minden beteget a letargiából. Szerettem visszajárni, már nem úgy készültem, hogy már megint menni kell kemoterápiára, valahogyan az a szeretetteljes légkör, a mosolygó, segítőkész emberek között el is feledkeztem gyakran miért is vagyok ott. A beszélgetések megnyitottak olyan kapukat is, ledöntöttek falakat, amik egészséges emberek életében nem valószínű, hogy ilyen zökkenőmentesen zajlottak volna. Segítettük, támogattuk egymást, hiszen sorstársak voltunk odabent mindannyian.
|
|
|
- szeptember 01 2017 10:35:48
Csodálatom fogadd kitartóküzdelmed és türelmed - erőt adott a családod, hited és fiatalságod.
szeretettel és mély tisztelettel olvastam történetedet.
szeretettel Sarolta |
- szeptember 01 2017 20:27:15
Nagyon szépen köszönöm kedves Sarolta, hogy olvastál és átérezted életemnek ezt a szakaszát, amiről írtam.
Szeretettel: Vali. |
- szeptember 01 2017 20:52:55
Megérdemled az életet, jó ember vagy és szükség van rád, ezért gyógyultál meg.
ölellek szeretettel Sarolta |
- szeptember 02 2017 15:36:27
Drága Valika!
Le a kalappal Előtted, örülök, hogy meggyógyultál.
Jó egészséget kívánok szeretettel: Viola  |
- szeptember 03 2017 07:54:51
Valikám!
Könnyeket csaltál a szemembe, ugyanakkor maximálisan át tudom érezni a fájdalmaidat, a lelki tipródásait és összességében az egész betegségedet. Kemény élethelyzet ez, és ha nincs pozitív életszemlélet, kitartás és megfelelő orvosi team, szinte lehetetlen felgyógyulni. De neked ez mind megadatott, ugyanakkor ott volt a szerető családod, akik miatt (is) de főleg magad miatt végig kellett járni ezt az utat. Sikerült és ehhez gratulálok! Remek orvosokat kaptál mint ahogy írod is, mert az is lényeges, egy gyógyíthatatlannak tűnő betegségnél, de szerencsére az orvostudomány sem tehetetlen ebben az ügyben na és a megfelelő orvosok.Egy bátorító jó szó, egy kedves mosoly, az odafigyelés önmagában is csodákra képes, de természetesen szaktudás nélkül nem sokat ér. Örülök annak, hogy győztél, nem adtad fel a harcot, mert volt miért, kiért harcolnod! Az életösztönöd és a pozitív életszemléletednek is köszönhető a felépülésed. Mert orvosnak s betegének szorosan együtt kell működni és Te erre is képes voltál.
Szeretettel gratulálok írásodhoz, azt hiszem, hogy sok ember számára lehetsz példakép. Kívánok tovább jó egészséget Neked szeretettel: Évi |
- szeptember 03 2017 10:21:43
Hálás szívvel köszönöm kedves Sarolta, Viola és Gyöngyszem-Évi olvasásotokat, értékes véleményeteket, sokat jelentenek számomra.
Szeretettel: Vali. |
- szeptember 03 2017 20:53:42
Nagyon szépen köszönöm kedves Sue, nagyon jólesnek szavaid.
Szeretettel: Vali. |
- szeptember 03 2017 21:10:20
Kedves Vali!
Történeted megrázó, de mégis optimista. Megküzdöttél betegségeddel, élni akarásod nagymértékben segített a gyógyulásban. Jó, hogy megírtad és megosztottad velünk is harcodat. Példaként állsz mindnyájunk előtt.
Gratulálok remek írásodhoz és kívánok Neked jó egészséget!
Melinda |
- szeptember 03 2017 21:54:54
Kedves Menda!
Nagyon szépen köszönöm értékes véleményezésedet. Szerencsére nekem sikerült, élni akartam, küzdöttem, győztem. A hit és az akaraterő csodákra képes és az orvosaim szaktudása, a töretlen bizalom.
Szeretettel: Vali. |
- szeptember 04 2017 16:05:01
Kedves Gyöngy-Évi!
Ezek a nem kellemes élmények még jóval a megismerkedésünk előtti időkből származnak, 2002-2005 közötti időszak, majd egy véletlen vagy a sors akarata szerint, egy "idegen", napszemüveges által találkoztunk itt a Korongon és majd később személyesen is jó néhány alkalommal, de valóban az utózengéseket már nagyon jól ismered. Köszönöm szépen véleményezésedet, szeretettel, öleléssel: Vali.  |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 27. szerda,
Virgil napja van.
Holnap Stefánia napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
