|
 Vendég: 19
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_Ebben az írásban azt mesélem el nektek, miként derült ki, hogy a szüleim örökbe fogadtak.
Álmos, augusztusi szombat délután volt, a vakáció utolsó napjai. Tizenhárom éves voltam akkor.
Csak járkáltam fel-alá, semmihez sem volt kedvem. Édesanyám látva mérhetetlen unatkozásomat, megkért, hogy szedjek néhány szál virágot a kertben, és vigyem ki a nagyanyám sírjára. Vágtam öt-hat szál szép rózsát. Páfrány levelekkel körbe raktam, fogtam a locsolókannát, és kiballagtam a temetõbe.
Nem volt messze, a legkényelmesebb sétával sem volt több az út tíz percnél.
Meglazítgattam a földet a virágok tövénél, meglocsoltam õket. A vázából kidobtam az elhervadt csokrot, tiszta vizet öntöttem bele és elrendeztem benne a rózsákat.
Ha itt voltam, mindig meg kellett állnom egy kicsit, mert eszembe jutottak a nagyanyámmal kapcsolatos emlékeim.
Õ az anyai nagyanyám volt. Élete bõvelkedett furcsaságokban, és a halála is éppen ilyen volt. Kerek, pirospozsgás arcával, hófehér kontyával, akár szeretetreméltó nagymama is lehetett volna, de a látszat sajnos csalt. Ellentétben más nagymamákkal, õ nem arra törekedett, hogy a családot összetartsa, és szeresse az unokáját. Inkább azt kereste kinek, hogyan törhetne borsot az orra alá, és miként bosszanthatná fel. Én ennek ellenére szerettem, de õ valahogy mindig elhárította a szeretetemet. Hiába készítettem neki ajándékokat névnapjára, születésnapjára, karácsonyra. Elfogadta ugyan, de valahogy sosem tûnt õszintének az öröme. Hízelegni pedig végképp nem lehetett neki.
Sokat törtem a fejemet, vajon miért nem szeret? - mert hogy nem szeretett, az, biztos. Akármennyire gyerek voltam is, ezt éreztem. Különben nem tépte volna mindig a hajamat, és nem ütött volna meg, amikor semmi rosszat nem tettem. Talán nem vagyok neki elég szép kislány? Elõfordult, hogy néztem, amint ügyes kézzel, gyorsan vágja a cérnametéltet. Csodálattal kérdeztem, hogyan tudja ilyen gyorsan vagdosni, anélkül hogy az ujjait is lenyisszantaná. Õ pedig válasz helyett, felém hajította a kést, ami pendülve fúródott bele az ajtóba, tõlem alig tíz centiméterre. Ezek az emlékek jártak a fejemben, amikor a hátam mögül egy utcabeli ismerõs köszönt rám.
- Szervusz, Zsuzsika. Virágot hoztál a mamának?
- Igen.
- Hát pedig nem nagyon érdemli meg a nagymama. Neked pedig amúgy sem volt az édes nagyanyád. - ezzel már meg is fordult és elment. Olyan volt ez a nõ akár egy darázs. Beléd szúrta a fullánkját és elrepült.
Én pedig úgy álltam ott, mint a sóbálvány. Egy szót sem tudtam kinyögni. Felkaptam a kannát és szinte futva mentem hazafelé.
Hirtelen eszembe jutott egy olyan momentum, amit akkor még nem értem fel ésszel, és akkor nem tulajdonítottam neki jelentõséget, de most teljesen összeállt a kép, és ez rémülettel töltött el.
Talán két éve is van már, hogy édesanyám egyszer arra kért, hogy rakjam be a kivasalt ágynemût a szekrénybe. Ahogy egymásra pakoltam a ruhákat, egy sárga papírlap csücske bukkant ki.
Kivettem, és megnéztem, mi lehet az. Az volt ráírva nagy betûkkel "EGÉSZSÉGÜGYI KARTON". A szokásos adatokon kívül két kérdés volt rajta, ami most nyert értelmet számomra, ezek pedig a következõk voltak:
Szülések száma: 1 Eredménye: halva született a gyermek.
Istenem! - akkor én ki vagyok?
Hazamentem, de nem volt bátorságom feltenni a kérdést, sem pedig elmesélni a két évvel azelõtti felfedezésemet, sem a temetõbeli beszélgetést.
Nap, mint nap õrlõdtem magamban. Senkinek nem tudtam elmondani. Aztán egyszer, csak, muszáj volt valakivel beszélni róla. Ez a valaki a barátnõm édesanyja volt. Talán neki sem meséltem volna el, ha véletlenül nem terelõdik a szó erre az utcabeli asszonyra. A neve hallatára szinte kirobbant belõlem a sírás, és mindent elmondtam, amit csak tudtam.
Átölelt és magához simogatott. Megpróbálta elmagyarázni, hogy nincs okom elkeseredésre, és igazán boldog gyerek lehetek, hiszen sokkal többet adtak nekem a szüleim, szeretetben, lehetõségekben, anyagiakban, mint amennyit õ adni tudott a saját édes gyerekeinek. Ez mind igaz volt, de megemészteni, felfogni, az látszott lehetetlennek.
Valamelyest összeszedtem magam, de hazaérve egyetlen kukkot sem szóltam róla a szüleimnek.
Majdnem egy hónapnyi idõ telt el, amikor egy délután hazaérkezve az iskolából, elég ideges hangulatban találtam az anyámat. Jött-ment, látszott rajta, hogy valami komolyat akar mondani, de nem mert még hozzákezdeni. Ismertem ezt az arckifejezését, és ezt a viselkedését. Pattanásig feszült a hangulat, amikor végre megszólalt:
- Gyere, kislányom, valami fontosat szeretnék megbeszélni veled.
Leültünk egymással szemben és sírva mesélte el, hogy mennyire rettegett ettõl a beszélgetéstõl. Félt, hogy örökre hátat fordítok neki. Ha a barátnõm édesanyja nem számol be a beszélgetésünkrõl, ki tudja mikor merte volna elmondani nekem az igazat. Felvilágosított az elõzményekrõl, - (Tudni illik, halva született a gyermeke, és õ maga is közel volt a halálhoz. Mikor felépült kijelentette, hogy õ pedig gyerek nélkül innét nem megy haza. Ekkor kezdett lázas keresgélésbe az apám.) - majd belekezdett örökbe fogadásom történetébe, de még annyit elõre bocsátott: Tudod kislányom én még kórházban voltam, nem voltam ott, így hát azt mondom el neked, amit apád mesélt, és amit Anna néni - a vöröskeresztes nõvér- szájából hallottam.
- Ismered te is. Tudod szokott ide járni, csak nem tudtad ki õ. Ezzel mesélni kezdett.
- Tudod kislányom, az eredeti neved: Róza.
Mikor, apád megtudta, hogy van egy örökbe adható kislány, sietett, ahogy csak bírt. Szegény Anna néni azt mondta, hogy alig tudott lépést tartani vele. -
Egy szegényes ház elõtt álltak meg. Anna néni elõre ment, s bekopogott. Sovány nõ nyitott ajtót. Végigmérte a magas férfit és megkérdezte:
- Õ az, Anna néni?
- Igen õ.
- Jó napot kívánok. Jöjjenek be.
Zavartan elnézést kért a rendetlenségért, és a feszültség hirtelen szinte tapinthatóvá vált.
- Hol van a kislány? - kérdezték szinte egyszerre.
- A szobában.
Ahogy beléptek, senkit nem láttak a széles ágyon, csak valami nyöszörgés hallatszott valahonnan. A fiatal nõ hallgatózott egy másodpercig, majd mind a kettõjük legnagyobb megdöbbenésére lehajolt és kihúzott az ágy alól valamit, illetve valakit.
- Ne haragudjanak, - mentegetõzött - mindig legurul az ágyról, ha egy percre magára hagyom. Ezzel egy 6 hónap körüli kislányt fektetett a takaróra, téged.
Anna néni szerint apád arcára kiült érzelmeinek kettõssége. Lehetett rajta látni, hogy legszívesebben agyonütné ezt a nõt, ugyanakkor a szemét nem tudta levenni rólad. Sajnálat és végtelen szeretet volt benne. Minden szigorúsága és marconasága ellenére, küzdenie kellett felindultsága ellen. Félve lehajolt és felvett, mert tele torokból bömböltél. Anna néni és a fiatal nõ egyetlen hang nélkül nézték, ahogy ismerkedik veled. Felemelt, egészen az arcával egy magasságba. Nem voltál valami szép kislány. Vékony kezed, lábad, kalimpált a fakó ruhácskában. Sovány sápadt kis arcodból két hatalmas zöldes-barna szem nézett az idegen emberre. Hajad csak alig néhány szál szõke pihe volt, és ugyanakkor két nagy füled vonta magára a figyelmét. Apád csak nézett, simogatott és beszélgetett hozzád. Te pedig fogatlan kis szádnak legbájosabb mosolyával ajándékoztad meg. Ezzel a nagy marcona apád meg volt hódítva, és minden eldöntetett.
Miután jól megnézett, megfordult és a fiatalasszonyt újra megkérdezte.
- Meggondolta jól?
- Igen muszáj. Nem tehetek mást.
- Anna néni! - õt választom. Sehova nem megyek. Nekem ez a kislány kell.
- Mikor viszi el? - kérdezte az anyád.
- Most! Két óra múlva visszajövök. Be kell mennünk a hivatalba. Anna néni már mindent elõkészített, amit lehetett de név szerint még senki sincs megjelölve. Elõször veszek neki néhány ruhát is. Addig fürdesse és etesse meg. Utána, együtt elintézzük azt, amit még kell. A vásárlást két óra hossza alatt elrendezte. Anna néni örömmel segített neki válogatni. Apád alig várta, hogy megmutathassa neked a sok szép holmit, játékot, mintha legalábbis az értetted volna.
Legelõször a hivatalos papírokat nézték át, kitöltötték a még hiányzó adatokat és aláírták. Anna néni újra elmagyarázta, hogy ezen túl nem keresheti, nem zavarhatja ezt a kislányt. Anna néni öltöztetett fel, ebben õ volt a szakavatott.
- Nem sajnálja, mondja? r11; kérdezte a nõt apád.
- Hiába sajnálom. Jobb lesz neki. Már döntöttem, és így döntöttem.
- Akkor köszönjön el tõle.
Anyád átvett, megsimogatta az arcodat, megpuszilt és sírva fakadt.
- Ne haragudj kislányom, ne haragudj, ezt ismételgette. Menjenek! - mondta hirtelen.
Apád a karjába kapott hamar, köszönt, és kilépett az ajtón. Egész úton beszélt hozzád, magyarázott neked:
- Meglátod milyen jó dolgod lesz. Lesz sok játékod, ruhád. Még új nevet is kapsz. Mit szólsz hozzá, ha Zsuzsika leszel? - Gyere kisleányom, siessünk anyuka már vár bennünket. - ilyeneket mondott.
Anna néni pedig jó néhány évig vendégeskedett nálunk a késõbbiek folyamán, csak te nem tudtad ki õ. Figyelemmel kísérte, ahogyan fejlõdsz, és azt, hogy jól bánunk-e veled. Késõbb már úgy járt hozzánk, mint a család barátja.
Hát így történt kislányom. Haragszol ránk? Ugye, szeretsz bennünket?
- Anyukám! r11; ugyan milyen kérdés ez? Itt nem hagynálak benneteket a világ minden kincséért sem.
- Tudod mennyire féltem ezt elmondani neked, gyerekem?
- El tudom képzelni. Ne haragudj, hogy én sem mondtam el.
Sírtunk nevettünk még egy ideig. Minden feszültséget feloldott bennünk ez a beszélgetés. Mire apám hazajött, már nyoma sem volt a rosszkedvemnek. Anyám elmesélhette mi történt, mert odajött és nagyon elérzékenyülve megsimogatott, és csak annyit mondott, - Ugye hogy nincs semmi baj kisleányom? Ezzel, a titokról lehullt a lepel, és sok mindenre magyarázatot adott, amit addig nem értettem (pl. miért mondta nekem egy osztálytársam, hogy nevelt gyerek, és miért rakta meg érte az apja.)
A továbbiakban soha nem merült fel bennem még a gondolata sem, hogy ne õket tekintsem édes szüleimnek.
|
|
|
- június 20 2008 13:18:12
Szép gondolat. Szerintem egy nagy terhet raktál elém a szívedrõl. Ember vagy az emberek között.
Míg el nem felejtem, ez kritika volt!
Mihály  |
- június 20 2008 17:44:03
Szió!
Nagyon szépen köszönöm a szép kritikádat. A történethez még annyit, hogy ez a két ember, akiket szüleimnek nevezhetek, a legcsodálatosabb gyerekkort biztosította nekem. Olyan volt mint egy mesevilág. Míg élek, hálás vagyok nekik, de sajnos õk már nincsenek velem. Szeretettel: zsuzsu |
- június 20 2008 21:00:47
[b]Drága Zsuzsu
...összeszorult szívvel olvastam írásod...hangulata...õszintesége teljesen magaalá gyûrt...
...tudom...nincs az idõnek oly' hatalma, mely megfakíthatná azokat az érzéseket,amiket átéltél...és most átadtál elevenen...nekem is...
...ha most a közelemben lennél, végtelen szeretettel ölelnélek magamhoz....mert írásod....ezt,....ezt a nemes érzést váltotta ki belõlem...[/b]
szí. |
- június 21 2008 12:46:15
Köszönöm Ircsikém!
Érdekes dolog ez. Valóban, sokáig nem hagyott nyugodni az a gondolat: ki vagyok én?. Aztán többé nem foglakoztam vele, mert a válasz egyszerû és kézenfekvõ volt. Annak a két embernek a gyereke vagyok, aki felnevelt, aki féltett, aki ápolt amikor kellett.
Akik mindent próbáltak megadni, hogy boldog legyek. A hála és a köszöntet, szeretet õket illeti. Szeretettel: zsuzsu |
- június 21 2008 20:35:08
Drága Zsuzsu!
Elcsuklik a hangom, és most én is szeretnélek megölelni.
Amit Mihály írt, az úgy igaz! Megismétlem: Ember vagy az emberek között. Nekem nagyon kedves ismerõsöm!
És nem csak verset írsz jól!
Köszönöm, hogy olvashattam õszinte soraidat! |
- június 21 2008 21:06:48
Drága Szisz!
Nem is tudom mit mondjak, teljesen meghatódtam a soraidtól. Köszönöm a kedvességedet és a szeretetedet. Zsuzsu |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
Csak regisztrált tagok értékelhetnek
Jelentkezz be vagy regisztrálj
Még nem értékelték
|
|
|
Ma 2024. november 22. péntek,
Cecília napja van.
Holnap Kelemen napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
